Azt gondolom joggal mondhatom, hogy az Újszövetség egy rendkívül érdekes és óriási hatású írás - és nem kevésbé érdekes az sem, hogy a huszonhét könyvből álló szöveg miképpen jutott el hozzánk. Ebbe legtöbbször bele sem gondolunk, csak automatikusan leemeljük a polcról kedvenc Bibliánkat. Pedig nem érdektelen kérdés milyen módon gondozták minden idők leghatásosabb könyvét. Kapcsoljuk tehát az ókort és átnyargalunk a szövegtörténet pár érdekességén.

Szóval voltak valaha, Krisztus után nem sokkal az autográfok (azaz az eredeti papirusztekercsek), melyekből természetesen egyetlen egy sem maradt fent napjainkra, viszont rengeteg másolattal rendelkezünk. Minden, amit hiszünk, amit forgatunk, ezek alapján van a kezünkben. Sok közülük hatalmas értéket képvisel, s ebben az esetben a dolgot nem csak szellemi értelemben értem, azt gondolom ez elég nyilvánvaló. Ha leltárt készítenénk értékességi sorrendben a rendelkezésünkre álló másolatokról, egy ehhez hasonló listát kapnánk:

A Chester-Beatty papirusz

1. Első helyen természetesen az eredetire leginkább hasonlító papiruszmásolatok tanyáznak. Ezekből 72db van birtokunkban. Közülük is a legrégebbi a Rylands-töredék, mely János evangéliumának egy kis darabkáját tartalmazza, és meglepő módon felfedezőjéről, John Rylands-ről kapta a nevét. De megemlíthetjük a Chester Beatty papíruszokat is Kr.u. 250-ből, melyek az Újszövetség nagy részét hozzák.

Egy majuszkuláris és egy osztrakon

2. A dobogó második fokára 242db majuszkuláris kerülne - azaz csupa nagybetűs kézirat.

3. A bronzérmet a minuszkulárisnak nevezett csupa kisbetűvel írt szövegek nyernének, melyekből 2570db van birtokunkban.

4. Lecsúszva a platóról negyedik helyezettnek futnának be az ún. lekcionáriumok, azaz olyan idézetek, melyek egyházatyák írásaiban lelhetőek fel.

5. Az ötödik helyre egy érdekes csoport, az osztrakonok darabkái sorolhatóak, melyek tulajdonképpen cserépdarabokra írt szövegeket jelentenek. Ezrével állnak rendelkezésünkre.

6. Végül pedig ide sorolhatjuk a korai fordításokat is, melyek anyagi szempontból a legkevésbé értékesek.

Az Újszövetség szövegtörténete persze óriási téma ahhoz, hogy ebben a blogban akárcsak a felszínét is megpiszkáljuk. Kétségtelen, hogy a keresztényüldözések során sok kézirat megsemmisült, ugyanakkor Nagy Konstantin idejére, amikor a helyzet konszolidálódott, egyre több másolat készült. Olyannyira, hogy maga Konstantin adott utasítást ezek elkészítésére. A számos hibalehetőség és az írnokok sokszor elégtelen tudása ellenére az Újszövetség valószínűleg az ókorból fennmaradt legmegbízhatóbb forrásmű.

Fontos megemlíteni, hogy az Újszövetségből nem csupán a messze legtöbb másolattal rendelkezünk az ókori iratok között, de az eredetiek és az első másolatok között eltelt idő is itt a legrövidebb. Ez a két szempont (a másolatok száma és az eredeti-másolat között eltelt idő hossza) ugyancsak erősíti a szöveg megbízhatóságát és torzítatlanságának valószínűsége melletti érv. Egy táblázat rövid kivonatában szeretném bemutatni, hogy a történészek által elfogadott többi ókori írásmű esetében mennyi hiteles másolatunk van és mennyi idő telt el az első másolatuk megjelenésééig (Josh McDowell után szabadon):

Látható tehát, hogy a második legtöbb hiteles példányunk Homérosz Ílliász című munkájából van, de az Újszövetséghez képest "mindössze" 643db irattal rendelkezünk és az első is nagyjából négyszáz évvel az eredeti után került lejegyzésre. Azt hiszem az Újszövetség szövegtörténete nem csupán érdekes, hanem nagyon figyelemreméltó és inspiratív is lehet egy keresztény számára!

Azoknak, akik nem ijednek meg a nehezebb és "szárazabb" témáktól, valamint időt és fáradtságot nem kímélve feltűrnék az ingujjukat és kicsit olvasgatnának, ajánlanék egy teológiánkon is tankönyvként használt könyvet. Az Újszövetség kortörténeti jellemzőire, az Evangéliumok keletkezési körülményeire és egy kis bevezetéstudományi értekezésre tessenek számítani Merril C. Tenney Újszövetségi bevezető című művében. No és persze, lassan már hagyományosan az Apológia Kutatóközpont idevágó anyagait is jó szívvel említem - a több tucat szakkönyvről nem is beszélve. Száraznak tűnő, pedig érdekes téma! Csapjatok bele a lecsóba! :-)

Befejezésül ismét személyes vizekre evezek: a sok eddig leírt álláspont közül megjelölném melyik az, amelyik mellett állást foglaltam. Nevetséges indokokat is felsorolok majd, de én csak egy buta ember vagyok, mindezt tetézve még elkötelezett keresztény is, amely tudvalevőleg a legrosszabb fajta.

Gördüljön fel a függöny, elárulom nektek a kreacionizmus, az intelligens tervezés és a teista evolúció közül melyiket tartom sajátoménak. Aki elolvasta az eddigi bejegyzéseimet, sejtheti a választ: egyiket sem. Hihetetlen tudom, de nem azért nem vállalok fel egy jól meghatározott irányt, mert gyáva féreg vagyok, aki nem tudna együtt élni a döntés felelősségével. Az a tényleges helyzet, hogy jelenlegi ismereteim szerint egyik eredetmagyarázat sem kielégítő számomra. Nem állítom, hogy egyenlő mértékben, de kilóg a lóláb, nem áll össze egésszé sem a kreacionizmus, sem az ID, sem a teista szemlélet. Mindegyikben van egy csomó dolog, mely szimpatikus és számomra elfogadható, meg egy csomó másik, melyek nem.

Úgyhogy jelen pillanatban az agnosztikusság kellemesen langyos pocsojájában lubickolok és bevallom őszintén, jól érzem magam benne. Olyannyira, hogy abban sem vagyok biztos, véglegesen döntenem kell ebben a kérdésben. Szeretnék egy nyitott stratégiát követni: meghallgatni mindenkit, aki szigorú tudományos megközelítéssel ragaszkodik az evolúció magyarázatához, meg azt is, aki azzal jön hogy a világ egy zöld színű büdös zokniból lett előhúzva. Hülye volnék? Lehetséges. De úgy érzem mindenképpen jobban járok azoknál, akik elkeseredetten anyázzák egymást és egész életüket valamelyik lövészárokban ücsörögve töltik. Az meglátszik rajtuk.

A témát szeretem, de a harcot nem érzem sajátoménak. Legfőképpen pedig nem gondolom annyira fontosnak, hogy üdvösségi kérdést csináljak belőle. A szélsőséges tudományrajongó hajlíthatatlan eltökéltsége ugyanúgy elborzaszt, mint az egybites kreacionista, aki pokolra kívánja a hatnapos teremtést elvető atyjafiát. És hadd tegyem hozzá saját vállamat veregetve: részemről ez is fejlődés, merthogy nem is annyira rég még én is utóbbi csoporthoz tartoztam.

Vagyis változom. Ez az én személyes evolúcióm.

A Darwin-évnek lassan vége, de az élet megy tovább. Tessenek kultúráltan vitatkozni, én ezzel a bejegyzéssel időlegesen lezártnak tekintem a témát.

Szálka a szemben: ez a teista evolúció sokaknak. Az idei évben eljutottam addig a pontig, hogy komolyan eljátszak a lehetőséggel: az egész evolúció igaz, egyben olyan módszer melyet Isten választott, hogy a bennünket körülvevő élővilágot megalkossa. Botrány következik.

Vannak gondolatok, melyek felvetése is eretnekségnek számít. Teljesen mindegy, hogy az adott témát milyen indítékból dobja piacra valaki az ideológiai vásártéren, máris habzó szájak, vicsorgó fogak, rosszalló tekintetek követik. A teista evolúció kétségtelenül ezek közé tartozik. Azt feltételezni, hogy Ádám és Éva sosem létezett, a bibliai teremtésleírás koncepciója pedig szimbólikus történet, mely a korának megfelelő kontextusban, az ókori eredetmítoszok elemeit felhasználva annyit akart megértetni az emberrel, hogy létezése egy tudatos Lény döntése - ez egy mindenek
felett felháborítónak tűnő kompromisszum. Bevallom őszintén, a téma tisztességes kifejtése megérdemelne egy alapos hermeneutikai és exegetikai kutatást, amire most nem volt lehetőségem, tehát szükségképpen szubjektív és csapongó leszek.

A teista evolúció alapállítása - amennyire én megértettem -, hogy Isten az evolúció módszerével teremtette a világot. Nem készen állított elő mindent, hanem algoritmusokat hozott létre, melyeken keresztül kifejlődött az a biodiverzitás, melyet észlelünk és kutatunk. A deista megoldás szerint Isten szerepe ezen a ponton véget is ért, a teisztikus szemlélet azonban elképzelhetőnek tartja, hogy Isten "belenyúlt" a program futásába és az evolúciót is irányította.

Mindez nagyon szépen(?) hangzik és szerintem még elegánsnak is nevezhető: Isten lenyomja az ENTER-t :-), azután elindul egy program, s ahogyan egy virág kinyílik, úgy épül fel ennek mentén az élővilág, mígnem eljut ahhoz az öntudatára ébredt lényig, aki keresni kezdi Alkotóját. A teista szemlélet idilli képe persze borzasztó felháborodást keltett. Számtalan kérdés merült fel vele kapcsolatban: hogyan romolhatott el egy tökéletes program? Hogyan került a bűn a képletbe? Ha az ember elődei állatok voltak, honnantól számít tudatos emberi lénynek, hogy vétkezni tudjon? Miért volt halál - ami szükségszerű komponens az evolúcióban -, ha ember még nem volt? Hogyan kell akkor értelmezni a Biblia teremtésleírását? Azon felül, hogy a jogosan felmerült kérdésekre adott válaszok szétfeszítenék a blog kereteit, sokukkal kapcsolatban őszintén csak annyit lehet mondani: nem tudjuk. Amennyiben elfogadjuk a fentebb már említett lehetőséget, hogy Isten célja "mindössze" az volt a genezissel, hogy tudatosítsa az ókori ember világképében, hogy Ő létezik és felelős a világért, az ember pedig erkölcsi felelősséget visel a bűn miatt, akkor a teista megközelítés ennyiben szerintem vállalható. Egy teista evolucionista gondolhatja, Isten egy szimbolikus történetbe ágyazva a következőket próbálta érzékeltetni:
- a világot Ő alkotta meg
- az ember felelős a bűneiért, melyek következménye halál: azaz az Istentől való elszakadás (a történetben Ádám és Éva nem haltak meg, hanem a szellemi halál állapotába jutottak)
- azért is választotta Isten a hatnapos teremtést mintának, mert az életvitelbeli következményekkel jár

Ha valaki egyetért a teisztikus gondolkodással, annak szerintem nem probléma azt sem magyaráznia, amit gyakori ellenvetésként szoktak megfogalmazni. A kifogás szerint Isten csak tudatos lényeken kérhet számon bűnt, de honnan lehet tudni, hogy egy teremtett lény "még állat" vagy már önálló erkölcsiséggel és tudattal rendelkező személy? Azon felül, hogy szimplán mondhatnánk: nem nekünk hanem Istennek kell megállapítania ezt a határt, gondolhatunk itt a felnőtté válás nem egyértelmű folyamatára is. Ez ugyanis árnyaltságában kicsit analóg a tudatossággal. A magyar törvény ugyan meghúz egy egzakt határvonalat és tizennyolc éves kornál tekint valakit felnőttnek, de mindannyian érezzük, hogy ez nem egy mindenek felett álló szabály. Hiszen lehet valaki tizenhat évesen is olyan érett gondolkodású, mint egy tizennyolc éves, vagy éppen ellenkezőleg, törvény szerint felnőttként komoly lemaradásban van. Ki tudja ezt pontosan? Mégsem vitatja senki, hogy valamikor mindenki átlépi azt a kognitív határvonalat, amikor már nem tekinthető gyereknek. Az, hogy ez mikor következik be, Isten dolga. Azért, mert számunkra nem világos, Neki még lehet az. Vannak tehát olyan folyamatok, melyekben nem lehetséges precízen megállapítani adott pontokat, mivel nem vagyunk képesek kellő mélységben vizsgálni őket, de ettől az adott folyamat valóságát nem tagadhatjuk. Elképzelhetetlen, hogy az emberré válás ilyen folyamat legyen?

No, azt hiszem elég ennyi mára. :-) Megpróbáltam röviden összefoglalni mit gondohat a teista evolúció. Tisztában vagyok vele, hogy vihart kavaró állítások szerepeltek az előbbiekben - ezeket értelmes hangnemben és módon megvitathatjuk. Nem is állítom, hogy én teista evolucionista volnék: a befejező szakaszban leírom majd milyen a személyes viszonyom a jelenleg forgalomban lévő eredetmagyarázatokkal kapcsolatban.

Vegyük fel a fonál ledobott végét: addig jutottam el saját történetemben, hogy a kreacionizmust kezdtem kinőni, illetve érezni véltem a korlátait. Mit tehet egy olyan ember, akinek megtérése óta azt ültették a fejébe, hogy az evolúció mindenképpen rossz és nem is érdemes foglalkozni vele?

Ne kerteljünk: az Egyház bizonyos része - értve ezalatt főleg a fundamentalista szárnyat - valójában nagyon fél a változástól. Pontosabban fogalmazva, egyetlen irányban hangsúlyozza azt: a radikalizálódás felé. Ez azért is furcsa, mert a hitvallása alapját képező Biblia szerint a változás nem csak hogy természetes, de igen szükséges dolog. Az evolúció egyik alapja is éppen az volt, hogy Darwin felfedezte: az élővilág nem statikus kockákból szerveződik, hanem dinamikusan változó egységekből. Olyan ez, mint egy tenger, mely soha nincs nyugalmi állapotban, hanem állandó mozgást, hullámzást, módosulást mutat.

Régen azonban csak annyit tudtam az evolúcióról, hogy a majomból ember lett véletlenül. Ezt az elképzelést a kreacionista elméletek persze jogosan támadják, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy semmi köze a fejlődéselmélethez és a valósághoz sem. Ez egy szalmabábu, melyet a kreacionizmus önmagának megcsinált, hogy jól bemosson neki egyet - nem több, nem kevesebb.

Az elmúlt pár évben azután elolvastam olyan könyveket, melyek egyszerűen csak leírták miről szól az evolúció. Benéztem az Igefórumra is, ahol éppen egy kreacionistából teista evolúció oldalára átlépett illetőt kezdtek ki, végül pedig levélváltásokon keresztül az ő segítségével is tisztázni igyekeztem kérdéseket. Egyszerre voltam kíváncsi arra, hogyan és miért "tért át" keresztényként az evolúció elfogadására, valamint a témával kapcsolatos kérdéseimet is feltettem. Feltétlenül meg kell még említenem az Apológia Kutatóközpont sorozatát, ami illeszkedve a Darwin évhez mindenféle felfogást bemutatott, az előadások végén pedig jó kis vitákra adott lehetőséget.

Hova vezetett az életemben mindez? Egy dologhoz biztosan: bizonytalansághoz. Egészen eddig meg voltam arról győződve, hogy amit nekem tanítottak ezen a területen, az teljesen koherens világkép. Fel sem merült bennem, hogy lehetséges olyan módon megközelíteni, ahogyan például a teista evolúció felfogása teszi.

A teista evolúció elképesztő botránykő a fundamentalista kereszténység szemében. Nehéz szavakkal visszaadni mennyire utálják. Aki igazán szélsőséges, simán eljut odáig, hogy a teisztikus felfogást valló keresztényt testvérének sem gondolja többé és lehetőség szerint az üdvösségből is kiutálná. Ezt sosem értettem. Nem fogtam fel miért bűn egy alapvetően nem üdvösségi kérdésről máshogyan gondolkodni. A világ elég összetett ahhoz, hogy számtalan módon megközelíthessük és elég nagy, hogy mindannyian elférjünk benne saját szemléletünkkel. Az Egyház azonban szereti leszűkíteni a határokat: toleranciát hirdet, de mégis úgy gyakorolja elveit, miszerint jobb ha a buzik, muszlimok, egyéb vallásúak és ha lehet, a teista evolucionisták kívül vannak ezeken. Ezt persze nem mindig lehet megtenni: olyan emberek, mint például Alister McGrath, Billy Graham vagy C.S.Lewis, akikről elmondhatjuk, hogy normális ember nem kérdőjelezi meg őszinte hitüket, mindannyian teisztikus világképpel rendelkeznek.

Ezen felbátorodva úgy gondoltam, megpróbálok kicsit foglalkozni azzal, mit is mond tulajdonképpen a teista evolúció. Totális eretnekség a bibliai szemléletet egy ernyő alatt elfogadni azzal, hogy az ember mint élőlény a törzsfejlődés révén "teremtődött"? Elképzelhető, hogy Isten - hozzánk hasonlóan - eltervezte milyen legyen a világ és a kivitelezést az evolúció programja szerint hajtotta végre? De akkor miért ír egészen másról Mózes első könyve?

Na, erről mondom el legközelebb mit gondolok, a legeretnekebb bejegyzésemben, amit ebben a blogban valaha is megengedtem magamnak. :-)

Azt se tudom hol kezdjem, kicsit izgulok, mint amikor kezdő homokos coming out-ol, azaz kiáll a nyilvánosság elé és belekiabálja a szélbe, hogy ő nem az ellenkező nemet szereti. Nos, ijedtségre azért nincs ok, nem lettem meleg, az életem más területén azonban elég markáns változásokon megyek keresztül. Messziről indítanám a történetet.

Aki figyelemmel kíséri a blogot, észrevehette hogy az élet eredetének kérdése folyamatosan piszkálja a fantáziámat. Nem tehetek róla: engem így rakott össze az Intelligens Tervező. S bizony számomra nem az a furcsa, hogy miért érdekel ennyire a kérdés, hanem inkább az, hogy általában az embereket miért nem. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy idén Darwin-év van és a médiát elárasztották az ezzel kapcsolatos írások, megjelentek könyvek, zajlottak viták és ott volt az Apológia Kutatóközpont sorozata is, akkor nem túlzás úgy fogalmazni, hogy engem idén ez a téma ért utol leginkább.

Már kisgyerekként is nagyon szerettem az őslevesben kanalazni. Emlékszem fejből megtanultam az összes földtörténeti korszak nevét, kivágtam mindenféle dinoszaurusz rajzát és tablókat készítettem belőlük. Aztán leültettem a szüleimet és előadást tartottam nekik, hogyan látom én a szoba ablakából a világ keletkezését. :-) Kedvenc dinóm a Tarbosaurus volt, mert elég drasztikusan nézett ki ahhoz, hogy elevenen kettéharapjon egy embert. :-) Más szempont egy gyereknek persze nem számít, noha alapvetően a kevésbé "izgalmas" megjelenésű gyíkokat is szerettem.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, az életem egész más irányba kanyarodott (és nem lett belőlem ornitológus sem, ahogy azt elképzeltem), végül pedig - ugorjunk egy nagyot - kikötöttem a teológiánál. Az evolúció iránti érdeklődésem ennek ellenére nem csökkent, noha radikálisan más irányba fordult: mondhatni a barikád másik oldaláról, a kreacionizmus szemszögéből vizsgáltam a kérdést. Mivel megtérésem után csak és kizárólag ilyen könyveken szocializálódtam, lassan felmorzsolódott minden, amit az evolúcióról tudtam, mindemellett pedig a kreacionista szemlélettel együtt gyorsan kifejlődött bennem egy harcias lelkület. Elkezdtem Werner Gitt könyveit bújni és azok alapján arra a következtetsére jutottam, hogy az egész világ szörnyű megtévesztésben él. Az evolúció nem csak tudománytalan, hanem erkölcstelenné tesz, elszakít Istentől és hazugságot akar elhitetni az emberekkel. Magam előtt láttam azokat a szerencsétlen gyerekeket, akiknek telebeszélik a fejét azzal, hogy a majomtól származnak és közben a lehetőségét is elveszik tőlük, hogy Istenhez találjanak. Mivel csak ilyen vélemények jutottak el hozzám, ezt a meggyőződésemet éveken keresztül megdönthetetlennek gondoltam.

A változás útjára azt hiszem akkor léptem rá, amikor hozzáértőbb világi emberekkel kezdtem el vitatkozni a kreacionista érvek alapján. Szinte pillanatok alatt felfogtam, vitapartnereim minden hatnapos teremtésre vonatkozó "tudományos elképzelésemet" percek alatt porrá zúzhatnának, ha kicsit össszeszednék magukat. Ebből két következtetést vontam le: egyrészt azt, ha az amúgy roppant érdekes vitát folytatni akarom, kénytelen leszek elolvasni evolucionista műveket is, tehát legalább minimális szinten informálódni arról, hogy mi a téma. Másrészt pedig úgy véltem, a kreacionizmus igaz, csak az én érveim és felkészültségem volt hiányos.

Amikor elkezdtem kicsit belenézni a szakirodalomba, gyorsan kiderült, hogy az evolúcióról szinte semmit nem tudtam. A keresztényekre jellemző általános műveltséggel rendelkeztem: ami annyit jelent, hogy a megszokott három-négy érvet ismételgettem a már említett Werner Gitt könyvekből. Furcsán hangzik, de az intelligens tervezés megjelenése révén sok olyan ismeret is eljutott hozzám, ami jelentősen kibővítette a fejemben élő képet. Az intelligens tervezést sokan egy eltaposandó, kártékony jelenségnek tartják, pedig éppen azzal hogy vitákat gerjeszt, tudattalanul hozzásegít az evolúció propagálásához is. Egyszóval egyre több információm lett magáról az elméletről, s egyre inkább kezdtem a kreacionizmust egy új szemüveggel vizsgálni. Kiderült számomra, hogy a kreacionizmus nem csak érveket hoz fel a teremtés mellett, hanem korlátot állít az evolúció megismerése felé. Kizártnak tartom, hogy valaki a keresztény szakirodalomból helyes képet kaphat a fejlődéselméletről, helytelen képet kapva pedig könnyű fogást találni rajta. Mindenkinek üzenem: ha igazán kritizálni szeretné "Darwin veszélyes ideáját", akkor ne keresztény könyvekből ismerje azt meg, hanem olvasson el egy-két kötetet a témába vágó irodalomból!

Hogy mi történt velem még és hol tartok most, azt sorozatunk következő részében fogom felfedni, mert így is túl hosszú voltam! :-) Addig is, béke veletek, ja és mielőtt nagy kifakadás lenne a blogban: nem lettem evolucionista. De hogy akkor mi lettem, arra két napot várnotok kell! :-)

A katolikus naptár szerint ma van halottak napja, mely közvetlenül mindenszentek ünnepét követi. Legtöbben azonban november 1-én megyünk ki a temetőkbe, ezek azok a pillanatok, amikor rövid időre felidézzük azok emlékét, akik már nincsenek köztünk.

Karizmatikus körökben úgy vettem észre általános idegenkedés fogadja annak gondolatát, hogy valaki a halottakkal foglalkozzon. Ennek természetesen katolikus alapjai vannak: mindannyian tudjuk, hogy míg a protestánsok simán "elengedik" az elhunytakat, addig a katolikusok úgy vélik, a halál után létezik purgatórium, ahol a meghalt lelkek ideiglenesen bűnhődnek a bűneik miatt, ráadásul üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők imádkoznak értük. Ebből egyenesen következik, hogy az élők még megtehetnek dolgokat a halottakért, fohászokkal támogathatják őket, hogy a purgatóriumi időtöltésük lerövidüljön. Egyébként - többek között - a halottak napja mint ünnep, éppen ezért lett létrehozva.

Protestánsként én nem látok semmiféle okot arra, illetve meggyőző érvet sem a kanonizált Szentírásból, ami alátámasztaná a purgatórium létezését. Ezért a magam részéről nem gondolom, hogy a halottak "érdekében" bármiféle imát el kellene mondani.

Ettől függetlenül én is kimegyek ezen a napon a temetőbe és azt sem tartom bajnak, ha valaki ezt megteszi. A halál - az élet része. Nem a halottaknak van szükségük arra, hogy foglalkozzanak velük, hanem nekünk élőknek. És itt nem spiritizmusról van szó! A lelkigondozói szakirodalom külön foglalkozik a gyász témakörével, igyekszik megállapítani annak helyét az ember életében és természetesen kezelésére is kísérletet tesz. Ez különösen azokat érinti, akiknek a közelmúltban hunyt el hozzátartozójuk. Nagyon sok keresztény véli úgy, hogy temetőbe kijárni egészségtelen dolog és olyan cselekedet, amitől egy újjászületett kereszténynek távol kell tartania magát.

Azonban a Biblia véleménye egyértelmű: a gyásznak megvan az ideje. Ahhoz pedig hozzátartozik az emlékezés. Egyes hozzáértők szerint a gyász akkor kezd oldódni, amikor a gyászoló az elhunytat már nem idealizálja túlzottan ("azért iszogatott az én uram, amikor tehette"), hanem a maga realitásában kezdi ismét látni. A halott ilyenkor kerül "helyére" és visszakapja valós vonásait. Ez azonban nem egy pillanat alatt zajló folyamat vége, hanem sokaknál egy gyötrelmes vívódás utáni állapot, melyen keresztül szoktak menni.

A halottak napja és a halál gondolata hozzátartozik a kereszténységhez, a bibliai gondolkodásmódhoz. Sokan sajnos csak életük három pontján találkoznak az Egyházzal: a csecsemőkeresztség, a házasságkötés és a temetés során. Ez nyilván rossz helyzet, de mégis megragadhatjuk az ilyen alkalmakat arra, hogy az emberek felé üzenetet közvetítsünk. Bármilyen furcsa, de a temetés mint egyházi "szolgáltatás" sok esetben remek lehetőség, hogy az embereket egy érzékeny pillanatukban megszólíthassuk.

Eredetileg nem akartam erről a témáról írni, mivel azonban folyamatosan piszkál és foglalkoztat, sőt belső vívódást okoz, nem kerülhetem el. A közelmúltig mindig megdöbbenéssel hallottam, amikor a teológiát és a hitetlenséget összekapcsolták egymással. Sajnos tény, hogy sok emberben a teológiai tanulmányok nem a hitet, hanem a kételkedést növelték, egyesek elhagyták a kereszténységet, de olyanok is akadtak, akik "Isten halott" néven mozgalmat kezdeményeztek(!) a teológián belül. Teljesen abszurdnak hangzik? Pedig azt hiszem érteni kezdem miért történik így...

A világ egyik legnagyobb képtelenségének tűnik, hogy valaki éppen a teológia hatására elhagyja a keresztény hitet. A teológiára a legtöbben úgy gondolunk, hogy az szisztematikusan rendszerezi, érhetőbbé teszi, magyarázza a hit lényegesebb és hangsúlyosabb pontjait. Éppenhogy "hiterősítő" szerepe kellene legyen - de akkor miért történik meg, hogy némelyeknek "elmegy a kedvük" a kereszténységtől, amikor ezzel a tudománnyal foglalkoznak?

Bevallom, én sem mertem soha biztos választ adni erre, ameddig saját magamon nem kezdtem felfedezni a tüneteket. A teológia nem akar senkit lebeszélni a hitéről, nem ez a célja, nem ez a szándéka - ezt biztosan állíthatom. Munkamódszere azonban magával hozza elkerülhetetlenül, hogy ilyesféle érzelmeket és gondolatokat generáljon. Kicsit olyan ez, mint egyfajta mellékhatás, hordalék, velejáró dolog. 

Saját tapasztalatom még mindenképpen hiányos, de a metodika felvázolására szerintem már elegendő. Az egyszeri hallgató, aki valamennyire ismeri a Bibliát, beül egy teológiai képzésre. Ott szépen egymás után tanulja a tárgyakat, elképesztő mennyiségű információ zúdul rá, melyekből alapvetően csak azt az egy biztos dolgot tudja megragadni, hogy a kereszténységben szinte semmiben sincs semmiféle biztos pont, melyben egységes látásmód alakult volna ki. Olyan evidenciákról, mint a teremtés, üdvösség és kárhozat (erről pont most zajlik egy érdekes vita Balati kollégánál), Szentháromság, az imádság vagy éppen Isten, mint Létező kiderül, hogy markánsan máshogy gondolkodik szinte mindenki. Még az egyes felekezeteken belül sincs két egyforma elképzelés. Szinte magától adódik a kérdés: ha a kereszténység ennyire széttagolt és ennyire nem lehet szinte semmiről egységes, teljesen rögzített információt kapni, akkor hogyan képes egy világi ember eligazodni a nagybetűs Igazsággal kapcsolatban? Miért várjuk el tőle? És milyen alapon mondjuk mi keresztények, hogy birtokában vagyunk ennek az Igazságnak, ha még azt sem tudjuk pontosan, egyszerűen és tisztán elmondani, mi az Igazság? Odakintről csak annyi látszik, hogy egy hatalmas, Egyháznak nevezett embertömeg vitatkozik egymással és már kétezer éve nem jutnak ötről a hatra a legelemibb kérdésekkel kapcsolatban sem.

Ha már itt tartunk: mindemellé a diák tanul még egyháztörténelmet is, amiből teljesen egyértelműen és világosan kiderül, hogy a kereszténység elmúlt évezredeit gyakorlatilag a szellemi sötétség, erőszakos hittérítés, politikai összefonódás és ideológiai széttagoltság kifejezések jellemzik legjobban. Néha-néha előkerül egy Luther, egy Kálvin vagy Szent Ágoston, de alapvetően tömény kudarc, lemaradás, zsákutca az egész, ha megfelelő történelmi távlatból szemléljük. Jézus után, szinte már az apostoloknál kezdtek jelentkezni a tünetek és azóta egyetlen pillanatra sem talált magára a kereszténység - amikor elemében volt és terjedt az egész világon, az is sokkal inkább a politikai és társadalmi erőfeszítéseknek és katonai sikernek nevezhető, mintsem nagy szellemi és hitbeli cselekedetnek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a mai bejegyzés milyen lehangolóra sikerült. Amikor valaki teológiára megy, nehéz más konzekvenciát levonnia a fentieken túl. Egyesek szembenéznek mindezzel, átlépnek rajta és optimistán bíznak benne, hogy a helyzet nagyszerű irányba fog elmozdulni a közeljövőben. Mások - magamat közéjük sorolom - birkóznak a tényekkel, szenvednek tőle, hogy nincsenek válaszok és a kilátástalan kudarcdömping ellenére is ragaszkodnak a hitükhöz. A harmadik csoportban lévők pedig egyszerűen megvonják a mérleget és úgy gondolják, nekik ennyi elég volt, kiszállnak a körhintából, nem küszködnek tovább.

Most biztos többen arra gondolnak, nem érdemes teológiát tanulni, be kellene zárni az iskolákat, hiszen azok kitermelnek egy vallásos, meggyőződés nélküli réteget, kiüresítik az ember hitét. Nem ez a megoldás. Hogy mennyire vesszük komolyan saját hitünket, az a mi döntésünk. Nem csak a világban, hanem az Egyházban is értékválság zajlik. Le kell mondanunk arról, hogy mi tudjuk a szó teljes értelmében mi az igazság. Fel kell fognunk, hogy nem tudjuk kirántani a farzsebünkből a válaszokat. És sajnos abba is bele kell nyugodnunk - tetszik vagy sem - hogy számunkra fontos kérdésekre nem kapunk ebben az életben választ.

Abban viszont biztos vagyok, ha valaki érett fejjel megy tanulni, az sokat meríthet a teológiából. 

A jótékonyságot és áldozatvállalást általában mindannyian sokra becsüljük, a római katolikusok egyik legnépszerűbb alakja pedig igencsak élenjáró munkát végzett ezen a területen. Kalkuttai Teréz anya majdhogynem az irgalom és kegyelem egyik emblematikus figurájává vált - még a világi emberek szemében is. A közelmúltban viszont napvilágra került vele kapcsolatban néhány érdekesség.

Teréz anya pápai jóváhagyással új szerzetesrendet alapított, hogy "... segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket". Talán ez volt az ő mission statement-je, küldetéstudata, amit rengeteg elismeréssel - köztük Nobel béke díjjal - jutalmaztak. Úgy vélem, mindez valóban elismerésre méltó és üdvözlendő, Isten szeretetével és hozzáállásával összhangba hozható dolog. Mi sem természetesebb, minthogy egy ilyen világszerte elismert személyt a Pápa boldoggá avasson! (Valaki amúgy tudja, ez mit is jelent pontosan?)

A közelmúlt azonban érdekes tényeket hozott felszínre az önfeláldozásról, mély imaéletről és kedvességéről elhíresült apáca életével kapcsolatosan: Teréz anya életének utolsó évtizedeit ugyanis Istenben kételkedve élte le. Saját maga által írt leveleiben sokat ír szellemi nyomorúságairól és arról az imidzsről, mely az emberek fejében él vele kapcsolatosan: "Úgy beszéltem, mintha a szívem tele lenne Isten szeretetével, gyengéd, személyes szeretettel. Ha hallotta volna, azt mondta volna: micsoda képmutatás." Állapotának leírásához gyakran durva és nyers szavakat használt, sőt még attól is tartott, hogy árulója lesz Krisztusnak, mint egykor Júdás volt. Bár levelei megsemmisítését kérte - mondván, hogy az emberek Istennel foglalkozzanak és ne az ő dolgaival - ezt a kérést a katolikus egyház megtagadta. Egyik jelentős kitüntetésének átvétele után azt mondta: "Mindez semmit nem jelent számomra, mert Ő nincs meg bennem."

Hogy maga Isten miként vélekedett vagy vélekedik Kalkuttai Teréz anyáról, azt nem tudhatom biztosan, mindenesetre én magam nem szeretném elítélni a világ egyik legodaadóbban dolgozó apácáját. Az viszont ismét egyértelmű számomra, hogy a jótékonyság nem lehet abszolút fokmérője semminek, noha könnyeddén megtéveszti az embereket: sokan úgy vélik, ha valaki adakozik, a szegények felé fordul, szociális munkát végez, annak különbérlete van a Mennyországba.

Magyarázat persze megint van: Teréz anya egyesek szerint csak önmagát ostorozta a fentiekkel, mivel óriási elismertsége miatt szüksége volt arra, hogy egyre nagyobb alázatot gyakoroljon. Én viszont úgy gondolom, megfáradnak a legkülönbek is és bármelyik ember képes hitetlenkedni, kételkedni, dolgokat megkérdőjelezni - tegyen akármekkora szolgálatot az emberiségnek.   

Jeles dátum is lehet számomra a mai nap: nem csupán a blogom újult meg kissé eddig sem túlságosan elkoptatott ruhájából, hanem munkahelyet is váltottam. Remélem és hiszem, hogy jól. Aki szurkol nekem, persze imádkozhat is értem - nem fogom benne megakadályozni... És akkor jöjjön a meglepetés, azaz elárulom hova kerültem.

Általában az emberek nem szeretik a teljes idejű szolgáló kifejezést (én sem), de most hirtelen nem tudtam jobbat kitalálni a magam számára. A pejoratív képzetek szerint aki ilyesmire adja a fejét, az nem akar dolgozni. Nagyon nem erről volna most szó...

Kiléptem eddigi munkahelyemről - az okok összetettek - és saját meggyőződésem szerint is a Kelet-Európa Misszió Alapítvány munkatársa lettem, akiket nagyon régóta ismerek és sok missziós úton együttműködtem már velük. Ez valahogy egyszerre szolgálat és "normál" munka számomra: nyilván utazással, de irodai feladatokkal, kétkezi tevékenységekkel és szellemi dolgokkal is együtt jár majd.

Nem tartom magam hősnek ezért a váltásért, viszont áldozatnak sem. Meghoztam egy döntést, reményeim szerint helyeset. Azt gondolom - talán egy kicsit ebből a blogból is látszik - hogy mind az érdeklődésem, mind tanulmányaim, mind az eddig bejárt életutam ebbe az irányba taszigál. Szó sincs tehát arról, hogy futni akarnék a meló elől: ismerem a KEMA csapatát elég rég ahhoz, hogy tudjam, velük nem éppen pihenés az élet. :-)

A blog is kicsit megújul: nem csak külsőleg, de tartalmilag is. Ahogy az várható, időről-időre szeretnék majd beszámolni új állásom körülményeiről és saját sorsomról. Ezáltal talán kicsit személyesebb, de közelibb és átélhetőbb is lesz amit ide firkantok.

Valószínűleg azonban nem minden nap fogok frissülni, noha mindent elkövetek majd, hogy rendszeresen írjak, de ez új munkám függvénye is lesz. Továbbra is bárki kommentjét szívesen veszem! Hölgyeim és uraim! Maradjanak adásban velem!

Az igazán megátalkodott keresztény hajlíthatatlan fundamentalista és csakazértis azt hiszi, az embereknek jót tesz, ha egy életteli közösséghez tartozhatnak. Még akkor is, ha az adott közösség tele van hibával, ugyanígy rengeteg erénnyel rendelkezik. Ezért arra gondoltunk, egy sok helyen gyakorolt módszerrel fogjuk "ravasz" módon becsábítani a hitetleneket, úgy kell nekünk ha eljönnek...

Mozi. Az egyház nem is annyira nagyon régen - igen, még a modernebbnek nevezhető felekezetek is - egy emberként megszaggatták ruháikat, ha ezt a szót hallották. A "Televízió és kereszténység" című halhatatlan könyvben is szó volt erről: egy Szent Szellemmel betöltött kereszténynek semmi keresnivalója a moziban. A mozi olyan, mint a taknyos zsebkendő: csak rosszul lehet belenyúlni.

Mármint ez volt a kisegyházi álláspont, ami jelentősen enyhült az utóbbi időben. Olyannyira, hogy több gyülekezet nemhogy nem véleményezi, ha tagjai moziba járnak (különben sincs mondjuk sok köze hozzá...), hanem egyenesen behozta a filmipart a gyülekezetbe is. Ez annyit jelent, hogy ismert és kevésbé ismert filmeket vetítenek le klubszerű rendezvények keretében. 

Május végén mi is tervezünk valami hasonlót: egész pontosan 29-én péntek este belekezdenénk egy filmklub életre keltésébe, ahol nem csupán egy film kerülne vetítésre, hanem ezt követően megpróbálnánk beszélni is róla - reményeink szerint a jelenlévő nem hívő fiatalokkal és idősebbekkel együtt.

Kérdés persze, mit érdemes vetíteni és mit nem. Bár egyik blogolvasóm, Direktor úr szervezi a jeles eseményt, azért bátorkodtam felvetni itt is az ötletet. Mit szóltok hozzá? Szerintetek mennyi értelme van egy ilyen kezdeményezésnek? Eljönnétek egy ehhez hasonló rendezvényre? S végül a "legfontosabb" kérdés: a káromkodós részeket "kihallelujázzuk"? :-)

Nekiálltam kicsit számolni, spekulálni, belegondolni, elemezni, ötletelni, de akárhogy is osztok-szorzok és rakosgatom a kirakós elemeit, nekem úgy tűnik hogy ha lesz is Ébredés, az bizony állati messze van és lassú fejlődéssel fog indulni.

Talán ismerős a vicc, amikor roham előtt három székely hadvezér áll a Hargitán, velük szemben csatarendben három millió kínai. Az egyik székely nézi a végeláthatatlan kínai sereget, majd elkezdi vakargatni a fejét, végül lemondóan sóhajt egy nagyot. "Csak nem fél Áron bátyám?" - így a másik. "Dehogy félek fiam, csak azt nem tudom hova a fenébe temetünk majd el ennyi kínait!"

Valahogy így látom én is a Magyarországi Ébredést. Ne ábrándozzunk: milliók megtérése leginkább a kisegyházi körök mozgatórugója, mi lelkesedünk elsősorban az ötletért és szervezünk mindenféle összejövetelt, ami a dolgok eljövetelét hivatott siettetni. A klérus inkább csak van, politizál, csecsemőt keresztel, temetést vezet - a pünkösdi-karizmatikusok azok, akik ráálltak a gázpedálra ébredés-ügyben. Kis hazánkban pedig ez a kör nagyjából - baráti módon felfelé kerekítve - százezer főt jelenthet. Ha visszaemlékszünk, pár évvel ezelőtt a Népstadiont sem sikerült megtölteni, de most "magunkhoz számolom" a Hit Gyülekezetét és akkor legyünk kereken százezren, már csak az egyszerű számolás kedvéért is.

A nagy hír most következik. Mintegy kilencmillió kilencszázezer ember van még rajtunk kívül! Ha ebből csak négy-ötmillió térne meg egy végigsöprő Ébredés során, mihez kezdenénk? Hova kerülnének ezek a friss keresztények? Ki és hogyan tudná megoldani a hirtelen nyakunkba szakadt munkát? Túl finoman fogalmaznék ha azt állítanám, kapacitásunk határára jutnánk: inkább mondjuk azt, a hazai kisegyházak összeroppannának, mint ropi a mikróban. Láttunk erre példát a nem is annyira távoli múltban, amikor a keresztény gyülekezetek egyszerűen nem voltak felkészülve az Ébredésre, illetve készültségük abból állt, hogy lelkesen fohászkodtak megtérésért. Az eredmény az lett, hogy a folyamat lecsengett, a betódult tömeg pedig hamarosan kint találta magát és minden visszakerült a régi kerékvágásba.

Nem barátaim, jelen helyzetben az Ébredés itt és most nem nekünk való feladat, amikor saját belső ügyeinket is tisztázni kellene. Születésnapi zsúrra sem hívunk meg hatszáz embert egy másfélszobás albérletbe, csak ha már miénk az egész ház! Addig azonban Erőt gyűjtünk, tisztázunk, agyalunk, építkezünk, lassan bővülünk és rakjuk egyik téglát a másikra. Máshogy szerintem nem megy.

Vannak dolgok, melyek annyira populárisak a Biblia szövegeiből, hogy a teljesen ateisták is tisztában vannak velük. Az egyik ezek közül minden bizonnyal az antikrisztusi szám, azaz a 666, vagy leírva hatszázhatvanhat. De mi van, ha végül kiderül, nem is ez a Fenevad száma?

A 666 olyan számsor, amit mindenki egy életre megjegyez, ha találkozik vele. A nyolcszáznyolcvannyolc vagy a kétszázhuszonkettő a kutyát sem érdekli, ellenben az Antikrisztus száma sokak előtt ismert. Nem csak keresztény emberekről van szó: szinte babonás félelem övezi ezt az amúgy teljesen normális és hétköznapi számsort. A legenda szerint több komoly gyártó cég is igyekezett elkerülni, hogy termékeik típusjelzése vagy bármilyen azonosítószáma tartalmazza a három hatost. A keresztény egyházak ugyancsak a végsőkig elmentek, hogy megfelelő módon kiaknázzák a "félelmetes" szám legendáját: azt hiszem nem kell sorolni hány ostoba könyv és félelemkeltő írás látott már napvilágot a miszticizmusra fogékonyaknak. Semmiképpen nem kívánom ezt a sort gyarapítani, azonban felmerült egy érdekes lehetőség, ami alapjaiban megváltoztathatja az eddigi felfogást a három hatossal kapcsolatban. Nem utolsó sorban pedig erőteljesen pofáraesést okoz azoknak, akik túlfűtötten szónokoltak a témával kapcsolatban.

Honnan való a hatszázhatvanhat? Természetesen a Jelenések Könyvéből származik, egészen pontosan a következő szakaszból:

"„Itt van a helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat.” (Jel. 13:8)

Mint az köztudott, az akkori nyelvben a számoknak jelentésük volt, tehát nem pusztán numerikus jelsorozatként kell kezelni őket. Sokak szerint éppen ezért nem szükséges semmiféle elvadult allegóriában gondolkodnunk, mert a három hatos (a két hatos az ember száma) pusztán azt jelképezi, amikor egy ember isten akar lenni. Más magyarázatok abból indulnak ki, hogy a Jelenések könyve idejében Néró császárt tekintették az Antikrisztusnak, az ő neve pedig pontosan kiadja a 666-ot.

A sokszor inkább bizarr fejtegetésekbe elhajló próbálkozások mellett azonban jóval érdekesebbnek mondható, hogy találtak a Jelenések Könyvéből egy igen régi másolatot, mely tudomásunk szerint a lehető legközelebb áll az eredeti kézirathoz. Ebben a változatban azonban már nem 666, hanem 616 szerepel. Természetesen az eset elgondolkodtatta az illetékeseket, akik közül néhányan már azt is fontolgatják, hogy a jövőben kiadásra kerülő Bibliákban ez a szám szerepeljen a jól bejáratott "sátáni háromhatos" helyett.

Rosszul tudja tehát az egész világ a nagy "hatszázhatvanhat legendát"? Igazából teljesen mindegy, hiszen a bibliai szöveg teológiai tartalma semmit sem változik. Állhatna ott bármilyen szám, a lényeg ugyanaz marad: nem érdemes bűvészkedni és riadalmat kelteni, mondhatni farkast kiáltani ott, ahol nincs. Ha mégis átvezetik a változtatást és ezentúl valóban a 616 lesz az ördögi szám, megnézném azon keresztény közéleti személyiségek arcát, akik eddig a 666-ra alapozva adták ki műveiket és kábították a népet. :-) Érdekes szembesítés volna.

Mi idegesíti a leginkább Istent? A katolikus körmenetek? A csúnya ruha? A heavy metal? Az idióta rajzfilmek a különféle mesecsatornákon? Az, ha hiányzunk a gyülekezetből? Ha rágózunk imaóra alatt? Ne nevetessük ki magunkat! Nem barátaim, ezek mintha nem is léteznének amellett, ami szinte az egész Biblián végighúzódva jelzi, hogy Isten mitől tud igazán ideges lenni: ez pedig a bálványimádás.

Vagyunk úgy néha, ha valaki viselkedése nem szimpatikus számunkra, akkor kitaláljuk, hogy Isten rettenetesen haragszik az illetőre. Látni véljük, hogy a Szent Szellem kezd megszomorodni, az angyalok ajkáról lehervad a halleluja, a pokolban pedig már melegítik a kazánt. Mindez persze azért, mert keresztényként nekünk nem szabad haragudni senkire, viszont mégis haragszunk - interpretációnk szerint ilyenkor Isten is dühös velünk együtt.

Adjunk hálát az Úrnak, hogy még nem láttuk, milyen amikor Ő valóban ideges!

Istent kevés dologgal lehetett úgy felcukkolni, mint a bálványimádással. Az egyik legkitartóbb bálvány az Ószövetség idejében a képen is látható Baál volt. Baál sémi istenségnek számított és kultusza nagyjából az összes sémi népnél el volt terjedve. Annyira népszerű volt, hogy városok neveiben is szerepel a B. rövidítés. Az Ószövetségből tudjuk, hogy Baál kultuszának népszerűsítéséért Acháb felesége, Jézabel tette az egyik legerőteljesebb lépést Izraelben: a kicsit rámenős hölgy nem csupán a bálványimádást vezette be, de ezzel párhuzamosan nekifogott kiirtani Isten prófétáit is, sajnos elég nagy sikerrel. Ekkor jelentkezett Illés próféta, aki a Kármel-hegy tetején nyilvánvalóvá tette, hogy Izraelnek nem érdemes kétfelé sántikálnia és választania kell Isten vagy Baál követése között. Egy kis mennyei erődemonstráció hatására Izrael az Urat választotta, Baál prófétáit pedig kiirtották annak rendje s módja szerint. Ez az első tanulság: a bálványokat irtani kell! A tét ugyanis elég komoly: bálványimádó ember nem mehet be Isten országába.

"Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát." (1Kor. 6:9-10)

Ahogy azonban az idők változnak, úgy változnak a bálványok is. Pechünk van. Ma nem elsősorban szobrok előtt hajlonganak, úgyhogy egyre rafináltabb csomagolásban lehet velük találkozni. A keresztények sokszor ott hibázzák el a dolgot, hogy bálványt sejtenek azokon a helyeken, ahol nincs és nem veszik észre őket ott, ahol vannak. Az elmúlt évtized klasszikus evangélizációin és számtalan keresztény könyvben amikor előkerült a bálványimádás témaköre, egy kicsit úgy éreztem, mintha egyazon területen forognánk körbe-körbe: bálványnak a popsztárokat, a pénzt, a televíziót, a világi irodalmat, rossz gondolatokat nevezzük. Szó se róla, ezek mind valóban lehetnek bálványok!

Én azonban azt veszem észre, a kereszténységet nem ezek a bálványok veszélyeztetik elsősorban. Az igazi, mondhatni "tökös" bálványok szellemiségek inkább. Szép nagy példányaik az Egyház kötelékén belül vannak. Elvek, tanítások, felfogások, divatáramlatok, saját gyülekezetünk, kegyességi formáink, vezetőink, elképzeléseink azok, melyekért teljesen odavagyunk és sok esetben igazából az sem érdekel bennünket, hogy azok Istentől származnak vagy sem és hogy emberek szenvednek miattuk. Mi ez, ha nem bálványozás? Legegyszerűbb onnan felismerni bálványként ezeket, hogy a gondolkodásunkban vezető szerepet játszanak, mindent rajtuk keresztül szűrünk, az emberekhez ezeknek megfelelően viszonyulunk, Isten pedig csak utánuk következik. Összefoglaló néven talán azt mondhatnám, a kereszténység legnagyobb bálványa a vallásosság. Egy olyan forma, ami kiüresítve mutatja Istent, de azt állítja, ez az igazi. És irányítja azokat, akik hatása alá kerülnek.

Most, ahogy írom mindezt, persze bennem is felmerül: nekem is vannak ilyen láthatatlan bálványaim? Vannak olyan rögeszméim, melyeket még Isten kedvéért sem engednék el? Lehetséges.

Jó dolog néha megállni és megvizsgálni magunkat ebben - és kisöpörni azokat a dolgokat, melyek akadályoznak bennünket, hogy Istenhez közelebb jussunk. Folyamatos küzdelem? Szerintem igen.

Kevés olyan ember van, akinek a véleményét nem vagyok hajlandó meghallgatni, illetve elolvasni. Mindenekelőtt ebbe a csoportba sorolom azokat, akik álláspontjukat képtelenek szalonképesen artikulálni és teret engednek dühüknek, legyen bármiről szó. A teológia tudományos voltát marcangoló viták pedig - legalábbis az Interneten - gyakran szélsőséges hangnemű személykedésekkel végződnek mindkét oldal részéről. Miért fontos egyáltalán, hogy a teológia tudomány vagy sem?

Elfogultságom okán persze hiába tagadnám: jóleső érzés számomra, ha elhiszem, hogy egyfajta tudományos szemléletmódot tanulok, amikor teológiával foglalkozom. A teológia több ezer év alatt felhalmozott gondolathalmazban próbál áttekinthető rendet vágni. Vitatható, hogy ezek a gondolatok igazak vagy sem, tény azonban, hogy léteznek és az emberiség kultúrájához és szociológiájához tartoznak, gondolkodását jelentősen befolyásolják, világlátásának egyfajta irányt adnak. A teológia prolegomenájának első felvetése is valami hasonló: felhívni a figyelmet arra, hogy bizonyos értelemben mindenki teológus, aki Istennel kapcsolatos dolgokról gondolkodik és megpróbálja azokat szisztematikusan rendszerezni. Az elképzelés, miszerint a világ isteni aktivitás eredményeként keletkezett, egy lehetséges szkenárió, de nyilvánvalóan hitkérdés. Mindenki maga döntheti el, hogy miben hisz - bár meg kell jegyezni, hogy a különféle teológiák (hiszen nem csak keresztény, de más vallások teológiái is léteznek) nyilvánvalóan elfogultak saját elveiket illetően. Teológiát azonban lehet tanulni akár materialista felfogásban is, persze nyilvánvalóan kevésbé kifizetődő, mint ha valaki eleve elkötelezett egy vallásos világnézet mellett. A minden vallástól független tudományt, ami a vallások elemzésével foglalkozik külső nézőpontból szemlélődve, vallástudománynak nevezik.

A szkeptikusok természetesen nem elégszenek meg azzal, hogy a teológiát tudománytalannak gondolják: egyenesen áltudománynak tartják, ami légvárakra épít, terméketlen, ellenőrizhetetlen feltevésekről szól, csak a különféle vallások számára biztosít látszólagosan korrekt ideológiai muníciót. Amennyire én láttam, a teológia tudományos volta igazából csak a második kérdés, ezekben a sokszor alpári hangnembe fulladó vitákban. Az első kérdés ugyanis az esetek többségében az szokott lenni, mi tekinthető egyáltalán tudománynak? A vita jórészt ezen folyik, ami önmagában mutatja, hogy nincs koherens szemléletmód még a tudományfilozófiában sem.

A közgondolkodás ma elsősorban és sajnos abszolút értelemben is a természettudományokat tekinti tudománynak. A természettudományoknak vannak jól behatárolható jellemzői, melyeken megmérhetőek és melyek alapján joggal viselik a tudomány jelzőt - nem is lehet ezeket elvitatni tőlük. Nem gondolom, hogy volna értelmes ember, aki például a matematikára, fizikára, csillagászatra vagy biológiára azt mondaná, hogy nem tudomány.

Ha a teológiát azon ismérvek alapján kívánjuk megmérni, melyeket a természettudományok tudományosságának vizsgálatánál alkalmazunk, a teológia elbukik. A teológia állításait nem lehet laborba vinni, elemezni, megismételni, képletszerűen leírni, mikroszkóp alá helyezni. De nem így vagyunk rengeteg más tudományterülettel is? A történelemtudományok, a jogtudomány, irodalomtudomány, néprajztudományok mennyire mérhetőek? Szabad-e ezekre is a természettudományok módszereit, kritériumrendszerét alkalmazni? Szerintem nem.

Az angol nyelvben éppen ezért a "tudomány" szó kifejezésére több szót is használnak, melyek közül a legismertebb a leginkább természettudományokat leíró science. Ez azonban kizárja köreiből az előbb felsorolt többi tudományágat. Tágabb értelemben azonban létezik a study, s ennek már a teológia is megfelel. Az ekkor felmerülő ellenérv persze, hogy ilyen alapon a tenyérjóslás történetét is lehet rendszerezni, s akkor az már tudománynak számít? 

Az én válaszom talán furcsa lesz, de igen! Nem kell a tenyérjóslást elfogadnom, gyakorolnom, igaznak gondolnom ahhoz, hogy a társadalomra kifejtett hatásait összegyűjtsem és alapossággal rendszerezzem, bizonyos logika szerint elrendezzem és tanulmányozzam. Éppen úgy, ahogy az irodalomtudomány sem elsősorban azzal foglalkozik, hogy Babits szép verseket írt vagy sem. Ateista szemszögből nézve a teológia ilyen munkamódszere is tudományosnak tekinthető, hiszen ha feltesszük azt, hogy Isten nem létezik, Isten mégis hatott az emberi gondolkodásra és kultúrára, tehát vizsgálandó és vizsgálható az emberiség története szempontjából. A vizsgálati eredményeket pedig ha lebontjuk a különféle vallások tételeire és rendszerezzük azokat, a teológiához jutunk.

Nehéz kérdés? Nem is szeretném én eldönteni. Hiúságomat legyezné, ha egyszerűen azt mondanám, márpedig a teológia tudomány. Viszont jelenleg mivel tanulom is, joggal lehet elfogultsággal vádolni, ezért az előzőeket inkább vegyük hangos monológnak.

Egy dolgot azonban még megjegyeznék, melyet újra és újra tetten érek, amikor ez a kérdés előkerül: a szkeptikusok folyamatosan a nyitottságot és toleranciát hirdetik, ám rendkívül éles és lesajnáló kirohanásokat intéznek azok ellen, akik szerintük mást gondolnak a világról, mint ők. Ebbe beletartozik a teológia tudományosságának kérdése is. A helyzet - bármilyen furcsa - kicsit ahhoz a fundamentalista vallásfelfogáshoz köthető, mint amikor a muszlimokra azt mondták, vallásuk erőszakra hajlamos. A válaszuk dühös volt: "méghogy mi erőszakosak vagyunk? Dzsihád!"

Hölgyeim és uraim, kedves gyerekek! Közeledik a karácsony, tehát önkéntelenül is megszaporodnak itt a blogban az ehhez köthető bejegyzések. Mivel keresztény emberek vagyunk, így természetesen vigyázó szemünket a keresztény boltok kínálatára vetjük - első körben a külpiaci kínálatot tekintjük át, mely sokak számára meglepetéseket is hozhat. Csak nyitott gondolkodásúak olvassák a következőket!

Azt tudjuk, hogy a hit nem csak bizalom Istenben és személyes meggyőződés, de nagyon jó biznisz is. A vallási ünnepek kellő ideológiai alapot nyújtanak ahhoz, hogy a keresztény boltok kínálatával legalább ezekben a napokban kiemeltebben foglalkozzunk. Amerikában a kereszténység minden másnál dominánsabb vallás, ezért az ottani keresztény "szaküzletek" szinte minden apró kacatból, játékból, ruhaneműből és még ki tudja micsodából képesek keresztény-verziót piacra dobni. A következő ajánlatokat tehát keresztény boltokban lehet beszerezni, tessenek rendelni, mármint akit rávisz a Lélek.

Első ajánlatom a legkisebbeknek, azaz a csecsemőknek szól: tudvalevő mennyire rossz, amikor a sampon gonosz démoni erők hatására belefolyik a kicsi szembe és égető fájdalmat okoz. Elkerülendő a hasonló szellemi konfrontációkat, érdemes keresztény sampont vásárolni, ami dupla hasznot jelent: egyrészt nem csíp, másrészt a gyerek kenetteljes lesz használatától. A sampon dobozán természetesen igevers is szerepel.

A következő ajándékötlet már a nagyobb gyerekeknek szól. Ők azok, akik felfedezik maguknak Pókembert, Batmant és a többi köpenyes-maskarás szuperhőst, aztán igyekeznek szüleiket rávenni, hogy a fröccsöntött verziókat megvegyék nekik ezekből a pogány hősökből. Mennyivel áldottabb is, ha a gyerek keresztény szuperhősökkel szórakozik és inspiratív módon játsza el hogyan szaggatja darabokra a jó oldalon álló Bibleman (azaz Bibliaember) a csúnya világiakat, akik összeszűkült szemekkel utasítják vissza az Ige hívó szavát. Bibliaember ráadásul nem csak műanyag kivitelben hozzáférhető, hanem DVD-n is, hiszen egy keresztény szuperhősről van szó, aki számtalan rajzfilmben bátorkodik bátorkodni.

Nem lenne igazságos, ha a kislányok kimaradnának az ajánlatokból: nekik Eszter bóvliváltozatát műanyagba formált verzióját ajánlom. A szokásos kellékanyagokkal ellátot baba mellett persze kár lenne elfeledkezni a bibliai személyek egyik legnagyobbikáról, ő pedig nem más, mint Mózes. A kreatív alkotók alapos munkát végeztek: nem csupán Mózest vehetjük meg szépen felöltöztetett műanyag babaként, de még az égő csipkebokor fröccsöntött változatát is mellé csomagolták. Így aztán a gyerekek könnyen eljátszhatják azt az eseményt, amikor Mózes meglátta a bokrot, kérdés persze, hogy a sarukat le lehet szedni a lábáról - gondolni sem merek arra, hogy a gyártó cég elfelejtette ezt az opciót, hiszen ezzel odaveszhet a szentség légköre játék közben.

A következő ajánlatom már kifejezetten a nagyobbaknak szól, közülük is azoknak, akik éreznek némi tehetséget a keresztény számítógépes játékok kezeléséhez. A Catechumen című játékprogram évezredes sérelmekért ad elégtételt a bosszúszomjas játékosoknak: a gonosz római birodalommal szemben kell harcolni erős hittel az FPS kategóriába tartozó játékban. A játék legnagyobb előnye, hogy régi, tehát olyan vason is elfut, amit nagyjából Noé idejében dobtak piacra. A játékban többféle szellemi fegyver(!) közül választhatunk és azzal kedvünkre lövöldözhetünk. Biblia tekercsek felvételével növelhetjük szellemi energiánkat, valamint az elfogott keresztény társainkat kell a küldetésekben kiszabadítanunk. Játék után sem kell gyónáshoz folyamodni, hiszen csak a Sátán hordáit gyilkoltuk halomra.

Végezetül persze gondoltam azokra a felnőttekre is, akik már unják a bibliai matricákat, kitűzőket, és a sok-sok keresztény könyvet - valami egészen újra, egyedire és szokatlanra vágynak. Nos, minden bizonnyal szó szerint kielégítő élményt nyújt majd számukra annak a keresztény szexboltnak(!) a termékpalettája, mely Amerikában működik. A bolt eltökélt célja, hogy élvezetesebbé tegye "Isten fantasztikus ajándékát a szexben". A boltot egy angol házaspár alapította és szinte mindent kínál hölgyeknek és uraknak - leszámítva a szado-mazo és homokos cuccokat. Én a nagy kínálatból most a péniszpumpát választottam ki, ami a bolt szerint könnyen felhelyezhető és használható azoknak, akiknek merevedési problémájuk volna és így lemaradnának az Isten által adott házastársi kötelezettségük teljesítéséről. Igen, a keresztény Amerikában még ilyen is van. Most én is elpirultam.

Pár héttel ezelőtt az imádkozásról beszélt egy barátom a házicsoportunkban. Semmi földöntúli miszticizmussal átitatott dolgot nem mondott, csak az alapokat néztük át, hogy mire való az imádság és hogyan imádkoztak a bibliai szereplők. Sok esetben nem úgy, ahogy ma tesszük.

Az ima arra való, hogy Istenhez szóljunk, elvégre ezért imádkozunk, ezért gyakoroljuk egymagunkban vagy nyilvánosan... Bár ez utóbbi kapcsán sok esetben vannak kétségeim. Amikor az ember egyedül imádkozik, nem kell eleget tennie semmiféle elvárásnak, hacsak annak nem, amit önmagával szemben állít. A nyilvános ima - legyen az egy gyülekezetben vagy egy kisebb csoportban - azonban egész mássá tud tenni bennünket. Közszereplésként tekintünk rá, ami rövid időre kicseréli a karakterünket, ránk húz egy egész más hanghordozást, stílust, aminek valójában nem sok köze van hozzánk.

Frissen megtért embereknél lehetne talán leginkább felvázolni egy görbét, ami pontosan illusztrálja hogyan veszünk fel magunkra az őszinte kiinduló állapotunkból egyfajta imádkozó szerepeket. Egy új ember egy közösségben ismerkedésének kezdetén először csak figyeli a többi imádkozót, de nem szólal meg. Később már ő is imádkozik, próbál megfelelően fogalmazni, ártatlanul kimond olyasmit is, amit az "idősebb hívők" esetleg megmosolyognak, de látják benne az őszinteséget. Ha a friss hívő megérez bármit ebből a "megmosolygásból", akkor már tudatlanul is szisztematikusan figyeli a számára tapasztaltnak tűnő, régi keresztényeket, hogy eltanulja tőlük hogyan kell "jól" imádkozni.

Talán ez az a pont, ahol kívánatos lenne beleszólni a dolgokba. Általános tapasztalat, hogy egy idő után a friss megtértből nem saját maga, hanem a többiek szólalnak meg. Elsajátította hogyan illik imádkozni, ha mások is látják-hallják - s annál rosszabbat nem nagyon tudok elképzelni, mint amikor az imádkozásban az őszinteség szenved csorbát. Jézus esetében azt látjuk az Evangéliumokat olvasva, hogy amikor ő imádkozni kezdett, teljesen maradt önmaga, nem igyekezett más szavakat, kifejezéseket használni, nem akart nagyon szelleminek és átitatottnak látszani.

Belegondoltam abba, hogy ezekről a kérdésekről szinte soha és semmit nem hallottam az elmúlt évtizedben. Ha imádkozásról esett szó és belelapoztam egy keresztény könyvbe, azokban általában azt találtam, hogy én keveset imádkozom (minimum napi 3 órát kellene), hogyan kell harcolni böjttel és imával, valamint hogy Isten imaharcosokat akar faragni az Ő népéből. De az imádkozás lényegéről, alapjairól nem sokat találtam.

Talán itt van az ideje, hogy a lexikális tudás mellett elkezdjünk egyre inkább hangsúlyt helyezni arra, hogy az ima hosszának és "szépségének" mérése helyett annak egyszerű őszinteségén gondolkodjunk. Szerintem. 

Többé-kevésbé kérésre, másrészt saját belső érdeklődésemből végiggondoltam, hogy egy kívülálló nem hívő ember számára mit felelnék arra a kérdésre: miért pont a kereszténységet érdemes választani a túlburjánzó "vallási világpiacon", amikor olyan széles a kínálat? Mi volna az, amit csak a keresztény hit képes nyújtani? Miben látszik az a többlet, ami a világból hiányzik, de bennünk valóságos?

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti nehéz kérdések mindegyikéről könyveket lehetne megtölteni. Sok ember - nyugodtan lehet úgy is mondani, hogy legtöbbünk - ezért nem foglalkozik ilyesmivel, egyszerűen vagy elfogadja a bibliai világképet, vagy elveti, esetleg kedvére szemezget belőle - de nem kérdez vele kapcsolatban és főként nem tartja egyedülállónak, mitöbb kizárólagosnak. Pedig a kereszténységnek vannak olyan állításai, biztos pontjai, melyek minden más vallástól megkülönböztetik és a gyakorlatban is bizonyítják működőképességüket.

Az egyik ilyen természetesen maga a Biblia. Ha valaki alaposabban utánanéz, rövid kutatás után is rengeteg olyan tényt találhat, ami a Biblia egyedülállóságát bizonyítja. A Biblia minden más ókori iratnál több másolatban maradt ránk, ráadásul ezek a másolatok hitelesek és időben is meglepően közel állnak egymáshoz. A Biblia az egyetlen olyan könyv, ami 1500 éven keresztül íródott több, mint negyven szerző munkája által, akik változatos foglalkozást űztek és karakterükben is különböztek egymástól. A Szentírást három földrészen írták és három nyelven (arámiul, héberől és görögül) - minden felsorolt differencia ellenére azonban mégis egységes egészt képez. Ugyancsak egyedinek tekinthető példányszámát, a civilizációra, emberi lélekre és kultúrára gyakorolt hatását tekintve. Kiállta a történelmi próbákat, az üldöztetéseket, viharokat is. Mindezt egyetlen más vallás szent irata sem mondhatja el magáról, a Biblia tehát a kereszténység egyik különlegessége.

A kereszténység alapját az Újszövetség és főként Jézus személye jelenti. Jézus Krisztus - minden más vallásalapítóval ellentétben - magát nem csak Istennel azonosította, de kizárólagosnak is nevezte. Míg a legtöbb jelentős világvallás (tizenegyből tíz) azt tanítja, hogy az üdvösség emberi erőfeszítés eredménye, az Újszövetség azt állítja, ehhez csak Jézuson keresztül lehet hozzájutni. A kereszténységben Isten "jön le" az emberhez, hogy megváltsa - a többi vallásban az ember próbál szabályok és rendszerek segítségével felkapaszkodni Istenhez.

Mindez természetesen egy nem hívő ember számára nem jelenti, hogy a kereszténység igaz, de megmutatja, hogy sok tekintetben egyedülálló. Az igazi kérdés persze inkább az, honnan tudható, hogy a kereszténység a valódi válasz, hiszen végülis az iszlám is egyedülálló a saját tanításai tekintetében? Erre a kérdésre csak nagyon hosszan lehet válaszolni, figyelembe véve a történelem és régészet eredményeit, a Biblia szövegének hitelességét, a benne foglalt tanítások valódiságát. 

Mivel ez a blog véges (ahogy az én időm is :-)) és bár ha lassan frissül is, de indítottam egy rovatot ennek megválaszolására,  ezért a mai post végén elkanyarodnék egy másik irányba: az erkölcsi többlet kérdéséhez.

A legtöbb ember tudja mi a jó és a rossz és ezt nem a Bibliából veszi. (Hiszen azt nem is ismeri.) Saját lelkiismerete, erkölcsi érzéke a neveltetéstől és körülményektől, adottságoktól függően mindenkinek lehet. De akkor mi az, amit a keresztény hit mindehhez hozzátehet?

Erre csak személyes tapasztalataimból való válaszokat tudok adni. Nagyon nehéz a téma, mert az erkölcs nem egzakt fogalom, nincsenek kimérhető, számszerűsíthető határai, nem definiálható pontosan.  

Ahogy én látom, a Biblia két dolgot tesz az emberi erkölccsel: egyrészt a meglévőeket mélyíti és kiemeli, másrészt olyanokat is hozzátesz, melyeket nem szoktak a kereszténységen kívül gyakorolni. Előbbire példa lehet, hogy Jézus gyakran ösztönöz a megbocsátásra. Valakinek megbocsátani persze egy ateista ember is tud - egy keresztények azonban "hetvenszer hétszer" is gyakorolnia kell magát ebben, tehát arra van motiválva, hogy a megszokotthoz képest még inkább, még erőteljesebben tegye ezt. A többlethez pedig jó példa lehet az ellenség szeretete. Minden és mindenki, aki körülvesz bennünket arra sarkall, hogy a minket bántó és nekünk fájdalmat okozó embereket utáljuk és legjobb esetben is passzívak legyünk velük. Jézus azt mondja, azokat szeretni, akik minket is szeretnek nem különleges dolog, erre a nem hívő emberek is képesek. Ezután jön a többlet: a keresztény tanulja meg szeretni az ellenségeit is.

Az erkölcsi fogalmak elmélyítése és folyamatos gyakorlatba ültetése, valamint az új elvek felhasználása egy valamirevaló gyülekezetben aztán a mindennapok során is megjelenik. És most következik az, amit valójában mondani szeretnék! Istennek legyen hála, nagyon sok olyan embert láttam, akik elkezdték komolyan venni Jézus szavait és az életüket ennek erkölcsi tanulságai szerint kezdték élni. Atesiták gyakran kérdezik: "te most csak azért nem lopsz, mert keresztény vagy? Mert ha igen, akkor az szomorú." Márpedig vannak akár olyanok is, akik az előző kérdésre őszintén elmondhatják: igen, azért nem tettek meg vagy nem mondtak bizonyos dolgokat, mert keresztények lettek - de ezt nem egy kényszerként, vallási parancsoknak való megfelelésként kell elképzelni. A tolvaj Jézus szavai által fogta fel, hogy lopni bűn - ezt a börtönben és a társadalomban nem tanulta meg. Ezek az emberek megváltozott felfogásuk és lelkiismeretük miatt teljesen önként és szabadon döntöttek úgy, hogy az életüket megváltoztatják.

Ez az oka annak, ha valaki bejön hozzánk a gyülekezetbe, akkor saját bevallása szerint olyasmit tapasztal, amit máshol nem. Ez az erkölcsiség, világfelfogás okozza, hogy válás szélére sodródott házasságok ismét megerősödnek, hogy olyan emberek, akik depressziósok voltak, felszabadulnak, hogy ellenségek kibékülnek. "Kintről" szemlélve persze mindez rózsaszínnek, hihetetlennek és túl szépnek tűnik. Nem is állítom, hogy ez minden pillanatban tetten érhető. De azt sok év kereszténysége után tudom, hogy működni képes. Nekem is voltak olyan rossz tulajdonságaim, melyeken kifejezetten azért voltam képes változtatni, mert a keresztény hitet választottam.

Ez persze borzasztó provokatívnak tűnhet egy kívülálló számára. Nincs annál idegesítőbb egy ateistának ebben a beteg világban, mintha aránylag kiegyensúlyozott hívőket lát maga körül, akik egy számára érthetetlen meggyőződéssel rendelkeznek. Sok nem hívőt éppen ez a tény indít végül el abban az irányban, hogy kutatni kezdje az okokat. Aki pedig keres, az talál - a 21. században is.

Mi vagyunk a középpont vagy van odakinn valaki más is? Van még élet a homo sapiens-en kívül is az Univerzumban? Egyáltalán miért fontos ez? Hogy legtöbbünket foglalkoztat a kérdés, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy évtizedek után is bőven eladható az összes olyan könyv, film és portéka, ami a földön kívüli élettel foglalkozik.

Az UFO-mánia - szerintem teljesen érthetően - általában ellenszenves a keresztények szemében. A földön kívüli értelmes életet szinte fanatikusan kereső, rajongásig kedvelő csoportosulások legtöbbje távolról és közelről is sok esetben kóros tüneteket mutat a kívülállók felé. Jobb kimaradni ebből - mondják a hívők, ezért aztán igyekeznek kerülni minden olyan kérdést és felvetést, ami a lehetséges földön túli élet realitásával foglalkozik.

Kár lenne azonban, ha a szokásos ügymenet során kiöntenénk a fürdővízzel a gyereket is. Az emberiség ugyanis nem pusztán szélsőséges ufomániásokból áll, akik még azt is állítani képesek, különféle titokzatos elrablások során már kapcsolatba is kerültek nem földi lényekkel. Vannak azért higgadtabb állásponton lévők, akik egyelőre beérnének néhány baktériummal, esetleg annak biztos jelével, hogy egyáltalán létezik bárhol bármilyen élet a Világegyetemben.

A mainstream tudomány alapvetően nyitott erre a kérdésre: talán már mindenki hallott a SETI-programról, ami gyakorlatilag nem más, mint egy intelligens földön kívül élet jeleinek keresésére indított tudományos vállakozás. Alapelvét az a feltételezés képezi, hogy egy fejlett földön kívüli civilizáció rádiócsillagászati jeleket bocsát ki a világűrbe - olyan specifikus jeleket, melyek jól megkülönböztethetőek a természetben előforduló zajoktól. (Nagyon nehéz persze bármit is specifikálni, hiszen fogalmunk sincs hogy adott esetben mire számíthatunk, hogyan ismerhetjük fel a "válaszokat", melyeket egy esetleges fejlett intelligencia küld. Erről szól amúgy Stanislaw Lem Az Úr hangja című regénye.)

A tudományos megközelítés természetesen a Naprendszeren belül is próbálkozik, legutóbb a Phoenix szonda marsi kutatásai során merült fel, hogy nagy mennyiségű víz van vagy lehetett a Marson, ami az élet egyik alapvető feltétele. Hallani aztán lelkendező beszámolókat csillagászati felfedezésektől, űrbeli vonalzóval mérve közelinek nevezhető exobolygókról, azaz olyan helyekről, melyek a Földhöz hasonló távolságra vannak saját napjuktól - következésképpen kedvezőek lehetnek a rajtuk uralkodó állapotok az élet megjelenéséhez.

Összefoglalva tehát, van aki tudományos alapon, van aki szenzációhajhász módon, de az emberek többsége nyitott az ilyesmire, sőt munkál bennük egy olthatatlan vágy az ismeretlen után.

Keresztény szemszögből általában idegenkedés és szorongás szokott előfordulni a földön kívüli élettel kapcsolatosan. Az alapállás kimondja, hogy amennyiben földön kívül életet találnánk más égitesteken, az alaposan befűtene a bibliai hit realitásának. Sok keresztény szerző azon az állásponton van, hogy egyetlen földönkívüli baktérium nyoma is súlyosan veszélyeztetné a kereszténységet.

Mindez szerintem csak saját korlátoltságunkat és szegényes fantáziánkat bizonyítja, valamint azt a kissé nagyra hízott ego-t, hogy magunkat bizonyítottan a világ középpontjának tartjuk. Az Univerzum mérhetetlen nagysága vajon azért létezik, hogy mi emberi lények legyünk az egyetlenek benne? Tudvalevő, hogy vannak olyan csillagok, bolygók, égitestek, melyeket a legjobb távcsövekkel sem észlelhetünk, tehát nem látjuk őket, más módszerekkel azoban bizonyítani tudjuk valóságukat. Mi haszna és szerepe lenne ezeknek ha csupán a Föld az egyetlen lakott planéta? Nem tudjuk, de azt igen, hogy csillagászati szemszögből nézve az egész Föld csak egy homokszem, tehát semmiféle kitüntetett szerepe ilyen módon nincs.

Keresztény szemszögből: miért gondoljuk azt, hogy a földön kívüli életnek - amennyiben az létezik - feltétlenül intelligensnek kell lennie? Mi akadályozhatta volna meg Istent abban, hogy létrehozzon, alkosson saját elgondolása szerint bármit és bárhol az Univerzumban? Isten akár azt is megtehette (ez persze tiszta fikció), hogy akár a teista evolúció mechanizmusa által hozott létre más létezőket. Ugyan milyen alapon fenyegetné az ilyesmi a hitünket?

Legtöbben a megváltás miatt gondolják ezt. A keresztény álláspont azt hangsúlyozza, ha máshol is van intelligens élet, Istennek gondoskodni kellett volna többször is a megváltásról - tehát Jézusnak, vagy valamilyen más megtestesülésének meg kellett volna látogatnia azokat a civilizációkat is, tehát többször halt volna meg.

Nos, két dolgot érdemes leszögezni. Az egyik, hogy a Biblia csak és kizárólag az emberre koncentrál, az Univerzum természetrajzával nem foglalkozik. Ez természetesen nem zárja ki sehogyan sem a földön kívül élet létezésének lehetőségét. Egy barkácsmagazin sem fog ételrecepteket közölni, de a gasztronómiai élvezeteket ezért még nem kell nélkülöznünk. A másik, hogy Isten szuverén és a mi megváltásunk sem magától értetődő volt, hanem kegyelem. Isten annak adja, akinek akarja és attól vonja meg, akitől akarja. Sajnos van arra is lehetőség - ehhez nem kell földönkívülinek lenni - hogy mi emberek is teljesen elveszítsük ezt a kegyelmet.

A problémáról még sokat lehetne írni - én a magam részéről úgy látom, mi vagyunk korlátoltak és a saját elképzeléseinkből szeretnénk indítani Isten felfogását. Pedig abból az alaptézisből kellene elgondolkodni a földön kívüli élet kérdéséről, hogy maga Isten az Univerzum felett áll és természetfeletti létezőként nem köti semmiben a mi véges elménk. Akár van odakinnt valaki, akár nincs.

Mindenesetre szerintem ez is egy olyan terület, mint a halál utáni élet kérdése: sok a homályos rész, de érdemes a kutatásra.

Az összeesküvés-elméleteket kajolja a nép, függetlenül attól miről van szó. Ha a világot ezen a szemüvegen át szemléljük, akkor kiderülhet, hogy a zsidók markukban tartanak minden nemzetet, Elvis Presley hetente kétszer lép fel inkognitóban, Hitler nem is halt meg, hanem álszakállban bujkált, a 2001. szeptember 11-ei merényleteket pedig Amerika okozta, a számítógépes vírusokat maguk az Antivírus szoftverek írói terjesztik, Gagarin meg sosem járt az űrben. Bizsergeti a fantáziánkat ha kilószámra fogyasztjuk az alacsony szellemi tápértékű butaságokat?

Az összeesküvés-elméletek divatosak. Néha jó elmerengeni az alternatívákon, izgatja a fantáziát a "milenneha?" lehetősége, könyveket, filmeket lehet eladni velük és valljuk be őszintén, egy frappánsan összekamuzott elmélet mindenképpen jó kiindulópontja lehet egy megfáradt beszélgetésnek. A probléma nem az, ha olvasunk és hallunk ilyeneket - az Internet korában a rengeteg hoax amúgy is elkerülhetetlen -, a gond akkor kezdődik, ha kritika nélkül elfogadjuk őket és lelkes terjesztőikké válunk.

Nos, valahogy így járt sok ateista-szimpatizáns néző, amikor egyfajta küldetéstudattól vezérelve népmesei hagyományokkal terjesztette az Interneten fellelhető Zeitgeist nevű filmet. A film maga ingyenes, három részből áll és minden megtalálható benne, ami egy "tisztességes" összeesküvés-elmélethez tartozik. Maga a szó "korszellem"-et jelent, az első rész pedig - nem kis pofátlansággal - a kereszténység alapjairól igyekszik lerántani a nem létező leplet. Állításai szerint a kereszténység csak egy római korból származó politikai töltetű mesebeszéd, amit manipulálási célokkal hoztak létre. Természetesen Jézus személye is bírálat alá került: mivel a film szerint Jézus eleve nem is létezett, Jézust a Biblia szerzői más, mitológia forrásokból "lopkodták össze", aki valójában a más mitológiák Napistene, tehát csak egy szimbólum.

Az egyértelműen harapható sötétség olyan erős, hogy neki lehetne támasztani a biciklit. Alapvetően nem kellene a keresztényeknek érdemben reagálniuk a produkcióra, mert a film olyan szinten ostoba, hogy még cáfolatra sem méltó. Furcsa módon azonban igen sikeres, sokan lelkesen terjesztik az Interneten, valószínűleg azért, mert saját vágyaikat és véleményüket hallják vissza benne. A film természetesen nem tartalmaz forrásmegjelöléseket, csak konkrét állításokat tesz és többi részében felmerül a bevezetőben már említett "szeptember 11 valójában Amerika műve"-kezdetű összeesküvés-elmélet. Egy korrekt kritikai összefoglalást mindenesetre innen le lehet tölteni:

www.halado.hu/zeitgeist.pdf

A film sikeressége azért is meglepő, mert a kereszténységre, a Bibliára és Jézus Krisztusra vonatkozó állításainak többsége szerény bibliaismerettel is simán megkérdőjelezhető. Ez pedig azt mutatja, hogy legalábbis a magát kereszténynek valló magyar nép még minimálisan sem rendelkezik a Biblia ismeretével.

Nagyon meglepődnünk persze nem kell: van egy olyan sejtésem, ahogy haladunk előre és egyre "felvilágosodottabbak" leszünk, úgy szaporodnak majd a kereszténységet "cáfoló" és megkérdőjelező propagandaművek, egyre finomabb és precízebb csúsztatásokkal. Ez az elnagyolt erőlködés most nem jött össze. :-)

Érdekes módon ezen a hétvégén többen is feltették nekem a kérdést a blog olvasói közül, miért érdekel engem ennyire a teremtés-evolúció témakör, illetve maga a tudományos haladás, technológiai fejlődés? Mi a jó a tudományban, amiért megéri időt fordítani rá? Ennek egyszerű oka van és én, a józan paraszt, józan paraszti ésszel próbálom ezt megmagyarázni.

Az emberek többsége nem foglalkozik a természettudományokkal, sőt legtöbbjük semmiféle tudományos-technikai érdeklődéssel nem rendelkezik. Én sem vagyok képzett, nincsenek tudományos fokozataim, doktori végzettségem, sem szakmai elismertségem. Ami viszont bennem van, az az érdeklődés.

Miért? Szerintem rossz a kérdés, azt gondolom inkább én tehetném fel: miért NEM érdekel benneteket a körülöttetek lévő valóság? Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember egyáltalán nem kíváncsi, nem akarja megismerni azt a közeget, amiben létezik, unottan fordítja el a fejét attól az eszközkészlettől, ami megpróbálja értelmes módon rendezni, magyarázni, s legfőképp hasznunkra fordítani a létezés darabkáit?

Keresztény szemszögből nézve számomra azért is ellentmondásos ez, mert ugyanazok a keresztények, akik sok esetben hangsúlyozzák a tudományos világ tehetetlenségét, végességét és nagy energiabefektetéssel kritizálják az ember racionális képességeit (ezesetben most nem elsősorban az evolúciókritikára gondolok), ugyanakkor egész életüket a tudományos-technikai fejlődés által nyújtott komfortban élik le. Hogy van az, hogy egyszerre legyintünk azon, hogy milyenek az orvosok, de mégis hozzájuk szaladunk ha betegek leszünk és a bonyolult eljárások során előállított és tesztelt gyógyszereket szedjük be? Miért nem érezzük kényelmetlennek, hogy bíráljuk a biológusokat, pszichológusokat, és sok más tudományos terület képviselőit, sőt nem tartjuk igazán fontosnak az ott elért eredményeket, amikor az élet minden pillanatában haszonélvezői vagyunk ezeknek az eredményeknek?

Mert ha belegondoltok, reggeltől-estig a nap minden részében intenzíven használjuk a tudományos-technikai vívmányokat, kezdve attól hogy egy mérnöki precizitással összerakott autóval mész be dolgozni, aztán (jó esetben) egy bonyolult operációs rendszeren végzed irodai munkád a legújabb informatikai megoldások támogatásával, utána olyan ebédet zabálsz, aminek az összetevőit is lehetségesen speciális tudományos eljárásokkal állították elő, termelték-tenyésztették, aztán beveszel egy tablettát a jó emésztésedért - egy olyan tablettát, amit tudományos kutatások során többek között a te kedvedért állítottak elő. Ezután este megnézed a filmet, amit műholdról kapsz egyenesen a világűrből, vagy beraksz egy DVD-t, aminek a felületéről egy lézersugár segítségével a lejátszód leolvassa az adatokat és megjeleníti különféle eljárásokkal a TV képernyőjén. Végül pedig fogat mosol egy szuvasodásgátló fogkrémmel (a legjobb fogorvosok ajánlásával :-)), megfürdesz, a vizet pedig egy bonyolultan kiépített csatornahálózatba juttatod, aztán befekszel az ágyadba, ami talán úgy van kialakítva, hogy optimálisan tudjál pihenni.

Egyszóval, bele se gondolunk abba milyen szinten vesz körül bennünket a tudományos-technikai fejlődés! Merem állítani, hogy annyira integrálódott a mindennapjainkba, hogy az egész társadalom összeroppana, amennyiben kénytelen volna hiányát megélni. Keresztényként természetesen nem imádom, de elismerem és képes vagyok rácsodálkozni a fantasztikus eredményekre. Mindezt az a józan ész, kitartás, emberi képesség és tehetség hozta életre, amit olyan sokszor semmire sem becsülünk. 

Isten a Biblia legelején már elmondja: az embernek van egy prototípusa, egy minta, amivel nem fog teljesen megegyezni, de "működésében" hasonlít majd rá. Ez a minta pedig maga Isten volt, aki saját képére alkotott meg bennünket: kreatív, értelmes, alkotó lényeknek. Számomra érthetetlen, hogy pont egy keresztény embert hagyjon teljesen hidegen mindaz, ami ebből következik. Nem kell professzoroknak lennünk vagy bújnunk a tudományos szakirodalmat, de a teljes közömbösség, sőt a sok esetben megalapozatlan kritika elfogadhatatlan számomra, miközben élvezzük a fejlődés minden áldását.

Lehet velem vitatkozni. :-) 

Nagyon korrekt és elgondolkodtató, amit balati blogtesó írt legújabb bejegyzésében! (Ott még nem reagáltam rá, ahogy tudok, meg fogom tenni!) Felbátorodva az őszinteségén, én is feldobok egy témát, ami elég sok borsot tud és tudott eddig is törni keresztények millióinak orra alá.

A Bibliáról van szó. Ez az a könyv, amire állandóan, minden második mondatban hivatkozni szoktak a keresztények. A Biblia az az írás, ami nem csak folyamatosan bestseller és évről-évre a legtöbbet adják el belőle, de rengeteg ember életét alapvetően meghatározza, gondolkodásmódjára leírhatatlan hatása van. A Biblia ugyanakkor "csak" egy könyv: a szó maga is "Könyvek"-et jelent, melyet több ezer év alatt állítottak össze, számtalan nyelvre lefordították és sokszorosították.

Alapvetően nem találom különösnek, hogy ilyen lehengerlő előzmények után a kereszténység összekeveri az Ige és a Biblia fogalmát, merthogy - véleményem szerint - a kettő között létezik egy jelentős különbség. Az Ige ugyanis egyértelműen maga Jézus, szellemi fogalom, nem nyomdai termék, nem köthető be, nem nyomtatható ki. A Biblia hordozza az Igét, általunk "fogyasztható" alakba önti, olvashatóvá teszi, de az Ige szerintem nem más, mint maga Isten. Istent pedig nem olvasni kell, hanem törekedni szükséges személyes kapcsolatot kialakítani Vele.

Ettől függetlenül megszámlálhatatlanszor olvastam, hallottam embereket arról beszélni és írni, hogy aki kedves akar lenni Istennek, annak naponta kell Bibliát olvasnia. Sietek leszögezni: a naponkénti bibliaolvasással a világon semmi probléma nincs, sőt kifejezetten jó dolognak tartom. (Annyi másodrendű dolgot vagyunk képesek olvasni, akkor pont a Bibliát nem?!) Viszont nem gondolom azt, hogy Isten kérése volna a gépies, robotolva történő, elvárásokat teljesítő bibliaolvasás. Meredek gondolat?

Nem hinném. Elég abba belegondolni, hogy az ószövetségi emberek nagy részének lehetősége sem volt ilyesmire, az újszövetségi hívők jó esetben pedig csak az Ószövetséget vehették kézbe. Nyilvánvalóan ez nem azt jelenti, hogy amennyiben lett volna rá lehetőség, akkor ők ne éltek volna vele, hiszen a Törvényből Jézus idejében rendszeresen felolvastak, sőt a felnőtté avatási szertartáson az egyik teljesítendő feladat is ez volt!

Mindazonáltal nekem pont a Bibliából és az egész Írás szellemiségéből tűnik úgy, hogy Isten elsősorban az emberrel való közvetlen kapcsolatot szeretné kiépíteni, ami akkor is képes hatékonyan működni, amikor az ember valamiért nem tud hozzáférni a Bibliájához. Számtalan élettörténetet lehet olvasni, melyben a szereplőket üldözték és különféle válogatott durvaságnak voltak kitéve, ám a "fejükben és szívükben" ott volt az Ige: a Bibliájukat elvehették tőlük, az Igét viszont nem!

A probléma nem is a naponkénti bibliaolvasással van (ahogy fentebb írtam, az inkább csak pozitív), hanem a szigorú szabályozással, amit ismert tanítók is képesek voltak eköré építeni. Ez egészen odáig is eljuthat, hogy a Bibliától, mint könyvtől, papírtól és nyomtatott betűtől kezdünk el félni. Vannak olyanok, akik például nem mertek kidobni a szemétbe egy darabokra szakadt Bibliát, mert attól tartottak, hogy Isten lecsap rájuk. Igen, babonaság, mégis jelen van.

Az a helyzet, hogy a legnagyobb veszély abban rejlik, amikor alapvetően nagyon jó dolgok köré fonunk megrögzöttséget, amikor normális tevékenységekhez engedünk hozzátapadni valami emberi szabályozást. Innentől kezdve borzasztó tévtanítások születhetnek, amik nehéz súlyként pakolódnak a gyengébbek vállaira. 

Szerintem a Bibliát olvasni jó - önként, mert kényszer hatása alatt tenni egész biztosan vakvágányra vezet. 

A siker mindenkinek jól esik, de leginkább annak, aki munkája gyümölcseként aratja. Szükségünk van elismerésre. A siker lendít tovább a hétköznapiságból, megadja annak az ízét, hogy helyesen cselekszünk és ennek eredményei vannak.

Keresztényként a sikert persze kicsit máshogy mérjük. A farizeusok még kürtöltettek maguk előtt amikor adakoztak, vagy éppen a zsinagógában adtak hálát Istennek, hogy nem olyanok mint a többiek. A lényeg a nyilvánosság volt. Azonban amikor a keresztény ember vagy gyülekezet eljut arra a pontra, hogy tevékenysége sikeresnek nevezhető, nem szólalnak meg a fanfárok és nem jönnek a félig pucér lányok "világszám" feliratú táblákat lobogtatva. Valahogy úgy fair a dolog, ha nem ajánljuk magunkat, amikor ajánlhatunk magunknál jobbat is, Aki nem mellesleg sikerünk forrása egyben. Ha más kívülálló persze megemlíti, hogy például a "tepertősusnyási pünkösdi gyülekezet milyen derék módon karitatív", az jóleső örömet okoz - viszont tudható, hogy ez nem olyan bizonyítvány, amit a tepertősusnyási pünkösdi gyülekezet állított ki saját magáról. Mi a sikert csendesen viseljük, mert úgy gondoljuk nem a mi érdemünk, még akkor sem ha részünk van benne. Szeretünk sikeresek lenni, jó dolog az, de a szerénység még jobb.

Magyarország legnagyobb kisegyháza, ama bizonyos Nagy Gyülekezet azonban számomra kissé érdekesen viszonyul a sikerhez. Nem, nem akarok lejárató kampányba fogni, hiszen alapvetően felnézek rájuk, mi mást is tehetne az ember ugye ha egy Nagy Gyülekezetről van szó? Szeretem a prédikációikat, még akkor is ha az órahosszat zengő rekedt kiabálás néha zavaró tud lenni, olvasom a lapjukat és néha még a zenéiket is meghallgatom. Az pedig, hogy egyáltalán sikerességről beszélhetünk - mérjük bárhogyan is ezt a fogalmat - önmagában bizsergető érzés, ami kipirosítja az arcokat, megdobogtatja a szíveket. Olyan ország ez, ahonnan a korombeli fiatal generáció egyre inkább elvágyódik messzi vidékekre, mert az életminőség számára nem kedvező - és akkor pont itt és pont most létezik a Nagy Gyülekezet, ami mintegy leeresztett vasmacska kapaszkodik a tengerfenékbe és azt mondja, boldog lehetsz te itt is, ne akarj más vizekre evezni.

Mindezzel a világon semmi probléma nincsen, sőt üdítően pozitív, reménykeltően életteli tényről beszélünk. A dolog ott forul kissé fonákjára, hogy a Nagy Gyülekezet úgy gondolja, saját sajtótermékében lassan már rovatjelleggel veregeti vállon mindezért önmagát. Mert ugyan más mondatait idézi, mégis saját kirakatában hirdeti, saját keretei között, saját lapjában, hogy ő a megújulás központja, sőt spirituális centrum egész Európában. Amikor pedig adakozik, akkor nem győzi kihangsúlyozni mennyi mindent tesz a szegényekért.

Értem én és tudom is mennyire nehéz lavírozni az alázat és a nyilvános jóhír között, hiszen a második feltétlen publicitás után kiált - nem lebecsülendően letöri az éles lándzsa hegyes végét azok kezében, akik még mindig nyers erővel próbálnak fellépni a Nagy Gyülekezet ellen. Egész más érzelmet vált azonban ki az emberről, ha nem annak az igyekezetét látja, hogy egy közösség önmagát fényezi rendíthetetlenül, mert ez hosszú távon visszatetszést okozhat olyanokban, akiknek amúgy semmi bajuk sincs a Nagy Gyülekezettel. Nem utolsó sorban pedig meggátolhatja, hogy a Nagy Gyülekezet idővel Nagyonnagy Gyülekezet lehessen. Ez utóbbi eléréséhez ugyanis olyasfajta belső nagyság kell, ami a szemnek, fülnek és közéletnek láthatatlan.

Akinek van füle, olvasta. 

Most más tollával fogok ékeskedni, de az El Mondo mai bejegyzésében látok annyi fantáziát, hogy sokszorosítsam még egy példányban. :-) Aki nem tudná, az El Mondo, egy kissé underground beütésű keresztény magazin volt, hívő értelmiségi nyafogás a szó nemes értelmében, alternatív külsővel és mélyen szántó belsővel - a szépséghiba annyi, hogy a közelmúltban szűnt meg létezni papíralapú újság formájában, viszont a weben blogalakban tovább él.

Ők maguk talán a legjobb hazai példák arra, hogyan lehet keresztényként teljesen nyíltan beszélni mindenféle közéleti és elfeledett dologról. Fiatalok, szókimondóak, bátrak, olyanok amilyenek, felvállalták önmagukat - tehát sajnos értelemszerűen bukásra voltak ítélve. Az El Mondo megszűnése tanulságos esete annak, hogy mennyire nem vevő a honi Eklézsia az Evangélium kommunikálásának megújulására, noha ez az egyik olyan dolog, amire kétségtelenül szüksége volna. De ne szűkítsük le a problémát Magyarországra, merthogy a nem éppen finoman szolíd elnevezésű Church Marketing Sucks projekt nem kevesebbet állít, minthogy sürgősen tenni kell valamit a világ kereszténységének ha az Örömhírt hatékonyan szeretné hirdetni: "Frusztrálni, nevelni és motiválni az egyházat, hogy kompromisszumok nélküli tisztasággal kommunikálják Jézus igazságát" - hirdeti saját mottójuk. Véleményük szerint az Evangélizáció vakvágányon van, gyakorlatilag a világ legnagyszerűbb üzenetét a lehető leghitványabb módon kommunikáljuk, módszereket másolunk egymástól, félrebeszélünk, pont úgy mintha csak azért csinálnánk, mert valakinek ezt is csinálnia kell.

Tehát az ismerős világfájdalom arról, hogy csikorognak a fogaskerekek.  Na ja, hallja mindenki, de még nem elég hangos ahhoz, hogy zavaró legyen.

A magam részéről úgy gondolom, mozgalmakkal, ötletekkel, elképzelésekkel tele van a padlás, ettől függetlenül a Church Marketing Sucks kezdeményezése valós alapokon nyugszik. Kérdés, hogy lesz belőle valami a kompromittáló tartalmon kívül vagy csak a menetrendszerinti megbotránkozás következik, aztán visszazuhan minden a maga Csipkerózsika-álmába az egyházi kommunikációt illetően? Én mindenesetre szurkolok, mert a projekten látszik, hogy a kritizáláson kívül tenni is akarnak a helyzet javulásáért, ráadásul hozzáértők állnak a kezdeményezés mögött, egész pontosan keresztény kommunikációs szakemberek, akik szakmailag is felkészültek a kihívásokra. Kiemelendő pozitívum például, hogy nem egy univerzális igazságot hirdetnek, hanem kifejezetten hangsúlyozzák hogy nem jó dolog más országokban, városokban, gyülekezetekben látott módszereket átvenni és azt alkalmazni saját helyett. Ezt is régóta tudjuk, igazság szerint ismeretektől már dagadnak a fejek, mindenki megmondja mi volna frankó, valamiért azonban még nem állt össze a kép.

Az mindenesetre már most látszik, hogy nem pusztán sokan látják hol lóg ki a lóláb, de gyötrik is magukat, gondolkodnak, energiát szánnak rá, tenni akarnak a helyzet megfordításáért. Ha valami, hát ez optimizmussal tölt el engem. 

És talán nem "sucks" lesz a vége.

A blog szokásos menetrendje az, hogy minden hétköznap leírom ide, amit az általam felvetett témákról gondolok. Ebből az olvasónak úgy tűnhet, hogy nekem mindenről van véleményem és mindjárt képes vagyok kinyilatkoztatni válaszokat is nehezebb kérdésekre.

Az igazság az, hogy valójában több kérdés feszül bennem, mint amennyi válasz. A Bibliáról és a kereszténységről sokszor elhangzik egy téves gondolat: szokták mondani, hogy a Bibliában minden benne van, feleletet ad a kérdésekre. Azt gondolom, hogy ez nem igaz. Azt tapasztaltam, hogy a bibliai válaszok inkább újabb és újabb kérdéseket generálnak. Ha valamit megértek, nem nyugodhatok meg abban a tudatban, hogy birtoklom a megoldást, mert a megértésből sokszor nehezebb és mélyebb kérdések következnek. Egy válasz csak újabb és még több kérdőjelet von maga után. Így az ember egy idő után azt érzi, minél többet tanul, annál kevesebbet tud és végtelenül messze van a világproblémák megfejtésétől.

Ez persze nem baj. A Biblia nem olyan könyv, amiben minden válasz benne van: viszont minden olyan válasz benne van, mely a legfontosabb kérdésekre adható. Csak arra érdemes igazán válaszolni, amit érdemes igazán megkérdezni is. 

Ha már említettem, le is írok néhány példát, azaz kérdéseket, melyekre szerintem egy mai keresztény embernek és gyülekezetnek fontos jó válaszokat adnia:

- miért hiszel? Miért jársz gyülekezetbe? Mi történne ha nem tudnál gyülekzetbe járni huzamosabb ideig?

- mit gondolsz a kívülállókról? Mit gondolsz más gyülekezetekről? Hogyan látod a nem hívő embereket? 

- miért létezik a közösség? Mi a célja, mit szeretne elérni az általánosan megfoglamazottakon kívül?

- a gyülekezetben Isten jelenléte van? Ha igen, ez milyen módon tapasztalható? Az emberek énekelnek Istenről, beszélnek Istenről, imádkoznak Istenhez - de maga Isten hogyan képviseli önmagát?

- szereted az embereket?

Megírta az Index: villám csapott a világ csodái közé sorolt Krisztus-szoborba Brazíliában. A dologban semmi különös nincs: mivel a szobor a környéken a legmagasabb pont, ráadásul villámhárító is van rajta, előfordult már többször hasonló eset. Amiért hírként közölték ezt az amúgy hétköznapi eseményt, hogy sikerült egy képet készíteni amint a villám éppen "lesújt" a szoborra:

Nem kell sok időt eltölteni a fotózás világában hogy valaki rájöjjön milyen technikát szükséges alkalmaznia hasonló felvételek elkészítéséhez. Egész konkrétan elég egy állvány, egy távkioldó és egy hosszú záridőre - esetleg BULB üzemmódra - behangolt fényképezőgép. 

Ennyi és nem több. A hírként lehozott cikk tehát nem szól a világon semmiről. Mindennapi esetet taglal azért, mert egy fotó is készült a villámcsapásról, ami viszont megintcsak nem nagy szám.

Mindez egyetlen dologra volt jó: ezt a Krisztus-szoborba foglalt nagy semmit koncként be lehetett dobni az Index olvasóközönségének, amire vallásosak és nem hívők egyaránt ráugrottak. Érdemes, vagy talán mégsem elolvasgatni a kommenteket a cikk után. Elég hamar előjönnek az indulatok és pillanatok alatt megy az anyázás, a másik hülyézése és a fröcsögés, sajnos magukat kereszténynek vallók szájából, illetve billentyűzetéből is.

Az Interneten nick mögé bújni szerintem nem csak lehetőség, de életforma is manapság. Egy fórumban látatlanban gyalázkodni és az ugyancsak arctalan vitapartnert lesajnálni, mitöbb virtuálisan sárba lökni nagyon olcsó dolog. Néha egészen megdöbbenek, hogy keresztény emberek milyen hangnemet engednek meg maguknak azon felbátorodva, hogy beszélgetőpartnerük úgysem látja őket a Világháló másik végén. A másiknak adott tisztelet vajon mennyiben múlik azon, hogy szemtől-szemben beszélek vele vagy sem? Azt már nem is említve, hogy Isten tökéletesen tisztában van vele, kik ülnek a billentyűzetek mögött!

Ami az Internet egyik nagy lehetősége lenne, a fórumozás és kommentelés, az emberi kommunikáció és beszélgetés sajátos, de hatékony módja, az egyre inkább a legfeleslegesebb és leghaszontalanabb időtöltés szimbóluma kezd lenni. Régebben én is aktívan fórumozgattam többfelé, ameddig bele nem untam, hogy folyamatosan a szalonképtelen és gyomorforgató szövegek áradatán kell áthámoznom magam, hogy a kevéske valódi mondanivalóhoz juthassak.

Jó ez nekünk emberek? 

Nemrég kaptam e-mailben, lehet hogy régi, de jópofa, aranyos és kifejező: úgy gondoltam a kemény filózgatásban tartsunk egy kis szünetet, ezért hétvégére most ez jön. :-) 

Tehát: magzatok beszélgetnek anyjuk hasában arról, mi van ha van élet a születés után? Íme:

- Te hiszel a születés utáni életben?

- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

- Butaság. Semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.

- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni, ez meg végképp nevetséges. Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldözsinór már most túlságosan rövid.

- De valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.

- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.

- Én nem tudom pontosan, hogy milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.

- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?

- Hát mindenütt körülöttünk. Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.

- Ezt nem hiszem! Én soha semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.

- Néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot.

:-) 

Két nappal ezelőtt felmerült egy beszélgetésben, hogy igazából mennyire nehezen tudják az emberek elkötelezni magukat Isten mellett és vastag, erős gyökereket verni a hitben.

Kicsit áttekintve a mai kereszténységet, én egy rétegződést látok a gyülekezetekben. (Ez olyan, mint a Shrek hagymája. :-)) Vannak ugye a legbelső réteget képező vezető emberek: a lelkipásztor, a presbiterek, esetenként a diakónusok. Őket követi kifelé haladva egy szilárd mag, ami már változó létszámot jelent, de általában nem túl sokan tartoznak ebbe a csoportba, viszont ők megbízhatóak és eltökéltek. Végül pedig a harmadik, legkülső rétegbe kerülnek a legtöbben.  Ezek az emberek sokszor inkább az adott gyülekezet holdudvarának tekinthetőek, mintsem stabil és eltökélt tagnak.

Természetesen a fentiekkel nem egy "különbek és mégkülönbek"-szerű személyválogató csoportosítást kívánok bevezetni, csupán arra szeretném a figyelmet irányítani, hogy jó lenne a személyes döntéseket komolyan venni. Gyökeret kell vernünk a hitben, máshogy lehetetlen normális és egészséges keresztényként élni! Nem lehet Istent jól és hatékonyan úgy szolgálni, ha folyamatosan hullámzó pályán vagyunk, hetente változtatjuk a hangulatunkat, a véleményünket, a látásunkat alapvető dolgokban. Az én megfigyelésem az, hogy aki ezt teszi, megbízhatatlan, kiszámíthatatlan és ezért használhatatlan is hosszú távon.

Hogy még egyértelműbb legyek miről is van szó: példaként mondjuk itt van Sanyi bácsi. (Természetesen kitalált személy.) Az egyik hónapban keményen imádkozik érte az egész gyülekezet, mert "meg van zuhanva" és nem tudja hogy kétszer kettő az négy. Két hónap múlva viszont mindenki lelkesen beszél róla mennyire megérintette őt az Úr és hogy végre a helyére került az élete. Ennek valóban lehet örülni. Csakhogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján szinte előre borítékolható (minden rosszindulat nélkül), hogy Sanyi bácsin fél év múlva megint kitör a kitudjamicsoda és az látszik majd, hogy ismét teljesen össze van zavarodva. Ctrl+Alt+Del és minden indulhat elölről.

Nyilvánvaló, hogy mindannyiunknak vannak nehéz pillanatai, szakaszai az életben, amikor az időt útkereséssel töltjük. Ez teljesen normális. Ezek azonban (szerintem) ideiglenes állapotok, átmeneti szakaszok és ami történik velünk, az hosszútávon a javunkat szolgálja. Amiről fentebb beszéltem, az egészen más: gyakorlatilag periódikusan visszatérő elgyengülés és zavartság. Nem lehet kategórikusan kijelenteni mi ennek az oka, viszont szinte egyértelműek a következményei. Az okok között valószínűleg ott van a döntésképtelenség és gyökértelenség.

Az ilyen folyamatos problémákkal küszködőket egyértelműen segíteni kell önálló lábra állni és Isten szeretetével kell közelíteni feléjük. Ez a minimum alap, amiből ki lehet indulni. Szerintem nagyon fontos, hogy a gyökérrel van a probléma: nem elsősorban az a gond, ha egy keresztény elbukik és mondjuk elkezd mértéktelenül piálni vagy káromkodni (holott persze ezek is aggasztóak). Sokszor csak a talajig látunk és felháborodunk azon mennyire gazos, de nem érdekel bennünket mi van a felszín alatt, ahova a magok lettek elszórva. A piálás, káromkodás, hazudozás és más bűnök egy dolog, nyilván nem örvendetes. De a kérdés inkább az, miért teszi ezeket az illető? Mi vezetett eddig a pontig? Ezt kell feltárni, mert a tüneti kezelés csak átmeneti segítséget jelent és éppen a fentebb leírtakat okozza: az illetőnek jön majd egy jó periódus, amikor kétszer kettő megint négy lesz, mindenki rámosolyog az istentiszteletek alatt, aztán ahogy elfogy a levegő, ismét völgybe kerül és újrakezd mindent, ahogy régen.

Nem vagyok lelkigondozó, ezért maradok a naturális példánál: mindig a gyökér a lényeg. Ahogy számít, hogy a mi jó gyökerünk mennyire mélyre hatol, ugyanígy a gazt is csak a gyökerénél fogva érdemes irtani. A felszínt nézni és azt vakargatni felesleges és pazarló időtöltés. Legyünk gyökér-emberek! :-)

A mai nap elutazom holnapig Szerbiába, ahol Kanizsán és Csantavéren fogunk többszáz gyermeket megajándékozni a Kelet-Európa Misszión keresztül. (Természetesen evangélizáció keretében.) Ez már szinte hagyományosnak nevezhető, nem első, valószínűleg nem is utolsó alkalom.

Nektek pedig ezúton kívánok nagyon boldog karácsonyi ünnepeket! Egyetek kevés bejglit, sok halat vagy pulykát, igyatok finom borokat. Töltsétek az időt azokkal, akiket szerettek, minél többet, minél minőségibbet. Díszítsetek fát, adjatok és kapjatok sok ajándékot. De leginkább érezzétek meg Isten szeretetét és ezt adjátok tovább a körülöttetek lévőknek!

Boldog Karácsonyt!

(A blog leközelebb december 28-án, csütörtökön frissül!) 

Ahogy tegnap említettem, érdemes foglalkozni a Dawkings Isteni téveszme című könyvében felvetett megállapításokkal - és nem úgy tekinteni erre a könyvre, mint egy óriási támadásra, hanem egy jó lehetőségre az Evangélium megosztását illetően. Merthogy az a kissé groteszk helyzet állt elő, hogy a világ egyik legistentagadóbb evolúcióbiológusának munkája nem pusztán abban segít, hogy belelássunk a hitetlen fejekbe, de teljesen jogos gondolatokkal hozakodik elő. Sajnos a mű részletes elemzése meghaladja a blog kereteit, de könnyen elképzelhető, hogy a jövőben még sokszor utalok rá.

A tegnapi megállapításokra reflektálva csak néhány csapongó gondolat, minden vélemény természetesen szubjektív és csak a keresztény "vallás" szemszögéből vizsgálja a dolgokat.

A szerző kész tényként deklarálja, hogy a valláshoz rengeteg erőszak, vér és emberéletek millióit követelő háború tapad. Ezt a történelemből valóban így láthatjuk, noha meg kell említeni, hogy az emberiség eddigi legnagyobb pusztítását kiváltó II. világháború éppenhogy a darwini kiválasztódás és fajelmélet alapján ideológizált fasizmus mentén robbant ki, amiről maga Hitler ír a Mein Kamp "Nép és faj" című fejezetében... Ettől függetlenül valóban sok háború, terrorcselekmény indult ki vallási okokból. A probléma mindezzel a következő: Jézus azt tanította, hogy szeressük még az ellenségeinket is - kiigazította azt az ószövetségi nézetet, miszerint "megmondatott a régieknek, hogy szemet szemért...". Azt is mondta, hogy egy keresztényt a gyümölcseiről lehet felismerni, később az is le van írva, milyen gyümölcsök ezek. Ezek után abszurd még a felvetés is, hogy a vallásháborúk indítóit és értelmi szerzőit a keresztény jelzővel illessük - a népirtás, erőszakos hittérítés, emberek legyilkolása a Szent Lélek melyik gyümölcsének felel meg? Az egyházi hatalom és papi köntös mögé bújás ne tévesszen meg senkit: bibliai mércével a keresztes hadjáratok elindítóinak semmi közük nem volt a jézusi eszmékhez és Isten újszövetségi elképzeléseihez, ami alapvetően a kegyelemről és megbocsátásról szól!

A másik érdekes felvetés, hogy pusztán mázli kérdése kiből lesz keresztény: ha valaki Indiába születik, az szükségképpen mohamedánná válik. Ez valóban így van, hiszen ezt látjuk, ezt tapasztaljuk. A kérdés inkább ez: Isten elítélne-e egy olyan mohamedánt, akinek soha nem is volt lehetősége a kereszténységet választani, mert más közegben nőtt fel és nem halhatta az Evangéliumot? A válasz szerintem nem. Ilyen szempontból tehát - bár ez furcsának tűnhet - nem hátrány az sem, ha valaki nem keresztény országban látja meg a napvilágot. Ettől még van objektív igazság, de az egyes emberek elbírálása Isten joga. Az viszont kétségtelenül rossz, ha valakit elzárnak a döntés lehetőségétől (ebben egyetértek Dawkings-szal) és nincs módja megismerni az alternatívákat.

A harmadik felvetés a könyv első részében az volt, hogy a vallás érinthetetlen "szent tehén" lett és a vallásos meggyőződést tiszteletben illik tartani. Bár értem miért írja ezt a szerző, de elég egyoldalúan áll a dolgokhoz: egyrészt a kereszténységet is rengeteg bírálat éri, ha nem is olyan nyilvános platformokon, mint amire ő gondol, de tapasztalataim azt mutatják, hogy az emberek folyamatosan negatív képeket kapnak az Egyházakról, aminek legjobb bizonyítéka, hogy sajnos rengeteg tévképzet él a fejekben róluk. És akkor még nem volt említve rengeteg olyan ország, régió, ahol ugyan intézményesítetten és papíron létezhet kereszténység, valójában azonban súlyos attrocitásoknak vannak kitéve a hitet őszintén felvállaló hívők, ami sokszor akár saját- és családjuk életét is követelheti.

Összegezve, én úgy találtam, hogy Richard Dawkings-nek egyértelműen a vallás nevű intézménnyel, mint egyfajta propagandahivatallal van problémája, s mivel az igazi, krisztusi alapokon álló hitet nem ismeri (hiszen ha ismerné, nem támadná!), ezért nem a valódi kérdésekre koncentrál. Legalábbis eddig. A könyv többi részéből persze más is kiderülhet!