Egyik napilapunkban megjelent egy interjú Kopp Máriával, aki a Semmelweiss Egyetem tudományos igazgatóhelyettese, orvos-pszichológus. A beszélgetés általános társadalmi problémákra tapint rá, a megoldás egyik sarkalatos pontját pedig a kereszténység markáns jelenlétében találja meg. Így látja egy orvos.

Azt mindenki érzékeli, hogy Magyarország társadalmi térképe - főleg ami a párkapcsolatok szintjén történik - elég lehangolóan fest. Ahogy a fent említett interjúból kiderül, általános az emberek bizalomvesztése. Nem bízunk vezetőinkben, nem bízunk a politikusokban és egyáltalán nem bízunk saját magunkon kívül senkiben. Mindez természetesen oda vezet, hogy a magyar ember ösztönösen szembefordul azzal, amire Isten őt is megalkotta: társas lénynek lettünk teremtve, mégis egyre individualistábban leszünk, magunkba fordulunk, elszigetelten élünk. Egyre több a szingli, a boldogtalan és magát elkötelezni nem akaró fiatal, akik legjobb esetben is élettársi kapcsolatban kívánnak élni, noha egy felmérésben megkérdezett csoport hetven százaléka úgy vélte, igazán boldogak gyermekek nélkül nem leszünk, nyolcvan százalék szerint pedig csakis házasságban érdemes együtt lenni. (De ha tudják, miért nem teszik?)

Ez eddig egy nem túlságosan meglepő kórkép, ami valljuk be őszintén, legtöbbünket nem vág a földhöz, hiszen normális ember látja mi veszi körül a társadalomban. Kopp Mária azonban megoldásnak olyat mond, aminek a szkeptikusok még a létét is tagadják: keresztény értékrend és erkölcs kell! Egész pontosan "... idéznünk kell Robert Schumannt. Ahogy mondta: Európa vagy keresztény lesz, vagy el fog pusztulni. Mert a keresztény értékek – a szeretet, a kölcsönös bizalom – a politika számára alapvetőek lennének. Ha ezeket az értékeket nem tudjuk visszanyerni, akkor hosszú távon az úgynevezett társadalmi tőke olyan mértékben erodálódik Magyarországon, amelynek ma még beláthatatlanok a következményei." Tegyük hozzá a teljes kép kedvéért: mi itt nem vallásoskodó kereszténységben gondolkozunk, hanem Istennek elkötelezett, a bibliai mintákat megélő és őszinte hitre. (Ami persze egyértelmű, mert a képmutatásból kiinduló kereszténységnek ereje sincsen, ami társadalmat formálhatna).

Közhely, hogy a múlt mindig szebbnek és jobbnak tűnik. Én sem tudom, hogy az öregedés mondatja velem vagy valóban ténynek nevezhető, de pár évtizeddel ezelőtt még nem láttam magam körül ennyi boldogtalanságot. Meggyőződésem az, hogy plurális társadalomban élni lehetőségek sokféleségét is jelenti - ami végülis nem elvetendő -, de mifelénk oda vezetett, hogy az emberek mindent állandóan megkérdőjeleznek. Ha nincs semmilyen örök érték, ami mellett lándzsát törhetünk, ha nem tudunk megállapodni és nyugvópontot találni, akkor úgy néz ki, szellemileg szétszórtak leszünk. Túl sok mindenből van már túl sok minden. A bőséges választék jó tud lenni, de egy idő után már összezavar. Ma annyiféle vallás és felekezet, irányzat, mozgalom, gondolkodásmód van Magyarországon, hogy a sok bába között elveszett a gyerek. Szellemi broadcasting, információs zaj. Pedig csak egy a szükséges dolog.

Szóval, a helyzet már annyira siralmas, hogy "szakmai szemmel" is a keresztény hit és értékrend látszik megoldásnak? Úgy tűnik, erre a kérdésre "Igen" a megfelelő válasz...

Meghalni nem jó. Tudja ezt minden normális ember, nem is csoda hogy kutatások tárgya mitől öregedik testünk pontosan és hogyan lehetne ezt a folyamatot lassítani, azaz életünk végének határidejét egyre messzebb kitolni. Vajon mi lehet a hosszú élet titka?

"Tiszteld apádat és anyádat és hosszú életű leszel a Földön" - írja egy helyen a Biblia, amiből máris megérthetjük, hogy az "ősök" tisztelete legalábbis az egyik komponense annak, ha hosszú életet szeretnénk biztosítani magunk számára.

Úgy tűnik - legyen ez bármennyire furcsa - nem a sportos életmód, a C-vitamin kilószám történő fogyasztása vagy a gyümölcszabálás a kizárólagos forrása a hosszú életnek, hanem egészen más: gondolatébresztőnek ajánlom mindenki figyelmébe a TED konferenciasorozat egyik előadását, mely ezzel a témával foglalkozik.

Dan Buettner, a National Geographic munkatársa felkereste az ún. Kék-Zónákat, azaz olyan pontjait a világnak, ahol az idős emberek rekord hosszúságú időt élnek meg és legtöbbjük még százéves korában is igen életerősnek és egészségesnek tűnik. Vajon miért van az, hogy az emberi test, mely a tudomány szerint nagyjából kilencven éves kor megélésére van "behangolva", a legtöbb esetben sokkal rövidebb idő alatt elkopik és a pusztulás irányába indul? (A hölgyek ebben a témában valamivel jobban járnak a férfiaknál, egyértelmű tendencia hogy hosszabb ideig élnek.)

A hosszú élet elérése nyilván összetett feladat és több paraméter egyidejű rendelkezésre állását követeli, mégis az előadásból - mégha halványan is - de kiderül: a vallási közösséghez való tartozás, az imádkozás és a hit szerepet játszik abban, hogy az ember hosszú ideig éljen. Az előadásban az adventista felekezet szerepel, akik minden nap - függetlenül aktuális teendőiktől - megállnak és "...az Istenükre koncentrálnak".  A tudatosan megélt és gyakorolt hit az egyik kulcs, ami a hosszú élet eléréséhez vezet. Amint az gondolom nem lesz túlságosan meglepő legtöbbünk számára, a főként növényalapú étrend, a fizikai munka vagy aktivitás is szerepet játszik a dologban.

A Kék-Zóna lakóinak egyik titka tehát, hogy gyakorolják a vallásukat és imádkoznak - ez 4-14 plusz évet jelent az életükben! A felmérést nem egy-két csoporton, hanem emberek tízezrein végezték több évtized megfigyelése alatt és a vallási komponens szerepének fontossága általánosnak tekinthető. Nyilvánvaló, hogy mi keresztények nem hagyjuk ki a képletből a legfontosabb entitást: az emberi élet hosszát alapvetően Isten határozza meg. Nem hiszem azonban, hogy ez azt jelenti, nekünk ebben semmi felelősségünk sincs, égethetjük két végén a gyertyát, mert úgy is Isten dönt...

Nézzétek meg a videót, nem hosszú, nyilván vitatkozni is fogtok vele, de kiváló gondolatébresztő. A téma pedig mindig aktuális, hiszen van éppen elég környezeti hatás, mely életünk alapos lerövidítésén fáradozik, de mégsem kell passzívan beletörődnünk ebbe a ténybe, hanem bizonyos lépéseket tehetünk ellenük.

(A videóhoz tartozik magyar felirat is! Ennek megtekintéséhez kattintsatok a fenti lejátszó "View subtitles" feliratára, majd a listából válasszátok ki a "Hungarian" elemet - ezután magyarul olvashatjátok a tartalmat!)

Bár ez a blog az enyém, most szívesen teszek kivételt, ugyanis egyik olvasóm, Ilidkó küldött nekem egy anyagot, melyet ő írt: a napokban elhunyt Raj Tamás főrabbi, akit  személyesen ismert és sokat épült tanításaiból. Raj Tamás sokat tett azért, hogy párbeszéd és megértés alakuljon ki a keresztények és zsidók között, úgyhogy bár jómagam nem ismertem személyesen, emiatt máris tisztelettel adózom emlékének. Átadom a szót Ildikónak, olvassátok.

"Emlékszem, mikor először  találkoztam Raj Tamás főrabbival. A teológián volt egy katolikus héber tanárunk, aki tagja volt a Keresztény–Zsidó Tudományos Társágnak, melynek Raj tamás is elnökségi tagja volt. Ez a tanár elvitt egyszer minket egy zsinagógába. Akkor jártunk ilyen helyen először, a fiuknak kipát kellett felvenni, hú olyan izgalmas volt az egész. Ahogy beléptünk a terembe épp Raj Tamás tanított héberül olvasni néhány 7-8 éves gyereket, valahogy úgy, ahogy mindig is elképzeltem, hogy az ószövetségben ez folyhatott. Aztán tartott nekünk egy lenyűgöző előadást valamiről, amire már nem emlékszem  pontosan, de tudom, hogy ott akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezentúl kutatni fogom a kereszténység zsidó gyökereit. Ezt a mai napig tartom, és azt hiszem, hogy a hitem szempontjából ma már sokkal színesebb, és árnyaltabb a képem a bibliai időkről, mint annak előtte. Később más előadásokra is el kellett mennünk, amit a Keresztény–Zsidó Társaság szervezett, melyek egytől egyig túl tudományosak, és rém unalmasak voltak, kivéve, ha Raj Tamás is felszólalt. Ő mindig tudott mondani valamit, amitől felcsillant a szemem. Azt hiszem nagyon bosszantotta, amikor féltudású lelkészek a legnagyobb magabiztossággal állítottak olyan dolgokat a Bibliából, ami meg sem közelítette a valóságot. De ő nemcsak kritizált. Hanem elhatározta, hogy elindít egy olyan Bibliaiskolát, ahol keresztények és zsidók együtt tanulhatják a Bibliát, leginkább természetesen az Ószövetséget. Áttanulmányoztuk itt a Biblia összes kulcsfontosságú kifejezését, fordítottunk zsoltárokat, átvettük Mózes első könyvét, Eszter könyvét, a zsidó ünnepeket, és mindezt sok-sok kultúrtörténettel, történelemmel. Be kell valljam, hogy ő volt életem legjobb tanára, és néha úgy érzem, hogy többet tanultam tőle a Bibliáról, mint a teológián négy év alatt. Óriási volt a tisztelete az Írások felé, és ez azt jelentette, hogy nem lehet hályogkovács módjára mindent belemagyarázni az Igébe, ami nincs is ott. (Valljuk be őszintén, a keresztények erről tanulhatnának sokat.)

Mi csak tanár úrnak hívtuk, mert vérbeli tanár volt. Súlyos beteg volt, alig látott, a szemüvege mellett mindig használt nagyítót is, az egyik keze se mozgott rendesen, de ha jottányi ereje is volt, akkor jött és tanított zokszó nélkül. Erkölcsből és etikából is 5-öst adnék neki, pedig voltak ellenségei. Becsülöm azt a tiszteletet, ahogyan a kereszténység felé viszonyult, pedig nem úgy tűnt, hogy hitt volna Jézusban. Ennek ellenére Jézusról mindig tisztelettel beszélt, bár a kereszténységgel szemben már voltak kritikái, ami nem csoda. Az Újszövetséget is nagyon jól ismerte, nemcsak Jézustól, hanem Pál apostoltól is rendszeresen idézett. Ez hozzátartozott ahhoz a tudományos igényességhez, ami őt jellemezte. Ezek után fura, hogy keresztények miért nem veszik hasonlóan a fáradtságot arra, hogy kicsit ismerkedjenek a zsidósággal, holott a mi Urunk, Jézus is zsidó...

Összegezve Raj Tamást olyan embernek ismertem meg, aki az egyik legnagyobb hatással volt az életemre. Neki köszönhetem, hogy a zsidó és keresztény hit összefüggéseit és különbséget is látom. Megtanultam tőle, hogy Istennek ne vigyünk sánta áldozatokat, tehát a tanulás terén is legyünk korrektek és pontosak, ne elégedjünk meg féligazságokkal. Miatta tisztelem a zsidóságot, és imádkozom értük.

Végezetül egy kis történet. Egyik órájára meghívta testvérét, aki Amerikában szintén rabbiként tevékenykedik. Ő kifejtette, hogy az amerikai zsidóságnak csak Isten, a Tóra és Izrael fontos. A messiásvárással nem foglalkoznak, mert az inkább keresztény dolog. Az óra végén Raj Tamás udvariasan helyreigazította, mondván ez igazából egy kulturális különbség. Amerikában, ahol nagy a nyugalom, a zsidókat nem üldözték soha, nem is érzik szükségét egy Messiásnak. De Kelet-Európában, ahol annyi nyomorúságon kellett az embereknek keresztülmenni, ott az emberek várják a Messiást, mert tudják, hogy szükség van Rá.

Hát, ilyen ember volt. Mindvégig várta a Messiást. És csak az Ég tudja, hogy megtalálta e még életében. De az biztos, hogy keresztény tanítványai sokat imádkoztak érte betegsége idején, így próbálva visszaszolgáltatni valami jót, mindabból, amit kaptak tőle."

Raj Tamás, nyugodjék békében!

Jézus és az állkapcsok kiakasztása, az két együttjáró dolog. Minden keresztény és a legtöbb nem hívő is tudja, Jézus tudott olyat mondani, ami hangos felhördüléshez vezet, mindezek közül pedig előkelő helyet foglal el az ellenség szeretetének kérdése.

Lelkipásztor éppen erről a témáról prédikál, majd a beszéd végén megkéri a gyülekezetet, tegye fel a kezét akinek van ellensége. Minden kéz a levegőben, kivéve Mari néniét, aki makacsul lent tartja. Ezt persze a lelkész azonnal kiszúrja, mindjárt meg is kéri Mari nénit, ugyan jöjjön már előre a mikrofonhoz és mondja el, hogyan lehetséges, hogy nyolcvanhét éves és még mindig nincs egyetlen ellensége sem. Mari néni előrebaktat, szembefordul a gyülekezettel, arcán gúnyos kifejezés jelenik meg, majd megszólal:
- Túléltem a rohadékokat!

Mondhatni ez az alaphelyzet, a vaskályha ahonnan indulunk a viccben szereplő Mari nénivel együtt. Nincs opció: ellensége mindenkinek van. Hiszen az mégiscsak furcsa, ha valakinek egyetlen ellenség sem színesíti mindennapjait - illetve a jézusi gondolattal kiegészítve "jaj nekünk" ha mindenki csak jót mond rólunk -, de az még furcsább, hogy a bennünket üldöző, elnyomó, nekünk rosszat akaró embereket nem csupán elviselnünk, de kifejezetten szeretnünk is kell. Sokan úgy vélik, Jézus egyszerre kér lehetetlent és feleslegest. A másik orcát önként odatartani az már több, mint nehézség, egyenesen természetellenes - legalábbis a korszellem szerint. Durvább megközelítésben a saját ellenségét ölelgető felebarátunk nem keresztényi tettet, hanem egyenesen elmebetegségen alapuló öngyilkosságot hajt végre.

Hiszen a természetben éppen az ellenkezőjét látjuk. Az ellenség megsemmisítendő célpont - a körülöttünk lévő élővilágban az egymással természetes ellenségként viselkedő élőlények sosem barátkoznak, hanem kölcsönösen ritkítják a másik populációját. A mintát mi emberek is átvettük. Úgy véljük, ha keblünkre öleljük azokat, akik az életünkre törnek, vagy legalábbis megsebeznek bennünket, azzal magunknak okozunk kárt. Az ellenségszeretet tehát a mazochizmus egy formája volna? Miért kér akkor ilyesmit Jézus?

Többféle magyarázatot is találhatunk erre a kérdésre. A felszólítást ugyanis eleve némi indoklás követi:

"Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek: mert ő jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal." (Luk 6:35)

Itt a Biblia arra tanít, hogy a számunkra követendő minta nem a természet, a körülöttünk lévő világ, hanem Isten maga, aki alaphangon a gonoszokkal és hálátlanokkal is jót tesz. Ezzel persze Isten bizonyos szempontból ellenkező irányban halad a trendeket illetően - nekünk sem kis feladat a fősodrással szemben úszni. Oké, szeressük tehát ellenségeinket, mert ezt a mintát látjuk Istennel kapcsolatban, aki meg is jutalmaz bennünket mindezért. De az még mindig nem derült ki, min változtat ha szeretetteljesen viselkedünk saját ellenségeinkkel?

Nyilván rengeteg érvet lehetne felsorolni azzal kapcsolatban, milyen járulékos haszna van az ellenség szeretetének. Az egyik például saját magunk etikai pozíciójának megerősítése. Valaki mondhatja azt, hogy "én nem vagyok olyan, mint azok az emberek, ezért nem ütök vissza", vagyis az ellenség szeretetének gyakorlásával igazolni szeretné mások és önmaga előtt, hogy magasabb erkölcsi szinten áll.

A Biblia ír többféle megközelítésben erről a kérdésről. A Példabeszédek könyve például így fogalmaz:

"Ha éhezik, a ki téged gyűlöl: adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik: adj néki inni vizet; Mert elevenszenet gyűjtesz az ő fejére, és az Úr megfizeti néked." (Péld. 25:21-22)

Két dolog is megfogalmazódik a fenti versekben: egyrészt Isten jutalmára számíthat az, aki saját ellenségével jót tesz, másrészt az ellenséggel történő jótétemény lefegyverző erő. Az "elevenszenet gyűjtesz az ő fejére" kifejezést többféleképpen magyarázzák, de a legvalószínűbb értelmezés szerint egy fegyelmezési eljárásra utal. Az akkori korban a zsidókat is leigázó Asszír birodalom egyik szörnyű büntetése volt, amikor forró aszfaltot csurgattak az elítélt fejére. Természetesen mindezt itt képletes értelemben kell felfognunk: az ellenségeink számára megszégyenítő erejű lehet, amikor rossz helyet jóval fizetnek neki - ez a disszonancia pedig tapasztalatból is tudjuk, hogy sok esetben megváltoztatja az ellenséges atmoszférát. Amikor jót teszünk azokkal, akik saját rosszakaróink, tulajdonképpen egyszerre gyakorolunk szeretetet (hiszen mintegy megadva magunkat nem támadunk vissza, sőt a fenti igeversben a kenyér és víz mint a gondoskodás jelképei szerepelnek), illetve le is fegyverezhetjük ellenségeinket, akik sokkal nehezebben veszik rá magukat, hogy egy barátságos, szeretetteljes gesztusra nyílt agresszióval feleljenek.

Katonai-politikai tapasztalat, hogy az agresszió megbosszulása általában csak vég nélküli szenvedéshez, a gyűlölet fokozásához, szűnni nem akaró erőszakhoz vezet. Jézus Krisztus az ellenség szeretetének metodikájával egyfajta kiutat kínál ebből az ördögi körből. Ha  mindezt valóban elkezdenék gyakorolni, szerintem sokkal kevesebb problémánk lenne.

Az ellenség szeretete persze több önvédelemnél. Sokat lehetne írni róla, kitérhetnénk más vallások tanításaira (merthogy nem csak Jézus beszélt erről a kérdésről), illetve szociálpszichológia magyarázatokra, saját élményekre és több tucat más dologra. Az azonban biztos, hogy Jézus szerint a keresztény etika ebben a kérdésben itt kezdődik: csak azokat viszontszeretni, akik bennünket is szeretnek, semmi különöset nem jelent, hiszen erre hit nélkül is bárki képes lehet.

De az ellenséget szeretni kétségtelenül egy trendekkel szembenálló, sodrásiránnyal ellentétes minőség. Nem baj, mint tudjuk, csak a döglött hal úszik az árral...

Egy interneten közölt cikk kommentjei között olvastam a lesajnáló mondatot. Írója kijelentette, semmi különbséget nem vesz észre egy füstölőt lóbáló pap és egy ezoterikus téveszmésnek nevezett varázsvesszős ember között. Neki a lelkész és futóbolond egy kategória. Szomorú magyar valóság vagy világméretű tendencia, hogy ezt látják az emberek?

Alaphangon ateista meggyőződéssel nehéz az egyház bármely részében bármi hasznosat látni. A missziókra ráfoghatjuk a szociális-karitatív gyakorlat emberségességét, a gyónásra a pszichés felszabadulás élményét, esetleg azzal is érvelhetünk, hogy az egyháznak jótékony és a társadalmi indulatokat konszolidáló hatása van. És ezek még a pozitív megközelítés hangjai! Ettől függetlenül egy lelkész "hasznosságát" még egy halmazba sorolhatjuk a varázsvesszős figurákéval, ha bele sem gondolunk a különbségekbe.

Egy nem hívő leginkább úgy véli, a lelkész tulajdonképpen csak egy világméretű szervezet fizetett, varázsvesszős alkalmazottja, aki vasárnap füstölőt lóbál, különben nem csinál semmi értelmeset. Pedig lelkésznek lenni szerintem egyfajta szellemi "ezermester" pozíciót jelent. Sokkal több, mint amennyi látszik belőle és amit - részben az egyház hibájából - az emberek gondolni vélnek róla. Mi jut eszünkbe a lelkipásztor szót hallva, ha egy kisegyházi gyülekezetre gondolunk? Több dolog is.

A lelkész mindenekelőtt pásztorol. A kiváló teológus, Telegdi József Poimenikáról szóló szakmunkájában említ egy statisztikát, mely szerint a megkérdezettek 42%-a élete krízishelyzeteiben szívesebben fordul lelkészhez, mint orvoshoz. Sokan éppen ezért meg vannak győződve arról, hogy a (klinikai) lelkigondozás kiépítése átfogó egyházi megújuláshoz vezethetne és pozitívan befolyásolná az egyház társadalmi megítélését. Sokan inkább öntik ki a szívüket pásztoruknak, akit jól ismernek, mint egy vadidegen pszichológusnak, aki részéről terápiára számítanak és nem feltétlenül együttérzésre.

A lelkész azután kicsit tanító is, ezt a tevékenységet legtöbbjük a prédikálás művelése során teszi. Zöldfülű vagyok, kevéske tapasztalatomból annyit azonban kétségtelenül mondhatok: alapos igehirdetéshez nem elég kiállni és "valamit mondani" a szószékről, amint ezt a téveszmét rengetegen gondolják. A korrekt igehirdetéshez számtalan paraméternek kell egyszerre jelenlennie, s a természetes képességek sem ártanak hozzá. Beszélni könnyű - jól beszélni nem az. Igazat tanítani alapos módon pedig kifejezetten kihívás!

Ezért a lelkészek természetesen teológusok is, legalábbis legtöbbjük mindenképpen. Ez nem feltétlenül iskolai végzettséget jelent, hanem az Istenről való szisztematikus gondolkodást. (A szónak ebben az értelmében persze mindannyian teológusok lehetünk, de egy lelkésznek véleményem szerint mindenképpen illik annak lennie). A lelkész ismeri munkája "alapanyagát", azaz a Bibliát és annak kapcsán van némi történelmi-filozófiai tudása is.

A lelkész mindemellett a legtöbb helyen vezető is. A rábízott közösség összefogását célzó döntéseket hoz, a nyáj érdekét tartja szem előtt sajátja helyett. Munkái sokszor érintenek szociális-karitatív dolgokat is. Több olyan lelkipásztort ismerek, akikben van valamennyi misszionáriusi érzület és szívesen nyitnak a "külvilág" felé, részt vesznek társadalmi problémákat érintő kérdések pozitív elmozdításában.

Tisztában vagyok vele, hogy amit leírtam, az hiányos és szubjektív és minden pont esetében lehet sorolni a rengeteg negatív példát, rossz tapasztalatot. Nem is állítom, hogy minden a helyén volna, de azért a füstölő lóbálásánál kis jóindulattal messzebbre láthatunk. A lelkész szerintem egy olyasmi karakter, aki többféle szolgálati területről is hordoz magában elemeket.

Hol van ehhez bármilyen varázsvesszős ember, aki jó pénzért nyújt látványos semmit kuncsaftjai számára?

Izrael tanítója, a farizeus szekta és a zsidó nagy tanács, a Szanhedrin egyik tagja csak éjszaka mert Jézushoz elmenni az utolsó busszal... Hiába volt Nikodémus tekintélyes ember, a világ Megváltóját csak sötétben tudta első körben felvállalni. A téma, amiről beszélgettek, alapvető fontosságú: az újjászületés.

Nikodémus és Jézus tehát találkoztak: a farizeus és Isten Fia. Ritka pillanat az Evangéliumban, amikor azt olvassuk, hogy Jézus éppen nem konfliktushelyzetben áll a farizeusokkal, akik állandóan azon igyekeztek, hogyan szoríthatnák sarokba. Nikodémus nem kötekedni jött, hanem feltette azt a kérdést, hogyan születhet újjá az ember ha már egyszer megöregedett? Úgy látszik, a nagynak nevezett tanítók is csak testi értelemben tudták értelmezni a dolgokat... De ne bántsuk Nikodémust, hiszen a történetből érezhető, annyit felismert hogy Jézus - cselekedetei alapján is -  Istentől jött tanító. De az újjászületés dolgát nem tudta még akkor és ott helyesen látni.

Nem mintha a szellemi magyarázatok között mindig tiszta és egyértelmű lenne az út: aki teológiával foglalkozik, az már hozzászokhatott ahhoz, hogy kétféle kérdést huszonkétféle módon közelítenek meg és abból kétszázhuszonkéntféle válasz születik. Az újjászületés témaköre talán még a jobbak között van. Az általános megközelítés szerint a megtéréskor az ember hoz egy döntést és ezt követi egy folyamat, amit újjászületésnek nevezünk. A megtérés a dolog emberi oldala (a döntést mi hozzuk meg), az újjászületés pedig az isteni félre tartozik (magunkat nem tudjuk újjászülni), a kettő együtt radikális változást eredményez. Az eredeti szövegben itt az anóthen szó szerepel, ami nem csak "újonnan"-t, hanem "felülről"-t is jelent. Jól kifejezi, hogy olyasmiről beszélünk, ami nem a mi szintünkről indul, hanem odafentről, saját képességeinktől függetlenül kezdődik. Abban természetesen már van eltérés, hogy a megtérés, bemerítkezés, Szentlélek-keresztség együttesen "lefedi" az újjászületést vagy máshogyan kell értenünk a dolgot, azt viszont senki nem tagadja, hogy egy keresztény embernek szükséges újjászületnie. Tévedek, ha azt állítom, a sok vallásos embert a kereszténytől az újjászületés és az ebből induló gyümölcsök különböztetik meg?

Nikodémusról nem találunk túl sokat a későbbiekben. Még két kis rövidke epizódban fordul elő, azok azonban mintha azt érzékeltetnék, Nikodémus megérthetett valamit Jézussal történt esti beszélgetéséből. Az éjszaka leple helyett most "nappali fényben", a háborgó farizeusok között próbál kiállni Jézus mellett és indítványozza, legalább hallgassák meg amit Jézus mond mielőtt elítélnék. Később pedig, részben saját költségéből hozzájárult Jézus temetéséhez is.

Lehet, hogy Nikodémus rálépett az újjászületés útjára? Egy farizeus? Ne mááár!

Elég kevés emberről mondható el, hogy megfordította a történelem kerekét és olyan dolgot tett, ami hosszú évezredekre meghatározta a világ arculatát. I. Constantinus - vagy más néven Nagy Konstantin császár - ezen kevesek egyike. Mégis, neve nincs túlságosan benne a köztudatban. Kis történelemóra következik!

Hallottunk már róla persze, de ahhoz képest hogy az egész világot alapjaiban meghatározó döntést hozott, annyira nem tartozik az agyontanulmányozott történelmi figurák közé. Nagy Konstantin volt az első római császár, aki elfogadta a keresztény hitet, ezzel pedig véget is vetett a keresztényüldözéseknek. Ezen felül olyan hátteret biztosított, melynek segítségével a kereszténység világméretű mozgalommá válhatott.

Konstantin megtérése mindemellett erősen vitatott. A legenda szerint 312-ben a Milvius-hídi csata előtt egy látomást látott, egész pontosan egy kereszt jelent meg előtte a napban e szavakkal: "e jelben győzni fogsz". A kereszténység elfogadását tettleges intézkedések követték: egy esztendővel később megszületett a milánói ediktum, mely megszüntette a kereszténység elnyomását, sőt az egyháztól elkobzott vagyont is visszaadta.

Nagy Konstantin azonban minden legenda ellenére, valószínűleg "politikai megtérést" tudhatott magáénak. Rendkívül babonás ember volt, aki szinkretista módon keverte a keresztény elemeket más misztériumvallások nézeteivel. Egyes források szerint a korabeli Mithras-kultuszt is kedvelte. A Mithras-kultusz igazi ellenfele lehetett Jézus követőinek. A kultusz keletkezésének eredeti helyéről, idejéről semmit nem tudunk, az viszont biztos, hogy hihetetlenül gyorsan elterjedt és legfőképpen a katonák között volt népszerű. Ugyanakkor leginkább a beavatottak számára volt elérhető, a kereszténységgel ellentétben nem voltak széles tömegekhez szóló tanai. Elemeiben koppintotta is a kereszténységet és a két vallás "párharcából" az első időszakban sikeresebbnek bizonyult. Sokan azt gondolják, hogy Nagy Konstantin politikai döntést hozott, de mivel tisztelte Mithrast, a napimádatról sosem szokott le valójában - így megtérése nem lehetett őszinte. (A Da-Vinci kód című égbekiáltóan ostoba film ennek alapján odáig megy, hogy állítása szerint az Újszövetséget(!) maga Nagy Konstantin írta! Ezt az állítást nem kívánom minősíteni...)

Konstantin kereszténnyé válásáról tehát lehet vitatkozni, mindenesetre az biztos, hogy csak halálos ágyán keresztelkedett meg. Ez azonban nem nevezhető túlontúl nagy csodának: rendszeres gyakorlat volt, mert úgy gondolták, ha valaki közvetlen halála előtt tisztul meg a keresztségben, az már tutira nem tud vétkezni és egyenesen megy az üdvösségbe. Konstantint Eusebius, az ókor talán legjelentősebb egyháztörténésze keresztelte meg, aki csak felsőfokú jelzőkkel tudott beszélni róla.

Akár megtért, akár nem, az egészen biztos, hogy teljesen más világban élnénk, ha ő nem teszi fel az i-re a pontot. Döntése, miszerint a kereszténység legyen a meghatározó vallás, óriási jelentőségű volt: részben mai napig ennek köszönhetjük a kereszténység dominanciáját. Vajon hogy nézne ki a világnézeti térkép, ha mindez nem történik meg?

Sokat kritizálok, vitázom, ahogy azt a blog olvasói már biztosan észrevették. Jó dolog ez? Nem, alapvetően nem az. Hazudhatnám, hogy én csupán a dolgok megjobbítása céljából morgolódok itt, pedig őszintén szólva nem mindig ez vezérel. A blog egyfajta szelep számomra, ahol kiengedhetem a fáradt gőzt és kockázatok, mellékhatások nélkül elsírhatom bánatomat. Most azonban felemlegetnék valamit, amiben megoldási lehetőséget látok némely problémára - hogy ne csak a kritika legyen.

Több tesóval beszélgettem mostanában azokról az egyházi problémákról, melyekről minden bizonnyal ti is szoktatok gondolkozni, de nagyon ritkán jutok el addig (sajnos), hogy valamiféle kiutat is keressek a nehézségekből. Most van egy ötletem, illetve nem is az enyém, hanem egy magától értetődő dolog. Nem mindenható, nem megoldás mindenre, de szerintem segíthet: a szolgálati területeken lévők képzése. Azaz célirányos, eltökélt, jól meghatározott mederben zajló tanulás. Többre gondolok, minthogy fogja valaki a Bibliáját és leül egy fűzfa árnyékában lapozgatni, aztán úgy gondolja, már minden tud amit lehet.

Tudatos tanulás. Nem feltétlenül intézményesített keretben. Nem iskolákat akarok népszerűsíteni: tanulni lehet akár autodidakta módon, akár tanfolyami jelleggel, de akár iskolákban is. Ez már az egyéni ízlés és lehetőség terepe. Viszont nem tanulni és mellette felelősségteljes szerepben szolgálni, az manapság egyre inkább kizárja egymást.

Egyre többen úgy látjuk, sok felelősségteljes szolgálati területen elfogadhatatlan és megengedhetetlen hiba a dilettanizmus. Azaz, hogy olyan emberek álljanak ott és végezzenek munkát, akik saját magukból kiindulva, saját elgondolásaik alapján, saját erőforrásaikra támaszkodva szolgálnak. Olyanok, akik gondolnak egyet és emberi sorsokat meghatározó feladatot kezdenek végezni. Félre ne értsen senki: nem szeretném népszerűsíteni, hogy külön kasztot képezzenek a kiképzett keresztények és ezáltal jól lenézzék a többieket. De gyerekek és felnőttek lelkében ne folytasson mélyre ható szántást, aki nem hajlandó képezni magát.

Tudom, lehetnek kivételek, akik természetes(?) adottságaiknál fogva egyszerűen ráéreznek a helyes metódusokra. Őket akár zseniknek is nevezhetjük. Mindenfajta ismeretbővítés nélkül is mindig tisztán látnak a pályán. Szerintem ők vannak kevesebben. Sokkal nagyobb azok tábora, akik jóindulatból ugyan, de felkészülés nélkül végzik tevékenységüket.

Különben is, jó pap holtig tanul. :-) Ti hogy látjátok?

Jelenleg hermeneutikát tanulok egyszerre két szakkönyv párhuzamos olvasásával és be kell valljam, roppant szórakoztató a dolog! Mivel arra törekszem, hogy nektek se legyen jobb, mint nekem, előbb-utóbb majd fárasztalak benneteket egy-két falrengető igazsággal, amire rajtam kívül valószínűleg már mindenki rájött, aki foglalkozott hermeneutikával. Arra viszont újfent ráébredtem, sem a Biblia, sem annak értelmezése nem könnyű, hanem nagyon is nehéz feladat.

"Életfogytiglan kalickába kellene zárni azt a féleszű majmot, aki elhitette az emberek többségével, hogy a számítógépet használni egyszerű és nem kell érteni hozzá" - hallom most visszhangozni egy informatikus ismerősöm mondását. Felháborodása valahol érthető. Bilgéc és társai feltűrték ingujjukat, köptek egy nagyot, aztán kiabálni kezdtek a szélrózsa minden irányába: csak kattints a nagy zöld ikonra és minden működni fog. Ennyi az egész, gyorstalpaló jótanács az új nemzedék azon tagjainak, akik irtóznak a számítógépek világától. Nem jött be egészen, sőt azóta szívunk mindannyian, lássuk be őszintén. A számítástechnika még egy felhasználótól is megkövetel valamicske ismeretet. Kezdetnek elég, ha az egeret megkülönböztetjük a nyomtatótól, de hosszú távon ez azért kevésnek bizonyul majd.

Nos, a Biblia is valahogy tud ilyen lenni. Nem is tudom ateistáktól hányszor hallottam a nyafogást: hogyan lehet igaz a Szentírás ha külön képzettség kell a megértéséhez? "Miért várja el Isten, hogy higgyünk Benne, ha szakzsargon mögé bújik? Nem lehet az egyedül üdvözítő hit, amihez lexikonok és segédkönyvek alá kell temetkezni, hogy kapisgálni kezdjük miről szól valójában!"

Hát miért nem lehet haver? Mi van, ha Isten azért találta ki így a dolgot, hogy megmozduljunk és kíváncsiságtól fűtve elkezdjük kutatni a hogyanokat és a miérteket? A gyerek is úgy tanul, ha kérdez. Jó dolog a fakocka, de kreativitás nem lesz belőle, ahhoz már legó kell. A Biblia a mi legónk. Építhetünk belőle kedvünk szerint, de csak abból az alapanyagból indulhatunk, amink van.

Persze ne essünk végletekbe: ha felfogták ezer évekkel ezelőtt is kicsoda Jézus és mit akar, akkor tényleg nem szükséges doktori a lényeg megértéséhez. Egy gyerek is képes a maga szintjén megérteni az Evangélium mondanivalóját, azonban ez nem azt jelenti, hogy csak gyermeki szinten vizsgálódhatunk. A Bibliával az a helyzet, hogy szimplán bonyolult. Egyszerre egyszerű, mégis összetett.

Igazi kihívás úgy beszélni róla, hogy egy teljesen kívülálló ember megérthesse összefüggéseit és alapvetően én azt támogatom, hogy mindent tegyünk meg ennek érdekében - de ne hitessük el senkivel, hogy a Biblia egyszerű könyv. Ez nem a fent említett Nagy Zöld Ikon, amire rá lehet kattintani és akkor lefut valamiféle üdvözítő-algoritmus a háttérben. Nem. A Biblia nagyon nehéz könyv, hála legyen érte Istennek.

Eddig is tudtam mindezt, de amióta benne vagyok a teológiai présben, még erősebben érzem. És igenis vannak eszközök, van lehetőség, hogy Isten Beszédét tanulmányozzuk, vizsgáljuk, akarjuk megérteni. A legjobb eszköz nincs is messze tőlünk: akaratnak nevezik. Bonyolult az Ige, de annyira nem bonyolult, hogy lehetetlen lenne megérteni. Csak annyira az, amennyire egy Mindenhatóról szóló könyv az lehet.

Nem gondolom, hogy sokan vitatkoznának azzal, hogy Pál apostol egy nagyon képzett és tehetséges ember volt. Iskolázottságához többek között a retorikai képességek is hozzátartoztak, mely tárgy az akkori oktatásban kimagasló szerepet játszott. Pál tehát minden jel szerint tudott beszélni, mégis amikor mások előtt megszólalt, mindig az érthetőségre és a tartalmasságra törekedett.

Miért jövök most ezzel? Tök egyszerű: megfigyelésem szerint a pünkösdi-karizmatikus irányzatban túlontúl erőteljes hangsúly van a retorikai képességeken. Mintha egy igehirdetés súlya azon múlna, hogy a szónok mennyire rámenős és mennyi hatásos stíluselemmel képes bűvészkedni. Itt és most nem az előadásmódra célzok csupán (a látványos-kiabálós, hallelujázos imidzsre), hanem a tartalomban megbúvó "nagyotmondásra".

Bűn retorikai fogásokat alkalmazni a prédikációban? Szerintem nem. Nem is lehet igazán elkerülni, s nem is kell. Az emberek szeretnek olyan beszédet hallgatni, amely lenyűgözi őket. Valahol tudat alatt el is várják, hogy aki a pulpituson áll, az egyszerre legyen mély és dinamikus. A probléma akkor kezdődik, amikor a retorikai húzások már a mondanivaló fölé nőnek, illetve helyettesítik azt. Nagyszerű, de kissé fapados módszer leírni egy elhangzott prédikációt, aztán egy csendes szobában visszaolvasni: ha még akkor is ütős, akkor volt benne tartalom. Ha nem, akkor az csak szónoki fogások egyvelegének nevezhető.

Szóval, visszakanyarodva az eredeti témához, Pál apostol tudott volna stíluselemekkel operálni, ehelyett mindig a velős tartalomra összpontosított. Pedig saját korában a piactéren és az emelvényeken egymást váltották a filozófusok, akik nagyon magas szinten ismerték az ékesszólás csínját-bínját.

Egyszer Pál mégis megpróbálkozott azzal, hogy beveti retorikai fegyverzetét, de pórul járt. Amikor Lisztrában beszélt az utcán, minden jel szerint apait-anyait beleadva öntötte a szót. Az eredmény lehangoló lehetett számára:

"Barnabást elnevezték Zeusznak, Pált meg, minthogy ő vitte a szót, Hermésznek. A város előtt álló Zeusz-templom papja pedig felkoszorúzott bikát vezetett a kapuk elé, hogy a néppel együtt áldozatot mutasson be." (ApCsel 14:12-13)

Pál meggyógyított egy bénát, mire kitört a lelkesedés, csakhogy nem éppen úgy, ahogy arra Pál számított: az emberek isteneknek tartották az apostolokat. Pál nem véletlenül kapta Hermész szerepét: a mitológiában ő volt a szószóló, aki közvetített az istenek és az emberek között (egyébként ne akadjon ki senki, de a teológiai tudományok közül a hermeneutika is ebből a mitológikus elnevezésből származik). Mindezt olyan hallgatóság aggatta Pálra, amely valószínűleg nagyon sok nagyon jó szónokot hallott már. Ám hiába fonta a szót profin Pál, a hallgatóságnak mégsem eshetett le a tantusz, különben nem csináltak volna isteneket az apostolokból.

Nem tudni, hogy a történtek hatására hozta meg döntését vagy sem, mindenesetre Pál alapvetően nem beszédtehetségére alapozta későbbi felszólalásait. Mindig tisztán és egyszerűen beszélt, lényegretörő és alapos volt - szembekerülve ezáltal a korabeli filozófusok mélyenszántó, de tartalmilag sokszor zavaros fejtegetéseivel.

Valahol példa lehet számunkra mindez. Nagyon nagy a kísértés egy szószéken álló embernek, hogy lenyűgözze hallgatóit. Ezt pedig bizonyos eszközökkel és kis tehetséggel viszonylag könnyedén el lehet érni. Az olcsó húsnak azonban mindig híg a leve, a tartalmat nem lehet és nem is szabad semmivel pótolni. Pál minden jel szerint tisztában volt ezzel.

Az emberek nagy része hisz. Hiszi, hogy Valaki van odafent, aki megkavarja a rántást, de azt már kevésbé hiszi, hogy odalent is ügyeletben vannak. Hiszi, hogy a nagybetűs Létező létezik, de nem tartja valószínűnek, hogy a halál után van folytatás. Az Index felmérte vallási szokásainkat, s az eredmény ugyan nem reprezentatív, de talán jellemző.

Kiderült, Isten népszerűbb mint az egyház. Nem nagy csoda ez, aki ismeri mindkettőt, tudja hogy így van rendjén. Nem is hisznek az emberek az egyházban, ami újfent örvendetes, hiszen az egyházban sosem kellett hinni, és valószínűleg ezután sem kell majd. És persze előkerült és számszerűen testet öltött, hogy a tudomány és a vallás békésen elfér egymás mellett a palettán, vagyis az Index olvasói tábora szerint lehetséges a két terület megélése mindenféle perpatvar és fejcsóválás nélkül.

Hanem az már érdekesnek tűnik, hogy az Istenben hívő emberek többsége a maga módján hisz. Persze valahol ezen sem kell meglepődni: mindenki a maga módján gyakorolja a hitét és sajátos elképzelése van Istenről. Míg Jézus nevét hallva talán kissé homogenizáltabb kép ugrik be egy harminc év körüli, rendszergazda külsejű szakállas fiatalemberről, addig Isten fogalma végtelen lehetőségeket rejt. Ezerféle ember tízezerféle módon képzeli el milyen lehet Isten. Itt és most nem a külcsínre, hanem a Mindenható belső értékeire, gondolkodására célzok. Vajon szereti Isten a muszlimokat? Inna szénsavasat vagy sem? Tényleg ő küldte a földrengést Haiti-re? Kinek fizetné be az adó egy százalékát, ha tehetné? Meddig tűri még a buzikat? Miért nem gyógyítja meg az összes beteget? És mi van a vegákkal? Megannyi kérdés, amiből kiderül, gondolkozunk Istenről, elbabrálunk azzal, hogy megkeressük Isten helyét az életünkben, a gondolatvilágunkban, a sorsunkban. Sokan törekszünk arra, hogy istenképünk bibliai legyen - jelentsen bármit is ez a fogalom -, de borzasztóan zajos és túlkommunikált világban élünk, ahol a Biblia lefektetett kijelentései egyre kevésbé jutnak szerephez. Mivel az Ige le lett halkítva, mára széles a választék az "istenpiacon". Vannak akik a liberálisabb mindentszabad félére voksolnak, mások a konzervatívabb számonkérmajdtéged-et erőltetik. Mindez kortól, egyéniségtől, felekezettől és ki tudja még mitől függően változik. Ez a hatalmas, kollektív istenturmix aztán oda vezet, hogy a nagy kavarodásban egy józan átlagember levonja a következtetést. Márpedig azt, hogy Istenről igazán csak egy dolgot állíthatunk: valójában fogalmunk sincs róla milyen.  Akik leginkább állítják, hogy Isten kategórikusan ilyen meg olyan, sokak szerint azok más elvetemültségekre is képesek. És akkor oda jutunk, ahonnan indultunk, hogy higgyen mindenki inkább a maga módján. Ahogy jó neki.

Általában fintorogva kritizáltam ezt a nézetet, márminthogy az emberek a maguk módján hisznek, ami egyet jelent azzal, ha Isten csökkenti a komfortérzetüket, akkor nem hisznek egyáltalán. Kár azonban azt hinni, hogy ez a felfogás csak a mindenki által ismert felekezeteken túl kap teret. Én azt látom, katolikustól hitgyülisig hemzsegnek azok, akik a maguk módján hisznek, csak ezt rafináltan kommunikálják, ahogyan saját közegükben az piacképesnek számít.

A rafinériát be lehet fejezni.

Ugyanis mindannyian a magunk módján hiszünk. A magunk módján értelmezzük a Bibliát, a magunk módján imádkozunk Istenhez, és a magunk módján gondoljuk a másik ember módját olyannak, amilyennek. Saját magunkat nem tudjuk megkerülni, korlátainkat nem tudjuk átlépni, határainkat nem vagyunk képesek a végtelenségig feszegetni. Nem az a baj, ha a magunk módján hiszünk - ez elkerülhetetlen -, hanem az, ha a magunk módjának már köze sincs Istenhez. A Róla alkotott kép elég flexibilis és elviseli a mi fantáziánkat, balgaságainkkal együtt. Ha Mari néni azt képzeli, hogy azért lépett a forró vízzel teli lavórba, mert nem ment el a szerdai imaórára, Pista bácsi meg folyton balhézik vele és azt állítja, Isten ilyet nem tesz - nos, akkor is mindketten elférnek a hit ernyője alatt.

De ha Pista bácsi orrba vágja Mari nénit, aki a forró vizet ezért a nyakába zúdítja, az már határsértés. Mert az már túllép a magunk módján való hittől. És objektíve lehet, hogy ennek már Isten sem örül. Van határ, amit át lehet lépni, de az visszaüt, egy jó nagyot.

Persze ezt csak én gondolom így - a magam módján.

Mi a legnehezebb dolog a kereszténységben? Nem tudom biztosan, de mártírnak lenni és válogatott kínzások között meghalni Krisztusért, biztosan nem tartozik a legkönnyebbekhez... Mindig tisztelettel hallgatom azok történetét, akik jóval erősebbek nálam és a modern világ vallásszociológiailag elmaradt részeiben odaadják életüket - mert nincs más választásuk.

A mártíromság, a hitért vállalt halál hozzátartozott az első keresztények életéhez. Különösen akkor került előtérbe, amikor a császárkultusz zenitjén volt és mindenkit üldöztek, aki megtagadta az uralkodó istenként való imádatát. Bár a császárkultusz Augustus idején kezdődött, a legtöbb császárt csak halála után avatták istenné. A kereszténység viszont nem tartozott a népszerű hitek közé és elég kevesen is követték ahhoz, hogy hangsúlyos tényező legyen. Diocletianus keményen aprította a hívőket, Néró megpróbálta a nyakukba varrni saját gyújtogatását (mondván a keresztények mindig az ítélet tüzét emlegetik), de ezeken kívül is akadt még, aki profi szintre küzdötte magát a keresztény népirtásban.

Az üldöztetés persze éppen ellenkező hatást ért el, mint amire számítottak: ahelyett, hogy visszaszorította volna a kereszténységet, csak népszerűsítette azt. Tertullianus Apológiájában egyenesen leírta a helyzetet: "És íme bármiféle válogatott kegyetlenségetekkel semmire se mentek: arra jó csupán, hogy társaságunkba csalogassa az embereket. Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: vetőmag a keresztények vére... Tanít már maga a makacsság is, amelyet ti a szemünkre hánytok. Ennek láttára akad-e ugyan ember, aki izgatottan ne kérdezné, hogy mi rejlik a dologban. S ha kikutatta, melyik nem állna közénk?"

A mártíromság kapcsán talán vannak, akik azt gondolnák, a kereszténység Constantinus után nyugvópontra jutott (és sajnos üldözöttből üldöző szerepet vett magára...), a fenyegető idők pedig megszűntek, mindenki szabadon gyakorolhatja hitét. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz: ma is vannak és valószínűleg lesznek is olyan vallásilag elkötelezett régiók, ahol kemény élet-halál harc kereszténynek lenni. Nekünk itt Európában adottság a demokrácia és a vallásszabadság, de még mindig hallani misszionáriusokról, akik üres koporsóval utaznak el bizonyos országokba, mert tudják hogy legjobb esetben is azokban fognak hazatérni...

Az igazi kérdés persze az, mi lenne az az áldozat, amit mi bevállalnánk a hitünk miatt? Ha magamra gondolok, a helyzet kifejezetten rossz. Túlságosan hozzászoktam már ahhoz a komforthoz, ami körülvesz. Úgy veszem észre egy átlagos magyar ember (beleértve a keresztényeket is!) már akkor nyűszíteni kezd, ha a benzinárakat megemelik pár forinttal. Hol van ez még attól, amikor tulajdon életünk a tét? Mégis lépten-nyomon találkozok állandóan zúgolódó keresztényekkel, akik órahosszat tudnak panaszkodni arról micsoda szenvedéseken mennek keresztül, amiért kiállják a hétköznapok próbáit. Internetes fórumokban olyan stílusban esnek egymásnak hívő emberek, mintha bármi világraszóló tétje lenne egy-egy beszélgetésnek, gyülekezetekben azon felhördülnek és balhéznak némelyek, ha valaki az ő kedvenc székükre ült le... És néha, amikor én is közéjük tartozom és felhorkanok, eszembe jut hogy nem Kínában, Indiában vagy Indonéziában vagyok, ahol nyilvánosan vágnák le a fejemet, mert máshogyan gondolkodok az elvárásokhoz képest. Hanem itt Magyarországon, ahol rendezett körülmények között élhetek és egyelőre senki nem akar kiirtani a hitem miatt. 

Mártírnak lenni valahol persze tisztesség is. A teológia szerint István volt az egyház első mártírja, aki megkövezése során látomásban látta Istent. Nem is lehet másképp: meghalni Istenért úgy helyes, ha a tekintet nem a gyilkosokra, hanem Istenre irányul.

Ez persze mártíromság nélkül is kellene működjön...

Azt gondolom joggal mondhatom, hogy az Újszövetség egy rendkívül érdekes és óriási hatású írás - és nem kevésbé érdekes az sem, hogy a huszonhét könyvből álló szöveg miképpen jutott el hozzánk. Ebbe legtöbbször bele sem gondolunk, csak automatikusan leemeljük a polcról kedvenc Bibliánkat. Pedig nem érdektelen kérdés milyen módon gondozták minden idők leghatásosabb könyvét. Kapcsoljuk tehát az ókort és átnyargalunk a szövegtörténet pár érdekességén.

Szóval voltak valaha, Krisztus után nem sokkal az autográfok (azaz az eredeti papirusztekercsek), melyekből természetesen egyetlen egy sem maradt fent napjainkra, viszont rengeteg másolattal rendelkezünk. Minden, amit hiszünk, amit forgatunk, ezek alapján van a kezünkben. Sok közülük hatalmas értéket képvisel, s ebben az esetben a dolgot nem csak szellemi értelemben értem, azt gondolom ez elég nyilvánvaló. Ha leltárt készítenénk értékességi sorrendben a rendelkezésünkre álló másolatokról, egy ehhez hasonló listát kapnánk:

A Chester-Beatty papirusz

1. Első helyen természetesen az eredetire leginkább hasonlító papiruszmásolatok tanyáznak. Ezekből 72db van birtokunkban. Közülük is a legrégebbi a Rylands-töredék, mely János evangéliumának egy kis darabkáját tartalmazza, és meglepő módon felfedezőjéről, John Rylands-ről kapta a nevét. De megemlíthetjük a Chester Beatty papíruszokat is Kr.u. 250-ből, melyek az Újszövetség nagy részét hozzák.

Egy majuszkuláris és egy osztrakon

2. A dobogó második fokára 242db majuszkuláris kerülne - azaz csupa nagybetűs kézirat.

3. A bronzérmet a minuszkulárisnak nevezett csupa kisbetűvel írt szövegek nyernének, melyekből 2570db van birtokunkban.

4. Lecsúszva a platóról negyedik helyezettnek futnának be az ún. lekcionáriumok, azaz olyan idézetek, melyek egyházatyák írásaiban lelhetőek fel.

5. Az ötödik helyre egy érdekes csoport, az osztrakonok darabkái sorolhatóak, melyek tulajdonképpen cserépdarabokra írt szövegeket jelentenek. Ezrével állnak rendelkezésünkre.

6. Végül pedig ide sorolhatjuk a korai fordításokat is, melyek anyagi szempontból a legkevésbé értékesek.

Az Újszövetség szövegtörténete persze óriási téma ahhoz, hogy ebben a blogban akárcsak a felszínét is megpiszkáljuk. Kétségtelen, hogy a keresztényüldözések során sok kézirat megsemmisült, ugyanakkor Nagy Konstantin idejére, amikor a helyzet konszolidálódott, egyre több másolat készült. Olyannyira, hogy maga Konstantin adott utasítást ezek elkészítésére. A számos hibalehetőség és az írnokok sokszor elégtelen tudása ellenére az Újszövetség valószínűleg az ókorból fennmaradt legmegbízhatóbb forrásmű.

Fontos megemlíteni, hogy az Újszövetségből nem csupán a messze legtöbb másolattal rendelkezünk az ókori iratok között, de az eredetiek és az első másolatok között eltelt idő is itt a legrövidebb. Ez a két szempont (a másolatok száma és az eredeti-másolat között eltelt idő hossza) ugyancsak erősíti a szöveg megbízhatóságát és torzítatlanságának valószínűsége melletti érv. Egy táblázat rövid kivonatában szeretném bemutatni, hogy a történészek által elfogadott többi ókori írásmű esetében mennyi hiteles másolatunk van és mennyi idő telt el az első másolatuk megjelenésééig (Josh McDowell után szabadon):

Látható tehát, hogy a második legtöbb hiteles példányunk Homérosz Ílliász című munkájából van, de az Újszövetséghez képest "mindössze" 643db irattal rendelkezünk és az első is nagyjából négyszáz évvel az eredeti után került lejegyzésre. Azt hiszem az Újszövetség szövegtörténete nem csupán érdekes, hanem nagyon figyelemreméltó és inspiratív is lehet egy keresztény számára!

Azoknak, akik nem ijednek meg a nehezebb és "szárazabb" témáktól, valamint időt és fáradtságot nem kímélve feltűrnék az ingujjukat és kicsit olvasgatnának, ajánlanék egy teológiánkon is tankönyvként használt könyvet. Az Újszövetség kortörténeti jellemzőire, az Evangéliumok keletkezési körülményeire és egy kis bevezetéstudományi értekezésre tessenek számítani Merril C. Tenney Újszövetségi bevezető című művében. No és persze, lassan már hagyományosan az Apológia Kutatóközpont idevágó anyagait is jó szívvel említem - a több tucat szakkönyvről nem is beszélve. Száraznak tűnő, pedig érdekes téma! Csapjatok bele a lecsóba! :-)

Pál apostolnak volt egy szokása, egy olyan szokása, amit az evangélizáció egyik formájaként gyakorolt: elment zsinagógákba, kiment a főterekre és ott vitatkozott a sztoikusokkal, az értelmiségivel és kevésbé értelmiségivel, vagyis gyakran az utcán evangélizált.

Többször is leírtam már itt a blogban, hogy az utcai evangélizálás műfaját - leszámítva pár ötletes és életrevaló megoldást - alapvetően nem preferálom. Ez persze leginkább a tömött nagyvárosokra igaz, faluhelyen még csak-csak előfordul hogy jobb híjján összesereglik a polgári lakosság apraja-nagyja, de a sebesen pörgő metropoliszokban az utcát nem filozofálgatásra használják az emberek, hanem rohanásra. Lehet hajléktalanokkal, csövesekkel, kóborló és unatkozó tinédzserekkel szóba elegyedni, mégse túlzunk talán ha azt mondjuk: az utca nem túl alkalmas eszköz egy olyan fontos dolog kibontására és megvitatására, mint az evangélium.

És mégis itt van egy trivialitás, mely kibökhetné sokak szemét és megoldást kínálhat azok számára, akik nem akarnak lemondani az utcai evangélizációról. Hát hol van manapság az a hely, ahol az emberek összejönnek vitatkozni, eszmét cserélni, egymást anyázva érvelni és ha képletesen is, de keményen balhézni? Hol máshol, ha nem a virtuális térben, azaz az Interneten? Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára semmi újat nem írok ezzel: ők azok, akik már kellő ideje használják korunk piacterét és "zsinagógáját" egyfajta modern utcai evangélizáció gyanánt. Ők is próbálnak Pál módjára vitatkozni és beszélni, őket is néha "megverik" és elzavarják... Mindez persze csak virtuálisan: a díszletek változtak, az elv maradt.

Az Internet adta lehetőségek sok korlátja ellenére gyakorlatilag az egész világháló a kommunikáció, a kollektivitás irányába kezd elmozdulni. Erről szólnak a vitafórumok, a blogok, a közösségi portálok: az emberek interakcióba kerülnek egymással és osztják az észt - ki-ki a sajátját. Tudom persze, hogy a személyes beszélgetés varázsát semmi nem múlja felül, azonban mégis egyre inkább hajlok arra, hogy ami Pálnak a piactér volt, az nekünk ma az Internet kellene legyen.

Vagyis az utcai evangélizáció mint műfaj nem halt meg. Csak átalakult. Észrevettük már?

Jézus volt a legjobb tanító - nem hiszem hogy ezt sokan máshogy gondolnának a keresztények között. Tanítási módszereiben több újdonságot is felfedeztek kortársai, ezek között pedig akad olyasmi, ami közvetve bizonyítja isteni mivoltát.

Jehova tanúi sajátságos krisztológiát követnek, amikor kijelentik hogy Jézus semmiképpen sem lehetett Istennel egyenlő. Nincs könnyű dolguk: Jézus egész életét átszövi nyíltan vagy a felszín alatt az a tény, hogy Ő teljesen Istennek tartotta önmagát. Túl a mindenki által ismert kijelentésein még tanítási módszertana is ilyen jegyeket hordoz - hozzáállása legalábbis azt tükrözi, hogy Krisztus isteni tekintély birtokában tanított.

Ha valaki közelebbről megnézi hogyan történt mindez, több érdekességet is felfedezhet.  Jézus egyik kedvenc eszköze a példázatok alkalmazása volt. Ez persze önmagában nem jelentett újdonságot, hiszen előtte is alkalmaztak tanítói történetet, sőt a kor szokásainak megfelelően igen kedvelt dolognak számított, hogy egy egyszerű kérdésre nem nyílt felelet, hanem egy anekdota volt a válasz. Jézus azonban "továbbfejlesztette" a példázat műfaját: saját bevallása szerint egy-egy ilyen sztori kettős célt szolgált. Kifejezőbbé, megragadhatóbbá tette a mondanivalót a nyitott gondolkodásúak számára, ugyanakkor érthetetlenebbé és nevetségesebbé azok előtt, akik eleve prekoncepciókkal közelítettek a jézusi eszmékhez.

Jézus tanításának igazi újdonsága azonban mégis egészen más volt. Erről egy rövidke mondatot olvashatunk is az evangéliumokban:

"mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik."
(Mt 7:29)

A legtöbb keresztény csupán egyetlen dologra gondol, amikor a fenti igeverset olvassa: Jézus erőteljesen, a Szentlélek hatalmával beszélt. Valójában azonban nem csak ennyiről van itt szó, sőt alapvetően másról beszél itt az Ige. Amikor az írástudók tanítottak, az esetek többségében tekintélyes rabbikra, mindenki által elismert tanítókra hivatkoztak. Ezt ma is így tesszük, például egy tudományos dolgozat írása során, amikor felsoroljuk azokat a forrásokat, melyekre építkezve dolgoztunk.

Jézus azonban senkire nem hivatkozott, pontosabban csakis önmagára mutatott ("én pedig azt mondom nektek..."). Markáns tanításai során nem emlegetett rabbikat, nagy embereket, hanem azt sugallta, hogy tanításai tekintélye saját magában van. Szerintem ez is közvetve sugallja isteni mivoltát: Neki nem volt szüksége arra, hogy mások vállaira felállva, mások elismertségében bízva tanítson. Amit mondott, megállt önmagában - vagyis úgy tanított, mint akinek hatalma van. Ez teljesen szokatlan, sőt a farizeusok számára minden bizonnyal igen szemtelen húzásnak számított.

Jézus tanításának legnagyobb differenciája tehát az volt, hogy önmagát tekintette a tekintély forrásának az általa beszéltekhez. Hogy nem csak a levegőbe beszélt, azt pedig cselekedetei bizonyították: a magvas tanítást az életgyakorlatban megvalósuló változások kell kövessék.

Mi a helyzet nálunk?

Az egész úgy kezdődött, hogy Pelagius a brit teológus megérkezett Rómába és amit ott látott, az nagyon nem tetszett neki. A legtöbb egyháztörténeti konfliktus mindig abból indul el, hogy valakinek valami nem tetszik - ezesetben Pelagius nem kisebb személyiséggel, mint Augustinus-szal került szembe, kettőjük vitája azonban még mai nap is ad okod a filózgatásra.

Augustinus és Pelagius, a két jómadár

Pelagius betette lábát Rómába és azzal szembesült, ami joggal bőszítette fel: a keresztény egyház erkölcsileg züllött állapotban van. Ennek oka persze nem feltétlen az elkötelezett hívők bukdácsolása volt, hanem Nagy Konstantin, aki államvallássá tette a kereszténységet. Ezáltal pedig "boldog-boldogtalan" csatlakozott az egyházhoz, sokan anélkül hogy valódi elkötelezettséggel tették volna és valószínűleg őszinte megtérés sem volt a háttérben. Egyszerre volt öröm és bánat, hogy a kereszténység világpiaci tényező lett.

A brit teológust ez a tény háborította fel leginkább. Itt van egy csomó kereszténynek nevezett ember, aki gyomorforgatóan éli meg a bibliai etikát, noha lehetőségük lenne nem vétkezni. Elvégre ha Isten azt kéri tőlünk, hogy például ne lopjunk, akkor ezt meg tudjuk tenni - hiszen Isten nem kérne olyasmit, amire mi képtelenek vagyunk. Ez volt Pelagius álláspontja, miszerint az ember akarata nem torzult a bűneset következtében és képes önmagától is a jót cselekedni, vagyis ha nem teszi, Isten jogosan kéri számon.

Augustinus mintegy két évtizeden keresztül dühödten harcolt (írásaival, politikai-állami eszközökkel egyaránt) Pelagius felfogása ellen. Szerinte éppenhogy ellenkezőleg áll a zászló. Az ember egy-egy bűnnel szemben valóban elérheti, hogy nem követi el azokat, de mégis azt látjuk, hogy mindenki bűnös - vagyis képtelen saját akaratából szembeszállni a bűnnel. Augustinus szerint a háttérben a konkupiszcencia áll, azaz az emberiséget egyként gátló testi vágy, melyből minden rossz fakad. Az ember már akarni sem tudja a jót, ezért ahhoz, hogy elkezdjen megváltozni, Isten kegyelme szükséges. Augustinus szerint Isten "háromféle" kegyelmet is biztosít az általa üdvösségre kiválasztottnak: egyrészt ható kegyelmét (mellyel inspirál és arra serkent, hogy változzon az akaratunk), aztán ha az akarat tisztul, akkor együttműködő kegyelmét (így az ember akarata szabad arra, hogy a további lépésekben együttműködjön Istennel), harmadrészt pedig az állhatatosság kegyelmét, melyben csak a kiválasztottak részesednek azért, hogy meg is maradjanak a keresztény életben. Augustinus saját álláspontját a De Spiritu et Literra (A Lélek és a betű) című művében fogalmazta meg legfrappánsabban: "Isten nem azért részesíti kegyelmében az embereket, mert ismerik, hanem azért, hogy megismerjék Őt."

Egyébként kettőjük vitájából ő került ki győztesen: a legtöbb keresztény felekezet a mai napig azon az állásponton van, hogy az ember képtelen önmagától a jót akarni, a megtérés "beindításához" pedig egyértelműen Isten kegyelme szükséges. A katolikus egyház azonban nem vetette el teljesen a pelagiánus nézetet sem, inkább egy hibridet készített a két elvből és egy szemipellagiánus szemléletet emelt be saját felfogásába. Eszerint az ember rászorul Isten kegyelmére az üdvösség tekintetében, viszont mégis van némi köze saját cselekedeteinek is a dolgok alakulásához...

Amikor a két fenti jómadár egyháztörténelmi vitájáról először hallottam, bevallom őszintén, mindkettőjük álláspontját el tudtam fogadni bizonyos mértékben. Legyek bár eretnek, de nem volt előttem világos, Augustinus markáns véleménye a megelőző kegyelemről miért aratott ekkora fölényes sikert. Én azt tapasztalom, hogy az igazság  már megint a kettő között van. Az ember szerintem képes akarni a jót, más kérdés hogy megtenni sokszor képtelen, de felesleges úgy gondolni a nem hívő tömegekre, mint akik tehetetlen bábként sodródnak a gonoszság felé. Ugyanakkor persze legtagadhatatlan, hogy Pelagius érvelése összességében nem állja meg a helyét: globális mértékben az ember nem tud tökéletes lenni, valamilyen bűnben elbukik, legyen bár acélos akarata vagy perfekcionista eltökéltsége, kegyelem nélkül senki nem tud megállni.

Akármeddig terjed az ember erkölcsisége, messze elmarad attól, hogy önmagától jó legyen. Alapvetően tehát én is Augustinus véleményét osztom, de nem annyira radikálisan, mint tették azt az ő korában.

Nem, nem voltam és nem lettem nemzetféltő, nem szeretem a hazafiaskodást, valószínűleg nem fogok tereken zászlót égetni és nem tervezem hogy megvédjem Magyarországot a gonosz zsidóktól... Egészen más miatt gondoltam arra, hogy a hazai egyházaknak kicsit befelé kellene fordulniuk, ahelyett hogy kapacitásuk egy részét lekötnék a kevésbé fontos külkapcsolatok.

Tükör magunkról

A minap beszélgettem egy barátommal, aki megjegyezte mennyire széthúzó és örökké elégedetlen nemzet is a magyar. Míg vannak nemzetek - például a japán vagy a német, de még az angol is - melyek nálunk nagyságrendekkel inkább rendelkeznek idealista lelkülettel, mi mindig találunk okot a panaszra és hosszú távon képtelenek vagyunk kooperálni egymással. Ha már a Bibliát forgatjuk, feltűnhet, hogy a zsidó nép mennyire összetartó volt: ez az elmúlt évezredekben is igaz maradt, másképpen nem is lettek volna képesek átvészelni az időt a történelem fogaskerekei között. Még maga Hitler is groteszk módon azt írta a Mein Kampf-ban, hogy elismerésre méltó a zsidóság kollektív tudata, túlélésért való összefogása. Szóval, vannak olyanok, akiktől tanulhatunk. Merthogy velünk magyarokkal sajnos más a helyzet. Az ismert viccet előrángatva, három üst van a pokolban, melyekben a démonok embereket főznek, de csak a magyarokénál nincs őrség. Miért? Mert ha valamelyikük megpróbálna kiugrani az üstből, a többi biztosan visszahúzná.

Nos, a magam részéről hasonlóképpen gondolom a helyzetet, ugyanakkor szeretném a lehetőséget is látni benne, miszerint a keresztény egyházak sokat tehetnének azért, hogy itt Magyarországon ez a széthúzó szellemiség kicsit erejét veszítse. Ez természetesen azzal kell kezdődjön, hogy az egyes gyülekezetek, felekezetek kezdjék keresni egymás társaságát. Pál szerint az egyház olyan, mint egy hatalmas Test, nélkülözhetetlen tagokkal, melyek mind hasznos funkciót látnak el. Egyik sem gondolhatja vagy mondhatja azt, hogy a rajta kívüli testrészekre semmi szükség nincs - ebben a Testben nem léteznek felesleges részek.

Ábránd

De mindezt olyan sokszor végigzongoráztuk már. Voltak és valószínűleg lesznek is törekvések, melyek szerint össze kellene már jobban rántani egy ernyő alá a hazai gyülekezeteket. Tisztában vagyok vele, hogy kismillió érvet lehetne felhozni a dolog ellen, kezdve onnan hogy az ilyen "összegyűjtösdi" csak valakik érdekeit szolgálja, akik saját referenciamunkájuknak könyvelnék el a dolgot, esetleg kijelenthető, hogy a kereszténység egysége merő ábránd, utópisztikus álmodozás, felesleges egy nem megvalósítható délibábot kergetni. Vannak érveink, hogy miért ne, valahol azonban a zsigereinkben mindannyian érezzük, hogy igenis jót tenne, ha közelebb lépnénk egymáshoz.

Persze a fonákságot mindig a dolog mikéntje jelenti. Bevallom őszintén, én nem tömegrendezvényekre gondolok (sőt, azoknak egyre kevésbé látom értelmét), hanem arra, hogy a magyar gyülekezetek - legalább saját felekezeteinken belül - rendszeresen találkozzanak egymással, közös projekteket kezdeményezzenek, vezetőik keressék egymás társaságát és akár szabadon igénybe vegyék egymás erőforrásait.

... a külföldi szellemi tőke

Nem állítom, hogy a legnagyobb, de mindenképpen az egyik akadálya ennek az, hogy szerintem még mindig túl sokat koncentrálunk külföldre. Ahogy látom, a keresztény gyülekezetek százszor nagyobb erőfeszítésre képesek azért, hogy népszerű amerikai, latin-amerikai, angol vagy más nemzetiségű előadókat importáljanak Magyarországra, minthogy belföldön belül próbáljanak egymásnak mozgásteret biztosítani. Pedig egy Brazíliából ideérkezett ember, aki teljesen idegen kultúrából, egészen más háttérből és gondolkodásmóddal jön ide, egyrészt nehezebben tudja beleélni magát a mi problémáinkba, másrészt megoldásai és szemlélete is teljesen idegen tud lenni. A magam részéről sokkal többet jelent, ha elérhető közelségben lévő, minden szempontból hozzám hasonló emberekkel tudok kommunikálni, mint amikor valaki iderepül a világ másik feléről, mond valamit azután eltűnik.

Persze egyoldalú sem kívánok lenni, nem szabad megszüntetni a külföldi lehetőségeket, csak az erőforrásokat sokkal koncentráltabban kellene a belföldi részre szorítani. Nem véletlen, hogy Pál a zsidónak zsidó, a görögnek görög akart
lenni: az ember azzal tud legjobban szót érteni, akiben felismer egy darabot saját magából. A magyar gyülekezeteknek szerintem nem elsősorban a külföldi gyülekezetek embereire, hanem a másik magyar gyülekezetre lenne szükségük. Gondolja még rajtam kívül valaki úgy, hogy a 2010-es évben tehetnénk valamit, hogy ebben az irányban elinduljon egyfajta szellemi fejlődés?

Új év, új kezdés - gondoltam, beköszönök! Úgyhogy még egyszer mindenkinek tartalmas, (szellemi) egészségben gazdag és derűs új esztendőt kívánok!

A blog hamarosan folytatódik, igaz kicsit másképpen mint eddig: frissítések nem konkrét napokon, hanem akkor lesznek, amikor időm engedi - természetesen azért a rendszerességre fogok törekedni.

A Hit Gyülekezete csinált egy szerintem tök aranyos, jópofa és életvidám utcai megmozdulást, amit még karácsonykor prezentáltak a debreceni lakosok számára, érdemes megnézni:

Hit Gyüli tánc

Ezzel kívánok mindenkinek pozitív és vidám évkezdést!

Itt van megint a karácsony - az az ünnep, amikor emberek megfosztanak egy fát az élet lehetőségétől, sokat fizetnek érte, hogy becipeljék egy fűtött lakásba, azután mindenféle színes műanyagdarabot tesznek rá, végül egy héttel később lekopaszítva kidobják.

A karácsony olyan napok egymásutánja, amikor egy halott fa tövébe tárgyakat tartalmazó, csillogó papírba csomagolt dobozokat teszünk. A halott fára vékony lángoló pálcikák kerülnek, meg émelygős cukorkák. Egy bizonyos dal meghallgatása után mindenki nagy örömmel kibontja a halott fa tövébe lerakott színes dobozokat. Ezt követően asztalhoz ül, hogy döglött állatokat tegyen a szájába (halat vagy pulykát), végül pedig akkora mennyiséget magába toljon egy bizonyos mákos-diós édességből, hogy rosszul legyen tőle.

Nagyjából ezt éljük meg legtöbben karácsonykor. :-) Vagy nem?

Nos, mindenkinek ennél színvonalasabb és boldogabb karácsonyt kívánok! Köszönöm a sok kommentet, amit egész évben fáradhatatlanul írtatok a blogba. Köszönöm a locsogva fecsegőknek épp úgy, mint a korholva kotyogóknak vagy a folyton fanyalgóknak, azaz mindenkinek aki valamiképpen hozzátett ahhoz, hogy kerekebb legyen itt a blog.

Boldog Karácsonyt kívánok, legközelebb utána találkozunk!

Talán vannak már, akik hallották Prazsák László nevét: ő az az ember, aki régebben az Előretolt Helyőrség zenekar énekese volt, illetve dicsőítő dalokat írt, mostanában pedig a 24 órás dicsőítést szervezi. Volt az életében egy év, amit "szombatévnek" nevezett, mert úgy gondolta ki kell pihennie magát, hogy szolgálni tudjon. Sokak szemét csípte az ötlet.

Nyakunkon a karácsony, a téli szünet, amikor végre le lehet lassulni egy kicsit. De mennyire vagyunk képesek pihenni? Az ember azt gondolná, pihenni nem feladat. Csak lógatni kell a lábunkat valamelyik wellness-szállodában, vagy esetleg otthon a TV előtt. Nincs ebben semmi nehéz. Pedig van: annak, aki állandóan nyughatatlan, hozzászokott a jövésmenéshez és a pörgéshez, pihenni is kihívás tud lenni.

A bevezetőben emlegetett Prazsák tesó tehát egy egész esztendőt arra szánt, hogy feltöltődjön, megálljon a szolgálatban, mert megértette azt, hogy regenerálódás nélkül csak betegen lehet dolgozni, az meg senkinek sem jó. Vagy csak rátört a léhaság? Lustaság félegészség? Szerintem nem. Úgy vélem sokan követhetnének őt ebben. Valamiért azt gondoljuk, nekünk két végén kell égetnünk a gyertyát Istenért. Csak akkor értékelik "odafent" az erőfeszítéseinket, ha folyamatosan és sokat dolgozunk, mintha egységnyi melózás egy lépéssel közelebb vinne a Mennyországhoz.

Én viszont úgy veszem észre, vannak olyanok akik már többé-kevésbé felőrlődtek a nagy sebességtől és arra volna szükségük, hogy keressenek egy parkolót, ahol megállhatnak kicsikét... Jó dolog Isten ügyéért lángolni, de kiégni már kevésbé. A pörgős emberek viszont nehezen lassulnak le, túlságosan hozzászoktak már a tempóhoz. Ahogyan élsportolóknak szokták javasolni: nem lehet hirtelen megállniuk, mert a szervezetük nem viselné el a drasztikus változást. Ehelyett fokozatosan kell leépíteniük, amit csinálnak. Szerintem sok olyan keresztény szolgáló van, akinek el kellene kezdenie lassulni. Fokozatosan letenni feladatokat, munkákat, hogy időt töltsön Istennel, azután dolgozzon csak tovább.

Persze hallom az aggodalmaskodó hangot, hogy ki viszi tovább az adott szolgálati területet, ha valaki időlegesen befejezi? Úgy vélem, ha az adott terület Isten áldását élvezi, akkor Ő gondoskodni is fog arról, hogy az tovább működjön. Nem hiszem, hogy Isten hajszolt és elgyötört embereket akar látni a gáton, ha pedig egy adott területen ilyen ember áll, az a szegmens amúgy is haldoklik, de jól biztosan nem működik. Éppen úgy, ahogy törött lábbal sem lehet focimeccsen játszani.

Ragadjuk meg a rövidke lehetőséget, hogy a közelgő karácsonyi szünetben kifújjuk az elhasznált szellemi levegőt és frisset engedjünk be. Szerintem szükségünk volna rá.

Van egy mondat, amit a leggyilkosabbak között tartok számon, néha rosszabbnak érzem mint a csúnya beszédet, jobban elcsüggeszt bárminél ha éppen érzékeny pillanatomban hallom meg. És a legszomorúbb, hogy ezt a szemét mondatot én magam is egyre többször szoktam használni. Így szól: "nem érek rá!".

Állítólag igaz a történet: volt két keresztény srác, mindketten hatalmas lendülettel tértek meg, igazán lelkesen kezdték Istent követni. Aztán nagyon rövid időn belül már csak az egyikük maradt talpon, ami a lelkesedést illeti. Ő család, munka és minden más kikerülhetetlen kötelezettség mellett is Istentől kapott elhívása köré építette fel az életét. Ez persze sokkal nehezebb és rumlisabb életvitelt eredményezett, mint társa esetében, aki állandóan azt ismételgette: "nincs időm!". Ennek megfelelően hol családi dolgok miatt, hol az iskolai, hol a munkahelyi problémák, hol valami más jellegű akadály gátolta abban, hogy maradjon ideje bármi kézzelfoghatót tenni Istenért. Azután amikor az egész élete elment a feje fölött és halálos ágyára került, odahívta magához a barátját. Az kicsit értetlenkedve nézett rá: "Ugye nem azt akarod mondani, hogy félsz meghalni?" - kérdezte tőle. "Nem, én nem félek meghalni. Én szégyellek meghalni" - jött a válasz.

Nos, egy kitalált anekdota vagy véres valóság, azt nem tudom, mindenesetre alapvető tanulságként belémégett ez a sztori. Meztelenül érkezünk ebbe az életbe és ugyanúgy távozunk - a két időpont között van lehetőségünk bármilyen formában értelmeset alkotni. Mégis, az elmúlt hetekben gombamódra megszaporodtak körülöttem a bevezetőben említett "nem érek rá" kezdetű mondatok. Tudom, hiszen saját életemben is érzem milyen borzasztóan nagy úr az idő - undorító, ahogy az ember reggel felkel és késő estig szaladgál egyik helyről a másikra, így nem marad ideje arra, amire igazán szeretne. Tisztában vagyok azzal, hogy egy nap mindenkinek huszonnégy órából áll, mégis úgy vélem sokkal többször engedjük meg, hogy a felgyorsult idő összeroppantson bennünket, mint amennyiszer erre valóban szükség van.

Nem magammal dicsekszem - senki félre ne értsen - de ebben az esztendőben különös módon éltem át, hogy mennyire rajtam múlik az idővel hogyan gazdálkodom. A munka mellett nekem is van családom, gyülekezetem, iskolám és még millió más dolgom, mégis ha visszatekintek, ezeket a főbb területeket egész évben tudtam hordozni. Az emberek gyakran szeretnek arra hivatkozni, hogy nincs idejük, de igazából csak azt tudom mondani: nekem sincs, tehát szakítok magamnak. :-) Az egyik legdurvább és legördögibb dolognak a hajszoltságot tartom és a vele járó időhiányt, amivel a legtöbben küszködünk. Az ördög hajszol, hogy ne legyen idő gondolkodni, ne legyen idő figyelni. Isten ugyanis nem ilyen.

Jézus soha, sehonnan nem késett el és nem is sietett sehová. A Bibliában az egyik legfélelmetesebb dolog, hogy minden éppen akkor történik, amikor annak eljön az ideje. Ezt az eredeti szöveg a kairosz szóval jelöli: ez jelenti az alkalmas időt, az Istentől rendelt időkeretet. Isten képes jól beosztani az idejét, sőt képes jól beosztani a miénket is.

Sokat gondolok arra, vajon hogyan lehetne ezt a piszkosul felgyorsult világot visszafogni, lelassítani kicsikét? Van még erre mód vagy ez a nagy pörgés menthetetlenül egy végleges kiégésbe fut majd, melyben mindannyian felörlődünk?

A mai nap valamivel "szakmaibb" vizekre eveznék és előszednék egy klasszikus ekkléziológiai (egyháztani) témát, ha már iskolába járok :-). Kemény vitákra adott már alapot, pedig az Újszövetség nem mutat egyértelmű irányt abban a kérdésben, hogy egyszemélyes vagy többszemélyes vezetés tudja leghatékonyabban vinni egy gyülekezet szekerét.

Egyik kedves tanárom mondta a konzultációs hétvégén, hogy saját közösségében öt prédikátor is van, valamint presbitérium-alapú vezetés. Úgy veszem észre ez a modell kezd terjedni kisegyházi körökben, noha ellenpéldákat is lehetne mondani. Ha valaki szétnéz a kereszténység különféle felekezeteiben, háromféle irányítási módszertant fedezhet fel:

- hierarchikus modell: mondhatni a klasszikusnak számító szemlélet. A pásztor egymagában áll a gyülekezet "csúcsán", a döntéseket egyedül hozza meg. Ahogy észrevettem, leginkább a nagyegyházaknál (katolikus, református, evangélikus) gyakori elv.
- presbiteri modell: egy egyre inkább terjedő nézet. Több vezető összefogásával funkcionál a közösség, s természetesen a döntéshozatal és felelősség is megoszlik a presbiterek között. Legtöbb alkalommal a kisegyházi (pünkösdi-karizmatikus) oldalon találkozhatunk vele.
- kongrenacionalista modell: a gyülekezet egésze mindenben kompetens és szavazással, illetve anélkül vezeti a közösséget. (Én több esetben a baptistáknál láttam ilyesmit.)

Természetesen a fenti struktúrák sokszor keveredve valósulnak meg, így például egy kongrenacionalista alapú helyen is van pásztor, illetve a presbiteri modell sok helyen csak papírforma, mert valójában hierarchikus elven funkcionál a közösség.

A kérdés persze magától adódik: melyik a legjobb? Noha az Újszövetség nem foglal konkrétan állást, szerintem leginkább a presbiteri modell lesz a jövő útja - legalábbis a kisegyházi fronton. Nem csak a felelősség megoszlása miatt, hanem egyszerűen az egyszemélyes vezetés túl szűk mozgásteret ad, a kongrenacionalista szemlélet pedig áttekinthetetlenné válhat a sok vélemény okán. A nagyegyházi felekezetek mindig is a hierarchikusat kedvelték, nem is gondolom hogy ez nagyon változni fog részükről.

A három gyülekezetvezetési struktúrának persze vannak hátulütői. A hierarchikus vezetés könnyedén fordulhat teokratikus "kiskirályságba", ha a vezető a hierarchia csúcsán "egyedül üldögél". A presbitérium alapú irányításnak szerintem akkor van hátránya, ha nagyjából egyformán vehemens emberekből áll a csoport és emiatt képtelenek normálisan megegyezni a döntéseket illetően. A kongrenacionalista gyülekezeti irányítás pedig ahhoz is vezethet, hogy ahány ember, annyi vélemény: így nehéz követni a helyes utat.

A legfontosabb alapelv úgy gondolom az, hogy a gyülekezet nem a vezetőié. A gyülekezet tulajdonosát Jézusnak hívják: a neki való engedelmesség pedig nem struktúrához kötött. Ezért mindegyik kialakítás működőképes, lehet mellettük és ellenük is érveket sorakoztatni. A lényeg, hogy a fej Odafönt legyen és nem idelent.

Azt se tudom hol kezdjem, kicsit izgulok, mint amikor kezdő homokos coming out-ol, azaz kiáll a nyilvánosság elé és belekiabálja a szélbe, hogy ő nem az ellenkező nemet szereti. Nos, ijedtségre azért nincs ok, nem lettem meleg, az életem más területén azonban elég markáns változásokon megyek keresztül. Messziről indítanám a történetet.

Aki figyelemmel kíséri a blogot, észrevehette hogy az élet eredetének kérdése folyamatosan piszkálja a fantáziámat. Nem tehetek róla: engem így rakott össze az Intelligens Tervező. S bizony számomra nem az a furcsa, hogy miért érdekel ennyire a kérdés, hanem inkább az, hogy általában az embereket miért nem. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy idén Darwin-év van és a médiát elárasztották az ezzel kapcsolatos írások, megjelentek könyvek, zajlottak viták és ott volt az Apológia Kutatóközpont sorozata is, akkor nem túlzás úgy fogalmazni, hogy engem idén ez a téma ért utol leginkább.

Már kisgyerekként is nagyon szerettem az őslevesben kanalazni. Emlékszem fejből megtanultam az összes földtörténeti korszak nevét, kivágtam mindenféle dinoszaurusz rajzát és tablókat készítettem belőlük. Aztán leültettem a szüleimet és előadást tartottam nekik, hogyan látom én a szoba ablakából a világ keletkezését. :-) Kedvenc dinóm a Tarbosaurus volt, mert elég drasztikusan nézett ki ahhoz, hogy elevenen kettéharapjon egy embert. :-) Más szempont egy gyereknek persze nem számít, noha alapvetően a kevésbé "izgalmas" megjelenésű gyíkokat is szerettem.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, az életem egész más irányba kanyarodott (és nem lett belőlem ornitológus sem, ahogy azt elképzeltem), végül pedig - ugorjunk egy nagyot - kikötöttem a teológiánál. Az evolúció iránti érdeklődésem ennek ellenére nem csökkent, noha radikálisan más irányba fordult: mondhatni a barikád másik oldaláról, a kreacionizmus szemszögéből vizsgáltam a kérdést. Mivel megtérésem után csak és kizárólag ilyen könyveken szocializálódtam, lassan felmorzsolódott minden, amit az evolúcióról tudtam, mindemellett pedig a kreacionista szemlélettel együtt gyorsan kifejlődött bennem egy harcias lelkület. Elkezdtem Werner Gitt könyveit bújni és azok alapján arra a következtetsére jutottam, hogy az egész világ szörnyű megtévesztésben él. Az evolúció nem csak tudománytalan, hanem erkölcstelenné tesz, elszakít Istentől és hazugságot akar elhitetni az emberekkel. Magam előtt láttam azokat a szerencsétlen gyerekeket, akiknek telebeszélik a fejét azzal, hogy a majomtól származnak és közben a lehetőségét is elveszik tőlük, hogy Istenhez találjanak. Mivel csak ilyen vélemények jutottak el hozzám, ezt a meggyőződésemet éveken keresztül megdönthetetlennek gondoltam.

A változás útjára azt hiszem akkor léptem rá, amikor hozzáértőbb világi emberekkel kezdtem el vitatkozni a kreacionista érvek alapján. Szinte pillanatok alatt felfogtam, vitapartnereim minden hatnapos teremtésre vonatkozó "tudományos elképzelésemet" percek alatt porrá zúzhatnának, ha kicsit össszeszednék magukat. Ebből két következtetést vontam le: egyrészt azt, ha az amúgy roppant érdekes vitát folytatni akarom, kénytelen leszek elolvasni evolucionista műveket is, tehát legalább minimális szinten informálódni arról, hogy mi a téma. Másrészt pedig úgy véltem, a kreacionizmus igaz, csak az én érveim és felkészültségem volt hiányos.

Amikor elkezdtem kicsit belenézni a szakirodalomba, gyorsan kiderült, hogy az evolúcióról szinte semmit nem tudtam. A keresztényekre jellemző általános műveltséggel rendelkeztem: ami annyit jelent, hogy a megszokott három-négy érvet ismételgettem a már említett Werner Gitt könyvekből. Furcsán hangzik, de az intelligens tervezés megjelenése révén sok olyan ismeret is eljutott hozzám, ami jelentősen kibővítette a fejemben élő képet. Az intelligens tervezést sokan egy eltaposandó, kártékony jelenségnek tartják, pedig éppen azzal hogy vitákat gerjeszt, tudattalanul hozzásegít az evolúció propagálásához is. Egyszóval egyre több információm lett magáról az elméletről, s egyre inkább kezdtem a kreacionizmust egy új szemüveggel vizsgálni. Kiderült számomra, hogy a kreacionizmus nem csak érveket hoz fel a teremtés mellett, hanem korlátot állít az evolúció megismerése felé. Kizártnak tartom, hogy valaki a keresztény szakirodalomból helyes képet kaphat a fejlődéselméletről, helytelen képet kapva pedig könnyű fogást találni rajta. Mindenkinek üzenem: ha igazán kritizálni szeretné "Darwin veszélyes ideáját", akkor ne keresztény könyvekből ismerje azt meg, hanem olvasson el egy-két kötetet a témába vágó irodalomból!

Hogy mi történt velem még és hol tartok most, azt sorozatunk következő részében fogom felfedni, mert így is túl hosszú voltam! :-) Addig is, béke veletek, ja és mielőtt nagy kifakadás lenne a blogban: nem lettem evolucionista. De hogy akkor mi lettem, arra két napot várnotok kell! :-)

Üdvözülni jó! Túl jó ahhoz, hogy az ember eltaszítsa magától ezt a lehetőséget! A nagy kérdés persze az - egyben heves indulatokat kiváltó teológiai vita - hogy a megkapott üdvösséget elveszíthetjük vagy sem? Van vagy nincs kockázat, elégedetten hátradőlhetünk vagy éberen vigyáznunk kell mindhalálig?

A vita tétje nem kevés: az örök élet. Hagyjuk most azt a magától értetődő lehetőséget, ha valaki üdvösséget kap és élete végéig hűséges keresztényként él. Természetesen ez a biztos, a száz százalékos alaphelyzet. De mi történik azokkal, akik "kilépnek" az Egyházból, nem maradnak Istenhez hűségesek, esetleg erkölcsileg és mentálisan is szakadékba zuhannak, rosszabb esetben pedig direkt szembefordulnak hitükkel? Mennek a levesbe vagy egykori megtérésük miatt - még ha "tüzön át" is - mindenképpen üdvözülnek. A kérdésben óriási feszültség rejlik. Mert ha az üdvösséget lehetetlen elveszíteni, akkor a legdurvább bűnök elkövetése ellenére is lehetséges üdvözülni. Hát igazságos ez?

A teológusok ezen a ponton több táborra szakadnak. Charles C. Ryrie szerint például az üdvösséget semmilyen módon nem lehet elveszíteni. A tékozló fiú akkor is fiú maradt, amikor a lehető legmesszebbre szaladt az atyai háztól. Az Ige ráadásul azt mondja, semmi nem választhat el már bennünket Isten szeretetétől - sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek... És a senkiben-semmiben mi magunk is benne vagyunk: vagyis az interpretáció lényege, hogy az embernek még önmaga sem lehet akadálya az üdvözüléshez. Különben is meg van írva: ha mi hűtlenkedünk, Isten hű marad. Amit megígért, azt teljesíti. Nem utolsó sorban pedig azt az érvet is felhozzák, a Sátán jogosan kárhoztathat bennünket, ha üdvösségünk kétséges - vagyis Jézus nem végzett tökéletes munkát, amennyiben annak gyümölcsét bármikor elveszíthetjük.

Ezzel a gondolkodással szemben sokan hangoztatják a Szentlélek elleni bűn lehetőségét. Azt mondják, az üdvösség törékeny kincs, az Isten és ember közti kötelet sokáig lehet nyújtani, de nem a végtelenségig: a kötél elszakítható, az üdvösség elveszíthető. A Sátán pedig jogosan vádolja azokat, akik kiszolgáltatják magukat neki. Meg különben is: ha csak a példa kedvéért feldobjuk azt az abszurd helyzetet, hogy valaki nem akar üdvözülni (vagyis megtérése után meggondolja magát), Isten mihez kezd vele? Tiszteletben tartja kérését, vagy akarata ellenére mégis üdvözíti? Utóbbi esetében már hangzik is a kérdés: hol van itt a szabadság?

Persze minderre mondhatjuk azt, ne szórakozzunk ezzel az egésszel, egyszerűen éljünk úgy, ahogyan Isten elvárja, akkor problémánk sem lesz ebből. Különben meg messze van az ég a földtől, hagyjuk a döntést az Illetékesre, van elég bajunk e nélkül is...

Túl kíváncsiak vagyunk ehhez, azt hiszem... :-)

Tanulmányaim miatt kénytelen vagyok rengeteget olvasni, ennek kapcsán pedig kezembe került egy könyv, mely a keresztény vezetőkkel foglalkozik. Naná, hogy ha valaki végigböngészi a kötetet, az jön majd le belőle, hogy a jó keresztény vezető minimum tökéletes: türelmes, rátermett, imádkozó, kreatív, eltökélt, harcias, érzékeny, és még millió más paraméter ideális keverékének együttese. Volt azért olyan is a listán, ami meglepett, mert eddig nem találkoztam vele a témát illetően.

Nézegettem, lapozgattam már vezetéssel, vezetőkkel foglalkozó keresztény irodalmat, de az a megfigyelésem, hogy a legtöbbjük minden szempontból hasonló elvek alapján épül fel. Általában az Igéhez való hűséget, az emberekkel való kifogástalan bánásmódot, a makulátlan imaéletet hozzák elérendő célnak, a Lelki vezetés című könyv egyik szakasza azonban meglepetést jelentett. Külön fejezet foglalkozik ugyanis azzal a ténnyel, hogy egy jó keresztény vezetőnek rendszeresen olvasnia kell!

Itt és most persze nem a Biblia olvasásáról beszél a szerző (azt evidenciának tekinti), hanem mindenféle irodalom feldolgozására gondol. Említi hogyan érdemes szelektálni és milyen módon lehet hatékonyan olvasni, beépíteni és felhasználni a tanultakat. A várttal ellentétben a könyvek szelektálását nem a "világi-nem világi" kétpólusú megközelítésében teszi, hanem sokkal inkább támpontokat hoz fel, melyek alapján megközelítőleg eldönthető hogy limonádé vagy érték egy adott írásmű. Természetesen senkinek nem kell elfogadnia ezeket, elgondolkodni felettük azonban mindenképpen érdemes. Mindemellett a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy egy jó vezető nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak számára kedves, saját világlátásával megegyező szakkönyveket vegyen magához.

A könyvek osztályozását az emberi kapcsolatok mélységéhez hasonlítja. A "jó szerető" típusú könyv olyan, amit az ember igyekszik mindig a közelében tartani. Kétségtelenül igen kevés kötetet sorolunk ebbe a kategóriába, legtöbbjük inkább csak "jó barát", sőt az esetek többségében "kedves ismerős". Éppen ezért ajánlott lehet a számunkra fontos műveket kijegyzetelni, hogy amit merítettünk belőlük, másoknak is továbbadhassuk.

Ez a hozzáállás - bevallom őszintén - meglepett. Nem azért, mert rengeteg új információt tartalmazott, hanem egész egyszerűen azért, mert eddig nem olvastam olyan könyvet, mely a vezetői erények közé sorolná az olvasottságot.

Úgyhogy mindezek fényében kíváncsi vagyok blogom olvasóira: valljatok színt testvérek és nem testvérek! :-) Két kérdésem is van a néphez: mit olvastok mostanság és ha egy lakatlan szigetre kerülnétek száműzetésbe, a Biblián kívül milyen könyveket vinnétek magatokkal? :-)

Éljünk odafigyelve és sportosan, hogy végül szép, egészséges hullák lehessünk - olvastam valahol a cinikus mondatot. És tényleg, ha van dolog (a pénzen kívül), ami az embereket állandóan foglalkoztatja és amivel bármire rávehetők, az a saját egészségük.

A H1N1-el tele van a média, egymás után érkeznek hírek a megbetegedésekről, mindenki latolgatja mi várható, miközben az ellenanyagtól jobban félnek az emberek, mint magától a vírustól. Az egészség nagy kincs, érzékeny pont, az orvostudomány pedig hagy annyi légüres teret, ahova a kuruzslóktól a homeopátián keresztül az alternatív gyógymódokig minden befurakodhat.

Itt van például a homeopátia. Már utcai plakáton is hirdeti, hogy az influenza ellen a legjobb megoldás az Oscillococcinum nevű szer. Mint ősellenségeinktől :-), a szkeptikus klub tagjaitól megtudtam, ez a "gyógyszer" gyakorlatilag pézsmamacska szíve és mája alkoholos oldatának óriási higítása - vagyis hatóanyaga nulla, amolyan boszorkányfőzet, a mai trendeknek megfelelő csomagolásban. De hogy influenzát előzne meg, az nagyon erősen kétséges.

Nem mintha maga a homeopátia ne volna az. Mondhatnánk, nincs azzal semmi gond, ha lelkes orvosok összejönnek és abban a tudatban, hogy szakmájuk határait bővítik, ártalmatlanul higítanak mindenféle folyadékot. A gond inkább az, hogy ezek hatása nincs bizonyítva, sőt a hagyományos orvoslás szerint kóklerség áll a háttérben, valamint persze a folytonosan jelenlévő anyagi érdekek.

Akkor már a kereszténység sokkal őszintébb. Jézus nem ígérte, hogy minden beteget meggyógyít. Nála még a gyógyításnak is speciális célja volt. Bár az emberek szerették volna olyan Megváltóként "felhasználni", aki összes betegségüktől, társadalmi igazságtalanságuktól és szociális nehézségeiktől megszabadítja őket, Jézus egy pillanatra sem hagyta magát valamelyik irányba elcsábítani. Noha természetesen rengeteg beteget meggyógyított, felszólalt a kicsik védelmében és ha kellett vendégül látott ötezer embert is, mégsem tévesztette szem elől a célt.

Betegnek lenni persze nagyon rossz. Teljesen normális, ha az ember szabadulni akar nyavajáitól. Kérdés milyen utak legálisak és melyek tilosak egy keresztény ember számára? Egy biztos: az orvostudomány és Isten hatalma a rendelkezésére áll. Ezen túl azonban ingoványos területre téved az, aki a homeopátiában, okkult természetgyógyászatban, távgyógyítókban és csodaszerekben keresi a megoldást - noha a természetgyógyászatnak vannak olyan javaslatai, melyek szerintem helyesek. Az igazi megoldás Istenben van, aki azt alapvetően embereken keresztül közli. Hogy egy találó apokrif szöveget idézzek:

"Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz, meg hát az orvos is Isten teremtménye. A gyógyulás úgy jön a Magasságbelitől, mint az ajándék, amit a királytól kapsz. Tudása miatt az orvos emelt fővel járhat, még a hatalmasok körében is megcsodálják. A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket." (Sírák fia könyve  38:1-4)

Persze elszúrtam: kiáltam a gyülekezet elé és elmeséltem nekik, amit Rómában láttam, hozzátéve, hogy voltam a katakombákban, ahova a szegény, üldözött keresztények bújtak. Romantikus képzet, kár hogy megtudtam, nem igaz. De eszembe jutott róla, mi mit tennénk, ha nyakunkba szakadna az üldözés?

Szóval, a római keresztények nem bújkáltak két emelettel a föld alá a katakombákba, amikor üldözték őket. Szégyen és gyalázat, de eddig én is ezt a megható dolgot hittem. Pecsuk Ottó doktori értekezésének egyik exkurzusa azonban porrá zúzta elképzelésemet: egyrészt a katakombák nagyon szűk, fagyos folyosó-labirintusok voltak (ezt magam is tapasztaltam), másrészt a lejáratuk nyilvános volt, mindenki tudott róluk, ráadásul forgalmas utakra néztek. Ezen felül a városfalon kívülre estek, elég messze ahhoz, hogy senki ne tudjon veszély esetén menedéket keresni bennük. Summa summárum: el kell felejtenünk a nyirkos csendben lapuló, bátor keresztények legendáját.

Akiket amúgy - többek között - ateizmussal vádoltak! Meglepően hangzik, pedig ez az igazság. Aki nem imádta a császárt, az ateistának minősült, annak ellenére hogy más hite volt. A császár istenként történő imádásának elmaradása elegendőnek bizonyult a véres üldöztetések lefolytatásához. Mint köztudott, a keresztényüldözések pár évszázadon keresztül zajlottak, mielőtt a kereszténység államvallás lett volna.

Erre persze azt mondjuk, régi históriáról van szó, mi nyugati demokráciában (vagyis keletiben) élünk, nem érint bennünket a dolog, én azonban néha belegondolok, mit tennék ha valami oknál fogva kirobbanna egy üldözés? Szellemi értelemben, a társadalmi hatásokat tekintve persze mindenkit érnek inzultusok a hite miatt, de ne akarjuk bagatellizálni a dolgot: ez messze nem az, mint amiről az Újszövetség beszél.

Szóval, te mihez kezdenél, ha nyakadba zúdulna az államhatalom szigora a vallásod miatt? A Biblia kijelenti, hogy az utolsó idők egyik jele az lesz, hogy a keresztényeket üldözni fogják. Azok pedig valószínűleg menekülni fognak. Ha nem is föld alatti katakombákba, de valamerre biztosan. Elég csak megnézni a kínai, indonéz, indiai kereszténységet.

Az lesz a mi jövőnk is?

Iskolai dolgozatnak készült téma, de gondoltam a blogban is bedobom, hiszen annyira sok vihart tud okozni, amikor felborul az egyensúly és az emberek beleártják magukat olyasmibe, ami nem rájuk tartozik. Azt tudjuk, hogy az Egyház sok-sok tag összessége, akik mind a helyükön vannak és ott végzik feladataikat. Ki mondhatja meg azonban azt, meddig terjed egy "testrész" határa, azza ki mibe szólhat bele és mibe nem?

Frappáns és hatásos példa, amit Pál leírt a korinthusiaknak: az Egyház olyan, mint egy hatalmas test. Ennek a testnek rengeteg tagja van, nem egyformák, vannak jobban szem előtt lévők és kevésbé láthatóak, de mindegyikük hasznos funkciót lát el és nélkülözhetetlen. Persze akármennyire is szeretnénk hinni, nem Pál volt aki ezt a klassz hasonlatot kitalálta. Előtte már a sztoikus filozófusok gyakran éltek ezzel a képpel, Platón például a társadalmat hasonlította egy organikus élőlény szerkezetéhez.

Mindenesetre "egyházi vonalon" érdemes Pál példájába mélyebben belegondolni. Szerintem fontos, hogy Krisztus Teste nem egy hatalmas gépezet, ahol a fogaskerekek precíz rendszerben vannak összeillesztve, hanem biológiai élőlény. Mi különbözteti meg a gépezet-egyházat az élőtől? Több dolog. Ahogyan Pál is írja, a "testrészek" (azaz a keresztények) tudnak egymásról, ha az egyiknek fáj valami, fáj a többinek is, ha az egyik örül, az boldogságot jelent az egész test számára. Ezenfelül az élőlények flexibilisebbek, rugalmasabbak: ez nem csak azt jelenti, hogy növekedésben, hanem állandó változásban is vannak és külső emberi beavatkozás nélkül is teszik ezt. Saját testünkben még az is előfordulhat, ha kiesik egy funkció, egy rokon alrendszer átveheti a hiányzó részt - ezt azonban nem nevezhetjük egészséges működésnek.

És itt van az a pont, amiről beszélni szeretnék. Mennyire körülhatárolhatóak ezek a funkciók az Egyházban? Ki és hogyan mondhatja meg, hogy egy-egy tag "hatásköre" meddig terjed? Én úgy vettem észre, gyakran fordulnak elő partizánakciók (vagy nevezhetjük határsértésnek is ezeket), azaz olyan eset, amikor valaki tőle idegen funkciót kezd ellátni. Ez a látványostól a felszín alatt burjánzóig terjedelmes skálán mutatkozhat. Hallottam már több olyan igehirdetőt, akiknek mindent lehetne csinálni, csak Igét nem kellene hirdetniük. Kevésbé látványos kisiklásként pedig szembesültem azzal, amikor valaki olyan közösségi ügyekbe avatkozott bele, amihez semmi köze nem volt.

Szerintem a Testnek van egy Feje is, akit Jézus Krisztusnak hívnak. Azt is mondhatjuk, mivel Ő a fej, nála van az agy. :-) Minden kompetenciaprobléma - azaz amikor felborulnak a szerepek - arra vezethető vissza, hogy az agy impulzusai, parancsai nem jutnak el az adott szervhez vagy pedig az betegsége miatt nem tudja teljesíteni azokat. Jó esetben egy beteg testrész működése nem marad sokáig rejtve és kezelése azonnal megindul. Csúnya dolgot írok le: ha egy testrész minden gyógyítási kísérlet ellenére sem mutatja jelét a pozitív változásnak, akkor gyakran el szokták távolítani a testből, hiszen veszélyezteti annak működését.

Ez konkrétan azt jelenti, a kompetenciaproblémát és zavart okozó embert ki lehet rúgni a gyülekezetből. Radikális megoldás, az biztos, ritkán azonban mégis szükséges.

Úgy vélem, mielőtt egy közösség kompetenciaproblémáit helyretennénk, tisztázni kell azt kinek hol a helye. Ezután lehet áttekinteni, hogy a Test egészében milyen állapotok uralkodnak. Ez persze nagyon nehéz és folyamatos feladat. De tenni kell, az biztos.

Alapvető vitám van Richard Dawkins "ateista pápával", aki nagyon kimunkált stílusban tudja aprítani a világ vallásait, a tegnapelőtt ért filmélményem kapcsán azonban belegondoltam a gyerekekkel kapcsolatos véleményébe. És azt kell mondjam, nekem is kérdéses, egy gyerek mennyire tud világnézetek kérdésében dönteni.

A csecsemőkeresztséget protestánsként legtöbben elítéljük. Gyerekek megtérését azonban nem. Következetes gondolkodásúak vagyunk? Úgy is feltehetném a kérdést: megtérhet egy gyermek, azaz elfogadhatja Jézus Krisztust vagy sem? Lehetséges-e meghúzni egy életkorbeli határvonalat, amely alatt nem lehet értelmes döntést hozni, vagy teljesen felesleges ilyesmivel foglalkozni?

A kérdés régóta motoszkál bennem. Nem is véletlenül: két gyermek édesapja vagyok, s természetesen szeretném majd látni, hogy mindketten saját elhatározásukból döntenek a keresztény hit mellett. Szülőként megadok ehhez minden segítséget, de a megtérés személyes élmény, azt majd nekik kell átélniük. Amit tehetek, hogy "elvezetem" őket a bejárati ajtóig, melyen majd nekik lesz érdemes bemenniük.

Dawkins, a világ legismertebb ateistája ugyancsak tiltakozik az ilyesmi ellen. Nézete szerint a "keresztény gyerek" kifejezés már önmagában ellentmondás. Szerinte egy gyerek nem lehet keresztény, ahogyan nem beszélünk "marxista gyerek"-ről vagy "nemzetiszocialista gyerek"-ről sem. A világnézetek, felfogások nagyon komplex rendszerek. Elfogadásukhoz megértésük szükséges, megérteni azonban felelősen csak akkor lehet őket, amikor az ember saját fejlődésében eljut egy megfelelő kognitív szintre.

A keresztény hitre jutásban ráadásul óriási felelősség van. A megtérés nem csak egy rövid ima elmondása, hanem rettentő felelős döntés. Azt szokták mondani, két igazán súlyos kérdésben foglal állást egy átlagos ember élete során: amikor társat és világnézetet választ magának. Feleséget/férjet és Jézust választani, valóban két nagyon erős dolog. Ahogyan egy kisgyerektől nem várjuk el, hogy mondjuk 9 évesen megmondja ki lesz az életreszóló társa, úgy mennyiben reális elvárni tőle, hogy életreszólóan elkötelezze magát Istennek?

Persze lehet, hogy az egész gondolatmenetem hibás. Lehet, hogy a "maguk szintjén" (jelentsen bármit ez a kifejezés) a gyerekek meg tudják érteni annyira az Evangéliumot, hogy könnyen és simán megtérhetnek, hiszen az Evangéliumban éppen az a csodálatos, hogy egyszerre érthető és bonyolult. Erről azok tudnának leginkább mesélni, aki gyerekkoruktól kezdve keresztény családban nőttek fel. Majd megkérdezem a kislányom, ha eljön a pillanat. :-) De kérdezhetném feleségemet is, aki hasonló körülmények között cseperedett.

Akárhogy is legyen, a keresztény hitre történő nevelés mindenképpen indokolt - a döntést pedig úgy is Isten munkálja, úgyhogy ezt a kérdést akár rövidre is zárhatnánk azzal, hogy az egészet Rá bízzuk. Vajon helyesen tesszük, ha így gondolkodunk?

Gyülekezeteket fenntartani, evangélizálni, missziózni, lelkigondozni, rendezvényeket szervezni - rengeteg energia. Túl sok ahhoz, hogy felesleges legyen. Az optimalizáláshoz azonban elengedhetetlen, hogy saját munkáját rendszeresen felmérje az ember. Akkor miért nem tesszük?

Áprilisi tréfa, a rosszabbik fajtából... Azt hiszem ha egy ilyen szituáció a valóságban történne, az egész személyzet visszaadná (pilóta)jogosítványát: ezek a munkakörülmények alkalmatlanok a célba jutáshoz. Mivel emberek élete és biztonsága forog kockán, nem megengedhető hanyagság, hogy egy repülőgép csak úgy eltűnjön a folyamatos figyelem elől és a kutya se tudja, célhoz ért vagy sem. Ellenkezőleg: minden másodpercben figyelni kell hol van és mi történik vele, mert csakis így garantálható a biztonságos megérkezés és az értelmes munkavégzés együttese.

Talán nem túlzok, de a gyülekezetekben is emberek életével "játszunk". Az Egyház minden tevékenysége emberek életét érinti. Profánul szólva, a mi munkadarabjaink lelkekből állnak. Amikor a gyülekezetnek Igét hirdetünk, amikor lelkigondozunk, amikor kívülállókat szólítunk meg - minden esetben emberekhez jutunk el és az ő gondolatvilágukba, érzelmeikbe, felfogásukba injektálunk hatásokat. Szerintem a szükséges minimum lenne, hogy folyamatosan tudakozzuk, mennyi értelme van munkánknak. Ezt azonban az esetek többségében én nem látom. Iszonyú energiát, anyagiakat, imát, kétkezi munkát fektetünk be az Egyház különféle megmozdulásaiba vagy éppen saját gyülekezetünk projektjeibe, de ki és hogyan ellenőrzi, annak mennyi haszna és értelme volt? A kommunikációelmélet egyik legismertebb keresztény szakértője, Em Griffin egyszerűen a félelmet jelöli meg, mint ami visszatart bennünket ettől:

"Mi, a keresztény hit hírnökei sokszor elfelejtjük ellenőrizni az átadott üzenet eredményét. Optimistán idézzük, hogy Isten beszéde nem tér vissza üresen, és automatikusan feltételezzük, hogy amit mondtunk, megtette hatását. Talán a kudarctól való titkolt félelmünk áll mindennek hátterében."

Ez tipikusan a fent vizionált, magára hagyott repülőgép esete. Így növekszik a "szellemi redundancia", így torlódnak egyre nagyobb kupacba olyan dolgok, melyekről mi magunk sem tudjuk mennyire van értelme életben tartani őket. Persze ez nem csak az adott szolgálatot végző kudarca, az emberekből sok esetben nehéz kiszedni bármilyen véleményt. Ebben a kérdésben számomra jó példa Rick Warren (a Céltudatos Gyülekezet című könyv szerzője). Nézeteit lehet bírálni, de az mindenképpen szimpatikus, hogy minden követ és akár a gyülekezeti padsorokat is megmozgatja a hatékonyság növelése végett. Az embereket kérdőívekkel, felhívásokkal, folyamatos faggatózással zaklatja. Nem hagy nyugtot nekik, azt mondanánk pofátlan, pedig nem azért teszi ezt, mert tényleg az volna. Tudni akarja mi a vélemény munkájáról, prédikációiról, szolgálatáról. Elvégre miért is jó az, ha egy közösségbe elégedetlen emberek járnak? Miért volna cél, hogy fogalmunk se legyen azok véleményéről, akik felé szolgálunk? Milyen értelmes indokot lehet mondani, amiért szembecsukva érdemes a munkát végeznünk?

Azt hiszem triviális dologról írok, mégis a folyamatos visszacsatolás szinte teljesen hiányzik a napi rutinból. Ezt az is bizonyítja, hogy az Egyházban rengeteg feneketlen kút funkcionál és azok lapátszámra nyelik el a pénzt, időt, energiát. Ezeket be lehetne temetni. Vannak egyszerű és hatékony módszerek, melyeket csatasorba állítva megtudhatnánk az emberek őszinte véleményét, mérhetnénk egy-egy terület hatékonyságát, ezáltal optimalizálhatnánk különféle szolgálatainkat. Nem utolsó sorban, ez az emberek jó részét is boldogsággal töltené el: úgy éreznének, fontosak (azok is). Szerepük, beleszólásuk van abba, ami körülöttük és velük történik. Nem csupán átmennek azon, ami éppen utoléri őket a gyülekezeti programok sodrásában, hanem ők is alakíthatják a dolgokat. Hát nem jobb így?

Lehet felvetni megoldási javaslatokat a fenti problémára!