Van egy Achilles-sarkam, egy gyenge pontom, egy tyúkszemem ha úgy jobban tetszik. Leírtam már sokszor, de jelen téma miatt megint idekívánkozik, mert sarkon találtak, gyegeségemre tapintottak, tyúkszememre léptek: utálom, nagyon utálom amikor gyerekeket bántanak. Másfél órán keresztül nézni hogyan teszik, az egyszerre felháborító és sírnivaló.

Nem vagyok radikális, illetve egyetlen dologgal szemben vagyok az: a radikálissággal. A Jesus Camp című, évekkel ezelőtt készült dokumentumfilm pedig erről szól. Egy olyan Amerikáról mutat tablót, amelyről mindig is tudtuk, hogy fundamentalista kereszténysége szélsőségesebb mint az európai vallásgyakorlás bármely ága. A Jesus Camp alapvetően keresztény gyerekekről szól, akik kicsi koruktól kezdve egy elsötétített szappanbuborékban nőnek fel: sokukat saját, fundamentalista szüleik tanítják, keresztény konferenciákra járnak, keresztény zenét hallgatnak és még a bowling-golyókat is Jézus nevében gurítják el. Évenként aztán ellátogatnak egy keresztény gyermektáborba, ahol egy jóhiszemű, de ugyancsak szélsőséges lelkésznő próbálja őket okítani a hitbeli igazságokról.

Mindeddig ez egy megszokott amerikai egyházképet sejtet velünk, de ahogy mondani szokták - s ezt majdnemhogy szó szerint értheti a kedves olvasó - az Ördög a részletekben lakozik. Számomra borzasztó volt látni, hogyan beszélnek és hogyan viselkednek ezek a gyerekek. Egyetlen szó tudja tökéletesen visszaadni mindezt: természetellenesség. Utáltam, hogy nem láttam köztük egyetlen "rossz gyereket" sem, aki rohangál, szemtelen, hangoskodó - vagyis éppen olyan eleven és egészséges, amilyen egy normális mai gyerek lenni szokott. Ehelyett kicsi, manipulált, fundamentalista hitszónokokat találtam, akik kemény agymosáson mennek keresztül és pontosan azt szeretik, azt akarják, azt teszik, amit a felettük basáskodó felnőttek mondanak nekik. Mindezt azért is volt kínzás látnom, mert a filmben szereplő gyerekek nagyon aranyosak és szeretetreméltóak - ez az, ami döbbenetes fájdalmat okoz és nehezen elviselhetővé teszi a film játékidejét.

Elképesztően lehangoló hallani kicsi szájukból azt a sok, mérhetetlen ostobaságot, amit a keresztény fundamentalizmus megzabáltatott velük. Tudományellenesség, egyoldalúság, muszlimutálat és más keresztény felekezetek lenézése gyarapítja a szélsőséges listát. Ezeknél már csak az a borzasztóbb, amikor keresztény felnőttek politikai célokra, utcai tüntetésre használják fel őket - természetesen Jézus nevében. Mégis, milyen az élet, a film leginkább groteszk csúcspontja a világszerte ismert lelkész, Ted Haggard szerepeltetése. Haggard - aki amúgy többmilliós egyházának vezető pásztora - a filmben nagyhangon ostorozza a homoszexualitást. A film készítői akkor még nem tudhatták, amit mi már igen: a lelkész időközben lemondásra kényszerült, mert homoszexuális viszonyt folytatott - anyagi ellenszolgáltatás fejében - egy ötgyermekes családapával...

De mégse tévesszük szem elől a lényeget: ez a film annak szomorú krónikája, hogy a kereszténység - ha szélsőséges értelmezési tartományban működik - az iszlám fanatizmus mintájára igyekszik gyerekekből agymosott felnőtteket gyártani. Hogy mindezt Bibliával és nem gépkarabéllyal a kézben teszi, azt csak a demokrácia játékszabályai és az amerikai törvények indokolják.

Alfred Hitchcock egyszer állítólag Svájcban autózott, amikor meglátott egy papot, amint egy kisfiúval beszélget, keze pedig a fiú vállán nyugszik.  Hitchcock kihajolt a kocsi ablakán és odakurjantott: "Szaladj kisfiú! Rohanj, az életedről van szó!". Nos, valóban, a gyermekek, mint a leginkább befolyásolható emberi lények élete a mi kezünkben van. A Jesus Camp minden felháborító képkockája ellenére a nézőket is fenyegeti egy veszély: kár lenne azt gondolni, hogy a kereszténység a gyerekekhez ilyen és csak ilyen formában viszonyul. Hála legyen Istennek, erről szó sincsen. Éppenhogy a normális bibliatanítóknak és a gyermekszolgálat területén dolgozóknak lenne szükséges megnézni ezt a filmet és fokozottan figyelni arra, mire nevelik a gyerekeket és mire nem. Mert lehet ezt jól is csinálni, ahogy pedig itt látjuk, biztosan nem kell. Keresztény emberként is a leghatározottabban elítélem ezeket a módszereket. 

A filmet inkább nem pontoznám: nem tudom róla leválasztani a tartalmat, ami borzalmas - ez viszont nem a készítők hibája.

Tudom, mostanában elég sok filmről írok itt a blogban, de egyszerűen nem mehetek el szó nélkül az év talán legnagyobb sci-fi opusza mellett, mely majdnem tökéletesnek nevezhető. Itt vannak az unalomig ismert földönkívüliek, de nem egészen úgy, ahogy a vásznon megszokhattuk.

A földönkívüli-téma már finoman szólva is halál unalmasnak és közhelyszerűnek tűnik és általában két opció közül enged választani: vannak a rosszindulatú, de Amerika segítségével legyőzhető és a jóindulatú, de nálunk fejlettebb lények, akikre bamba gyermekként rácsodálkozunk. Namost, akkor bejelentenénk a harmadik kategóriát. Itt van a District 9, ami alapvetően fejreállítja a bejáratott koncepciókat és azt az alaphelyzetet vágja az arcunkba, hogy az emberiség leigázza a földönkívüli látogatókat, sőt gettósítja őket! Lehet, hogy volt már hasonló ötlet a sci-fi eddigi történelmében, nekem azonban eredetinek tűnik.

Az ilyen frenetikus kiindulópontban azután rengeteg potenciál rejtőzik, a film pedig elég alaposan ki is használja mindezt. Természetesen a gettóba zárt űrlényekkel való bánásmód, ahogyan az emberek megalázzák, kipusztítják kicsinyeiket, kiköltöztetik házaikból, adott esetben megverik és megölik őket - nos mindez nagyon ismerős az emberi történelem szégyellnivaló epizódjaiból. Gyakorlatilag a földönkívüliek helyére bármelyik kisebbséget odaképzelhetjük, a film pár kifejezetten sci-fi elemtől eltekintve akkor is működni fog. Gondolhatunk a cigányságra, a négerekre, melegekre és az összes általában alacsonyabbrendűnek tartott társadalmi csoportra. Nem nagyon van olyan rejtett zuga a világnak, mely ne lenne érintett a témában.

Ennek oka pedig az, hogy ez a film nem a földönkívüliekről szól, hanem rólunk, emberekről. A saját hülyeségünkről. Ahogyan nézzük, az a legyűrhetetlen érzés kezd elhatalmasodni rajtunk, hogy szégyelljük magunkat és egyre tudatosabban szurkolunk azért, hogy a "mi fajtánk" kudarcot valljon. A történet szerint ugyanis (SPOILER!) a gettóba zárt űrlények kilakoltatását egy olyan bürokrata hivatalnokra bízzák, aki egy véletlen baleset során furcsa fertőzést szed össze: a betegség elhatalmasodik rajta és egyre inkább kezd a gettósított lényekhez hasonlóvá válni. A metamorfózis első hullámában fizikai elváltozások következnek, ám ahogyan a főhős egyre távolabb sodródik az emberi fajtól, ezzel párhuzamosan egyre közelebb kényszerül a földönkívüli civilizációhoz - érzéseiben és karakterében is. Természetesen az emberek is kitagadják soraik közül és ezáltal kénytelen átélni azt a megalázottságot és fájdalmat, amit ő okozott másoknak.

A District 9 első fele dokumentarista stílusban elkészített munka, melynek érdekessége, hogy a készítők állítólag több olyan véleményt is rögzítettek, melyek eredetileg nem a filmben szereplő földönkívülekről szóltak, hanem valamilyen létező kisebbségről. A sztori második felében inkább akciófilmmel elegyített drámába vált át, ami ráadásul elég nyers képeket vonultat fel. Minden látványos akciószekvencia és digitális trükk ellenére a mondanivaló olyan horderejű, hogy az amúgy perfekt képi világ sem tudja maga alá gyűrni - itt minden a történetet szolgálja és nem fordítva. Ezért válik a film végül megkerülhetetlen darabbá. 

Az számomra minden vitán felüli, hogy a District 9 eddig az év egyik legjobb sci-fi története, viszont mégsem tudok rá maximum pontszámot adni. A 10/9 azért mindenképpen jár (és ez a kilenc pont is inkább közelebb áll a tízhez, mintsem a kilenchez, legyen tehát 9.7), az egyetlen fájdalmam az, hogy a film az egész sztori végére kissé egyoldalú céllövöldévé romlik, mintha a forgatókönyv gyorsan lett volna lezárva. Elképzelhető szubjektum, de nekem a tetőpont nem a robbanásoktól és a Transformers-re emlékeztető elemektől lesz ütős. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki egyszerre szeretne egy érdekes hangulatú, megrázó alaptörténetű és nagyon látványos produkciót látni. Mint tudjuk, a jó filmet a rossztól az különbözteti meg, hogy a rossz filmek a stáblistánál véget érnek. A jó filmek azonban napokig-hetekig vagy még hosszabb időn keresztül is kitartanak, tovább élnek a néző képzeletében. Nos, most utóbbiról van szó.

Pedofil katolikus pap: mindenki hallott már ilyet. A cölibátus az oka vagy sem, a katolikus egyházban egyre többször előforduló és az utóbbi években hangos hírverést kapott jelenségről van szó - amit alaposan fel is fújnak, hogy a rend kedvéért hozzátegyük. A Kétely pontosan erről a jelenségről szól, de természetesen igen konzervatív film és a kérdés súlypontját nem az ábrázolásra, hanem a párbeszédekre helyezi.

Adott egy egyházi iskola valamikor a hatvanas években, ahol Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) és az őt körülvevő apácák végzik a nebulók oktatását. A diákok között van egy fekete, zárkózott fiú, akiről hamarosan megtudjuk, az atya gondoskodón szárnyai alá veszi. Rögtön kipattan a kérdés: vajon mit is jelent pontosan ez a gondoskodás? Biztosan csak barátság van a tizenéves kamasz és a katolikus pap között? A téma kézenfekvő, a választás adott: keresztényi szeretet kontra kiskorú megrontása...

Pedofíliáról filmet forgatni valószínűleg nem tartozik a legkellemesebb feldolgozandó témák közé. A Kétely persze nem elsősorban erre a gyomorforgató dologra koncentrál, hanem inkább az azt övező bizonytalanságra teszi a hangsúlyt. A botrányos alapszituáció csak ürügy, példa arra, hogy az eltökéltnek tűnő hívő ember mennyire labilis tud lenni meggyőződésében. Lelövöm a poént: a film végére sem tudjuk meg biztosan, pedofíliáról beszélhetünk vagy csak barátságról a pap és a kamasz srác között. Ezzel aztán a film tökéletesen eléri hatását, hiszen éppen azt a kétely helyezi rá nézőjére, amit a szereplők is éreznek. Gyakorlatilag megkóstoljuk milyen a kétely, harapunk belőle egy kis darabot és rövid ideig rágni is fogjuk. Roppant szimpatikus húzás, egyben ez a film legnagyobb erénye, mert nem menekülhetünk saját kétségeink és gondolataink elől, amikor a film megnézése után magunkban latolgatjuk a látottakat. Meryl Streep remek játéka csak emeli a történet színvonalát, de a többi színész is nagyon jól alakítja szerepét és igyekszik elmélyíteni bennünk az előbb vázolt érzéseket.

A Kétely azonban mégsem lesz világrengető darab. Nem azért, mert egy egyre távolibb mikrovilág környezetében játszódik (néha rossz nézni azt a konzervatív merevséget, melyben gyerekek ezrei nőttek fel), hanem mert szerintem nem bontja ki elég mélyen a kételkedés milyenségét. Kételkedni ugyanis sok dologban lehet. Jelen esetben egy pap ártatlansága képezi a kételkedés alapját, de ha már az Egyházzal kapcsolatos filmet forgattak az alkotók, sokkal inkább bemutathatták volna milyen az, amikor valaki saját hitében kezd kételkedni? Túlságosan kézenfekvő? Nos, szerintem még mélyebb, személyesebb, elemibb hatást ért volna el és nagyobb katarzishoz vezetne. Így pusztán egy olyan sztorit láthattunk, melyből nem derült ki, hogy egy pap pedofil vagy sem. Ebben pedig nem sok potenciált lehet felfedezni, ráadásul tovább erősítheti azt a fals nézetet, hogy a katolikus papok megrontják a gyerekeket vagy legalábbis valószínűsíthetően sárosak a kérdésben.

Nem tudok 10/7-nél többet adni a Kételyre, igaz kevesebbet sem. A nagyszerű és feszült párbeszédek, a remek színészi alakítások a kissé halovány alaptörténetet is elviszik hátukon. Jól sikerült mozi, de nincs kétségem afelől, hogy jobb is lehetett volna.

Kicsit átpörgetve saját blogomat valaki könnyen azt gondolhatná, én reggeltől-estig csak a Bibliát forgatom és az Egyház butaságai felett siránkozom. Javítva a saját magamról beállított hamis képet most kikapcsolódunk egy kicsit, egészen másról lesz szó. Önmagunkat fogjuk leépíteni, de nagyon jól szórakozunk majd közben.

A jó filmeket mindenki szereti, a rosszakat pedig utálja. A két egzakt kategória között félúton azonban létezik egy igazán pazar megoldás, ahol a filmek már annyira borzasztóan gagyik, hogy éppen ezért nézi őket az ember, s végül remekül szórakozik. A helyzet talán ahhoz hasonlít, mint amikor valaki ismét előszedi a gyerekkorában még izgalmasnak számító, ma azonban közröhej tárgyának tekinthető alkotásokat.

Nos, jelen esetben annyiban más a szitu, hogy sok film vadonatúj vagy pár évvel ezelőtt készült, mégis tartósan alacsony színvonalat képvisel. A gagyizmus mögött persze üzleti filozófia rejlik. Van például egy filmstúdió Asylum néven, mely rendszeresen leforgatja a mozikban nagy kasszasikernek számító produkciók olcsó kivitelű változatait. Ajánlanám is megnézésre például a The Terminators című mesterművet, mely természetesen olyan színvonalú az eredetihez képest, mintha a Szent Péter Bazilikát műanyagból megformázná valaki a Hortobágyon. A költséghatékonyság végett egy tucat ember szerepel az akciódús filmben, melyből az is kiderül a végére, hogyan lehet egy terminátort leállítani: csak a nevéhez rendelt kapcsolót kell OFF állásba húzni!

Hasonlóan hiteles az Alien VS Hunter, mely természetesen anyagi források hiánya miatt Predatort nem engedhetett meg magának - maradt a fröccsöntött alien és a nehézbúvár kinézetű hunter. Ehhez mérten természetesen létezik még Transmorfers vagy I am omega (az I am Legend gagyiverziója). Mindemellett azonban az Asylum stúdió mindannyiunk derültségére nem csak koppintásokkal foglalkozik, hanem igazi dögös saját projektekbe is belevágja fejszéjét. Minden idők és az egyetemes filmtörténelem talán legostobább akciójelenetét is ők jegyzik: aki kíváncsi nézze meg hogyan tud egy cápa leharapni egy repülőgépet a felhők közül!

Attól függetlenül, hogy ezek a frissnek nevezhető agyzsugorítók is roppant szórakoztatóak, nálam a pálmát mégis egy páratlanul szemkápráztató Távol-Keleti remekmű viszi el: ez pedig a Kamen Rider X című sorozat egyik epizódja. A mű címe Strafish Hitler és tényleg az, aminek hangzik: egy tengericsillag Hitlerré(!) alakul és ebben a formájában karatéjozik a jó fiúk ellen. Ezzel kívánok mindenkinek kellemes hétvégét, csak óvatosan nézzétek hölgyek és urak, mert visszafordíthatatlanul elbutultok! 

Rossz nyelvek szerint Nicolas Cage karrierje az utóbbi években menthetetlenül hanyatlásnak indult, egyszerűen nem tud igazán ütős, maradandó alkotásokban szerepelni. Egyetlen kivételként a Képlet című filmet emlegették, ami tartalomban és látványban is sokat ígérőnek tűnt.

Gagyi. Ezzel az egy szóval tudom összefoglalni, amit erről a sci-fi-nek kikiáltott szórakoztatóipari termékről gondolni vélek. Minden más csak betűszaporítás, spoilerezés (aki nem akarja, ne is olvasson tovább, mert csomó mindent elárulok a cselekményről!), újabb koporsószög Cage karrierjébe. Stílszerűen azt is írhatom, hogy pofonegyszerű a képlet: végy egy kiégett fizikust, aki elveszítette a feleségét és ezért minden este iszogat + tegyél hozzá néhány látványos tömegkatasztrófát, a végére pedig állítsd fókuszba az egész emberiség megmentését és vond be a dologba a földönkívülieket is. Ennyi és nem több ez a film, értelmetlen és zagyva időpazarlás, mint amikor nullával akarunk osztani.

Azon túl, hogy már halál unalmas a Föld pusztulásának és a földönkívüliek megjelenésének témája, valamint a szemünk sem rebben ha egész városok égnek szét a vásznon, Nicolas Cage még veszettül rosszul is játszik ebben a moziban. Úgy beszél, mozog, reagál, mint egy benyugtatózott idióta, aki nem mellesleg kisebb lelki vívódás után képes saját fiát elengedni magától az idegenek kérésére. Nem lehet eldönteni, hogy a forgatókönyv építette fel ennyire darabosan karakterét vagy Cage játéka vitte le a színvonalat - valószínűleg mind a kettő igaz. Keresztények számára külön "öröm", hogy a Bibliát is belekeverik a zagyvalékba, hogy eszkatológikus tartalmú butaságokat gyártsanak Ezékiel történetéből.

A sztori pedig az első negyed órában lehetőséget is kínál egy erőteljes folytatáshoz. Ötven évvel ezelőtt általános iskolás gyerekek azt a feladatot kapják, hogy rajzolják le, milyen lesz a világ a jövőben. A rajzokat aztán egy fémhengerbe helyezve lezárják és napjainkban újra kinyitják. Mit tesz a véletlen, az egyik kislány nem rajzolt, hanem számokat írt egy papírlapra, s ezek a számok éppen szakértői kézbe kerülnek. Főhősünk ugyanis rájön arra, hogy a sebtiben leírt numerikus halmaz valójában jól felépített rendszert takar, egész pontosan katasztrófák időpontjait az áldozatok konkrét számával.

Nem kell persze sokat várni, mert amit ezután kapunk, az csak egy fullcolor sablongyűjtemény. Mindezen felül annyi kérdést hagy nyitva a sztori, hogy tulajdonképpen a végére azt sem értjük, amit megválaszolt. A forgatókönyv legnagyobb ostobasága azonban okafogyottá teszi az egész filmet: mert ugyan mi értelme ennek a nagy-nagy számmisztikás-profetikus vonalnak, ha végül úgy is mindenki elpusztul és senki, semmit nem tehet a végítélettel szemben? Nos, pontosan ez az, ami miatt az egész Képlet saját kardjába dől és nevetségessé válik! Szinte hihetetlen, hogy ezt a banális hibát nem szúrták ki az alkotók, ha pedig mégis, még érthetetlenebb minek hagyták benne. Hasonlóképpen a földönkívüli lények is egyszerűen elvihették volna az általuk kiszemelt embereket mindenféle körítés, sötét erdőben szaladgálás nélkül. Talán ebből is látszik, hogy a Képlet nem csupán a rossz színészi munka melegágya, hanem totálisan átgondolatlan, ellentmondásos film is.

Az a helyzet, hogy 10/2-nél nem adhatok többet erre a filmre, melyen igazán lelkesen csak a trükkmesterek dolgoztak (a katasztrófajelenetek hátborzongatóan hitelesnek tűnnek), minden más mehet a levesbe. 

Egy bibliai tíz csapásról szóló filmet mindeképpen látnia kell a hozzám hasonló fanatikus hívőnek, már csak hivatalból is. Más kérdés, hogy a Tíz Csapás megtekintése után tizenegyedikként éltem meg a látottakat - régen volt szerencsém ilyen rossz filmhez, amiről elsősorban a borzasztóan ostoba forgatókönyv tehet.

Egy álmos amerikai kisvárosban sátáni dolgok történnek: valami miatt egymás után megismétlődnek a Bibliában rögzített csapások. A dolgot csak fokozza egy kislány jelenléte, aki állítólag démoni befolyás alatt áll és az egész város lakói szerint közvetlen kiváltója a tragikus helyzetnek. A szálak kibogózására egy hitét vesztett tudós hölgyet küldenek (Hillary Swank), aki kénytelen tudományos magyarázatot adni arra, amire nem lehet. Meginog hitetlenségében?

Fájdalmas dolog azzal szembesülni, amikor valakik elszúrnak egy remek lehetőséget. Vannak filmek, melyek eleve masszív, tömör sötétséget tartalmaznak és még csak fel sem merül velük kapcsolatban, hogy akár értelmes alkotások is lehettek volna. Itt azonban nem erről van szó: ez az alaphelyzet tartogatott komoly dolgokat, ráadásul a hit és tudomány viszonya potenciális lehetőségként ott lapult a csomagban. Hillary Swank, az ateistává lett misszionárius jellemfejlődése is bőven adott volna perspektívát a filmnek, ám az alkotók valamiért nem látták meg mindezt. Szép sorban hagyták elveszni a feldobott labdákat, ameddig el nem jutottak egy teljesen lecsupaszított, végtelenül primitív szellemvasutazáshoz. Értelmes, mély történet helyett a jellemfejlődést össze-vissza vágott flashback-tömeggel oldották meg, a hit és tudomány viszonya pedig annyi, hogy kapunk egy elhadart bugyutaságot a bibliai tíz csapás racionális magyarázataként. Közben persze látjuk a véres folyót, a békaesőt, a döglött teheneket és még a húsevő(!) sáskákat is.

Ami ezek után megmaradt a forgatókönyvből, az semmi más, mint egy csomó vérszegény ijesztgetés a megszokott klisékre építve. Swank hálóingben rohangál éjszaka egy szellemjárta erdőben, holttest-szemle a hullaházban, csontvázak és koponyák a temetőben - vagyis az ezerszer lerágott, totálisan giccses horrorparty megszokott kellékei. Semmi, de semmi olyasmi nincs benne, ami igazán félelmetes vagy borzongató lenne.

Őszintén szólva nehéz elképzelni, hogy egy ilyen kiegyensúlyozottan alacsony színvonalú sztorira képes volt bármelyik filmstúdió pénzt adni, márpedig ez a helyzet, hiszen a film elkészült. Az viszont biztos, hogy 10/2-nél nem adhatok többet, és csak azért nem adok kevesebbet, mert a vérré változott víz nagyon intenzívre és szépre sikeredett. A vizuális effektek képesek pár percig feledtetni velünk azt a fájdalmat, amit az időpocsékolás maró érzése okoz.

Milyen lehet egy fűnyírón ülve megtenni több mint ötszáz kilométert? Nagyon hosszú. Az Igaz Történet című film azonban mégsem erről szól, ez az önmagában debilnek tűnő alapötlet csak a máz egy nagyon korrekt sztorin, ami idegnyugtató és gondolatébresztő egyben.

Valamelyik filmes magazin jegyezte meg, hogy az elmúlt időszakban iszonyatosan felpörgött a mozivilág: míg pár évvel ezelőtt a nyári szezonban nagyjából öt-hat kasszarobbantó slágermozit vetítettek, addig manapság minden hétre jut legalább egy blockbuster, azaz monumentális, epikus film. A sikerfilmek többsége szédületes tempóban, robbantásokkal, fröccsenő vérrel, profi verekedésekkel, pisztolypárbajjal, autós üldözéssel próbálkozik - ami egyre kevésbé nevezhető működőképesnek, lévén hamarosan ez lesz a kiindulópont melyről építkezni kell, de nem jelent majd többletet.

És akkor mindezek után itt van ez a film, ez Az Igaz Történet című alkotás, ami azt a lehetőséget dobja fel, hogy a végletekig pörgetett akciózgatás helyett bátran induljunk el a másik irányba, feledkezzünk bele egy halálosan lassú, kissé monoton és öregesen egyszerű filmbe. Hab a tortán, hogy mindezt a Twin Peaks sorozattal ismertté váló, bomlott agyú rendező, David Lynch dirigálása mellett tesszük.

Ez tehát egy kifejezetten lassú film. A történet egyedinek nevezhető, noha nem tűnik brilliánsnak: egy öregember meglátogatja haldokló testvérét, akit egy évtizede nem látott és akkor is feszültséggel terhes módon váltak el egymástól. A kettőjük közti mintegy ötszáz kilométer távolságot pedig - jogosítvány hiányában - egy fűnyírón ülve teszi meg. Mi, akik szeretjük a jó filmeket, érezzük hogy ez az egész fűnyíró-sztori csak alibi, remek nyersanyag, lehetőség, amivel az alkotógárda tökéletesen élt is, hogy megfelelő keretek között tudja kibontani mondanivalóját. Az út hosszú és lassú lesz, amire szükség is van ahhoz, hogy a dolgok elrendeződjenek. A film természetesen a megbocsátásról szól, de nem moralizál nyálasan, nem vágja a néző arcába a nagy tanulságokat, hanem öregesen egyszerű módon ábrázol és hagyja hogy a szükséges konzekvenciákat a néző vonja le. Mindehhez remek operatőri munka és zene társul, hibátlan színészi alakítások és egészen az apró részletekig ható ötletek, hogy a történetet jobban megértsük.

Aki kicsit unja már a végtelen akcióorgiát és szívesen kiszállna egy pár óra erejéig a lassíthatatlannak tűnő pörgésből, zárkózzon be egy csendes szobába és adja át magát az élménynek.

Korábban már írtam itt a blogban, hogy gyülekezetünk elindított egy Filmklubbot, a nyitóprodukciónak pedig Direktor úr (a Filmklub vezetője) ezt a mozit választotta. Ahogy visszaemlékszem a filmet követő beszélgetésekre, úgy vélem abszolút helyes választás volt.

Ez egy olyan film, amit látni, átélni és megbeszélni illik. Részemről 10/10.

Skandináv filmek - azok, melyekről fogalmunk sincs, hogy micsodák. Pedig volt belőlük sok, nagyhirtelen a Zsernyákok meg a Kocka ugrik be - mindkettő állati jó a maga műfajában. Az Ádám Almái azonban új fejezetet nyit és szíven üti az embert nyers őszinteségével. Látni kell!

Ez egy dán film, ami igazából tökmindegy, mert lehetne akár grúz vagy észt, urambocsá' hollywoodi is. Ami igazán számít, hogy az Ádám Almái végtelenül precíz, végtelenül érzelemgazdag és végtelenül emlékezetes alkotás. Nem lehet úgy felállni a székből, hogy ne gondolkodjunk a látottakon, nem lehet a kívülálló biztonságos pozíciójából szemlélni. Ebbe a filmbe be kell lépni, hinni kell az általa felkínált világban, mert akármilyen mocskosul beszélnek benne és akármilyen drámai dolgok történnek, valahol tudjuk, hogy ezek mi volnánk, hívők és nem hívők egyaránt.

Adam, a történet főszereplője neonáci és éppen rehabilitációs munkára kényszerítik egy dán falucska templomában, ahol a totálisan ütődött lelkész, Ivan fennhatósága alá kerül. Ivan nem azért ütődött, mert pap és akkor már hülyének is kell lennie - hanem azért, mert meggyötörte az élet és máshogyan képtelen feldolgozni, ami vele történik. Egyrészt vehemensen tagadja a kézzelfogható valóságot, másrészt mindenhol az Ördög támadását látja. Nem egyszerű keresztényként nézni ezt a filmet, mert kissé olyan, mintha a szereplők az arcunkba kiabálnának: tessék, ezek vagytok ti, ezt hiszitek ti, ez a szürreális fantáziakép amibe kapaszkodtok, csak szenteskedő marhák vagytok, pedig előbb-utóbb eltűnik a varázs és akkor rohadtul egyedül maradtok a saját belső kis vívódásaitokkal... Pontosan ez történik a filmben, amikor Adam a legkisebb mértékben sem hajlandó változtatni neonáci szemléletén, mitöbb kikezdi Ivan keresztény hitét és ott alázza meg, ahol csak lehetősége nyílik rá. Ahogy az egyik jelenetben a lelkész sarokbaszorított zavarában kérdezi tőle: "Miért teszed ezt velem?", Adam egyszerűen felel: "Mert gonosz vagyok és ezen te sem tudsz változtatni."

Hogy végül hova fut a történet szála, mi következik ezután, azt már nincs szívem elárulni, mindenesetre rengeteg keresztényt leültetnék a film elé, hogy kicsit feldúljam őket és kimozdítsam a katatón állapotukból. Nem, a film még véletlenül sem becsmérli vagy ócsárolja az istenhívőket, noha elmegy a határig, de arra vigyáz, hogy azt ne lépje át.

Természetesen dicséret illeti a színészeket is, akik valószínűleg érezték, hogy jó filmben játszanak, tehát mindent kihoztak szerepükből. A történet nem nélkülözi a fekete komédiákra jellemző elemeket, tehát aki kedveli az ilyen jellegű poénokat, az sem marad érintetlenül.

Össze kellene foglalnom mit gondolok, de egyszerűbb ha azt mondom, ez egy 10/10-es alkotás, melyben igazából minden a helyén van és működik. Amitől egy filmre azt mondhatjuk, hogy élményt nyújt, az ebben mind megtalálható.

Volt olyan, aki belekötött, hogy a film túlságosan a történelmi hitelességre hajaz (máskor épp az szokott a gond lenni, hogy nem követi hűen az eseményeket), mások szerint íroasztalok mögé vitte ezt a látványos megközelítést kívánó sztorit, megint mások a színészi játék hiányát emlegették. Szerintem egy dolog biztos: ha a főszereplőt nem Tom Cruise-nak hívnák és semmi köze nem lenne a szcientológiához, akkor a Valkűr ünnepelt film lenne.

Nem vagyok Tom Cruise-fan, senki nem fizet nekem azért, hogy bárkit is a védelmembe vegyek, de nagyon úgy néz ki, a kritikusokkal több a probléma, mint a filmmel. Itt van ez a pojáca, magánéletileg zűrös, világnézetileg vállalhatatlan Cruise. Valószínűleg nem élete alakítását nyújtja a Valkűrben, de amit hoz, az tökéletesen elég ehhez a történethez. És akkor tüntetnek ellene, meg mindenki a debil szcientológiával foglalkozik, ahelyett hogy a filmről beszélnének, amiről elvileg alapvetően szó kellene essen. Érzésem szerint a kritikák ezúttal leginkább a kritikusokról árulkodnak és mindenféle egyéb dologról, melynek nem sok köze van a valósághoz.

Claus Schenk von Stauffenberg és a Német Birodalom néhány markáns egyénisége elhatározza, hogy elteszi láb alól Adolf Hitlert. Nem az első próbálkozás, többen és többször megkísérelték már megtenni, de soha senkinek nem sikerült. A terv egyszerre szimpla és összetett: táskabombát kell rakni a Führer közelébe, majd a robbanás után egy jól megszervezett puccsal átvenni a hatalmat Németország felett, mielőtt a hitlerhez hű erők észbe kapnának. Ennyi és nem több ez a film, a végkifejletet pedig tudjuk jól: a terv kudarcba fullad, az árulókat kivégzik. Ebből egy tanulság következik jelen dolgozatra nézve: nagyon nehéz jó filmet csinálni úgy, hogy a néző már az elején tudja a végét.

A Valkűr viszont képes tökéletesen feszült és jó tempójú alkotás maradni. Még akkor is összeszorított fogakkal szurkolunk hőseinknek, amikor tudjuk hogy a történelem megmásíthatatlan. Egy percnyi unalmas rész nincs benne, a színészek szerintem teljesen korrektül hozzák a szerepüket, a díszletek és a fényképezés pedig hibátlan. Száz százalékban úgy érzi az ember, mintha valami csodás módon megtalált archív felvételt bámulna, feljavítva a mai kor vizuális követelményeinek szintjére. A film attól jó, amitől egy film jó tud lenni: hogy nem egy moziban ülünk, hanem ott vagyunk Németországban 1944-ben, együtt utazunk Stauffenberggel a repülőn, együtt megyünk be a hírhedt Farkasverembe és együtt sétálunk a kormányzati negyed komor épületei között. 

Voltak és vannak, akik Claus Schenk von Stauffenberg személyét nem tartják annyira pozitívnak, mint amennyire a film ábrázolja, mondván a gróf csak a háború elvesztésének rémképétől indíttatva akarta eltüntetni Hitlert. Valójában azonban az Oroszország elleni hadjárat (azaz a Barbarossa-terv) megindítása után, a fronton tapasztalható embertelenségeket látva kialakult benne az ellenkezés, amit az afrikai hadszíntéri események tovább növeltek. Az itt szerzett sebesülései (elvesztette bal szemét és egyik karját) csak megerősítették Stauffenberget döntésében, hogy valamit tennie kell a diktatúra megdöntéséért.

A film egyetlen igazi gyenge pontja viszont valóban gáz: Adolf Hitler szerepére ugyanis egy elég jelentéktelen statisztát választottak, aki rövidke epizódszerepeiben sem bizonyult számomra hiteles népvezérnek és diktátornak. A túlságosan öregemberes, megtört Führer karaktere tényleg fedi a valóságot (Hitler a háború vége felé gyorsan kezdett leépülni fizikailag), de a rá jellemző dührohamok teljesen hiányoztak, a legégetőbb ürességet azonban az okozta, hogy nem kaptunk kicsit mélyebb betekintést személyébe. Hitlert erőteljesebben kellett volna bemutatni - hogy jobban megértsük, ki ellen irányult a Valkűr-művelet. Így csak egy statisztát látunk kefebajusszal, akit mindenre elszánt merénylők fel szeretnének robbantani egy táskába rejtett pokolgéppel.

Ha Hitler személye nem lett volna ilyen erőtlen, akkor számomra a Valkűr teljesen korrekt film lett volna, de így is 10/9 az értékelésem. Nem értek egyet a túlságosan lehúzó kritikákkal, melyek véleményem szerint inkább szólnak Tom Cruise személyének és vallásának, mintsem magának a produkciónak. A Valkűr jó film lett, érdemes megnézni szerintem még azoknak a diákoknak is, akik éppen a második világháború eseményeiről tanulnak.

Az előző év legnagyobb könyvélménye számomra José Saramago Vakság című munkája volt - erős idegzetű és kevésbé finnyás keresztényeknek ajánlom, a többiek felejtsék el! A könyv több fronton is számos újdonságot hozott számomra, nem csak a történetben, de stílusában és felépítésében egyaránt. Tudtam, hogy készül belőle film, de száz százalékra vettem, hogy nem lehet jól megcsinálni. 

Soha rosszabbat! A Vakság az első perctől az utolsóig érdekes film. Azzal kezdődik, hogy egy piros lámpánál ácsorogva, egy közlekedési dugóban az egyik autóvezető minden előzmény nélkül megvakul. Bumm! El sem lehet mondani, egy filmnél mennyit számít az ütős kezdés, és ez itt százegy százalékban megvan, annyira abszurd és hihetetlen ami történik, hogy a nézőt egy pillanatra sem engedi szabadon. Főleg, amikor a történet elkezd kibontakozni és teljesen ismeretlen okból egyre-másra éri utol ez a furcsa kór a zsúfolt metropolisz lakóit. A különbség mindössze annyi, hogy nagy fekete semmi helyett nagy fehér semmit "lát", aki megvakul. Az emberek sorra elveszítik szemük világát, a tudomány tehetetlen és az egésznek egy rendkívül furcsa, ám nagyon atmoszférikus végítélet-hangulata lesz. Valljuk be őszintén, a világvége kicsit már unalmas téma, egy mindent elsöprő kataklizmán általában közhelyszerűen kotlik a filmipar és ugyanazokat a paneleket szokta felvonultatni: becsapódik egy meteor, háború tör ki, fellázadnak a gépek, jönnek a földönkívüliek, egyszóval valamilyen durva és erőszakos dolog történik, ami megrostálja az emberiséget. Igazából tele van már a hócipőnk az ilyen filmekkel, mert annyira elvonatkoztatott dolgokat hoznak, melyekkel nem lehet azonosulni.

Itt azonban nem rajtunk kívülálló eseménysor okozza vesztünket, hanem egy csendes probléma szakad a nyakunkba: megszűnik számunkra a külvilág érzékelésének elsőszámú lehetősége. Ez sokkal reálisabb lehetőségnek tűnik, mint amit például a Függetlenség Napjában láttunk. Mihez kezdenénk, ha hirtelen minden ok nélkül mindannyian megvakulnánk? A film megpróbálja megmutatni. Sajnos a könyvhöz képest erősen visszafogott eszközökkel operál (valószínűleg a kedvezőbb korhatár-besorolás miatt), de még így is elég szemléletesen ábrázolja a drasztikus változást és küzdelmet. Hirtelen az emberi faj nagy része  kiszolgáltatott lesz, az eddig is vakon élők pedig kiskirályi státusba emelkednek. Naturalisztikus képsorok követik egymást, ahogy látjuk a karanténba zárt emberek életkörülményeit, boldogulását, egymáshoz való viszonyát és persze túlélési ösztöneiket. Van egy fájó érzés bennünk, ami folyamatosan arra emlékeztet, mi is hasonlóan cselekednénk a helyükben. Ez a film motorja, ettől működik.

Szinte alapvető igazság, hogy a könyv mindig jobb a belőle készült filmnél, s ez ebben az esetben is igaz. Az operatőri munka mondjuk zseniális, tele van kreativitással és nagyon szemléletes, de a filmben szereplő karakterek szerintem nincsenek eléggé elmélyítve. Valahogy a könyvből azonnal érződnek a súlypontok, tudható hogy bár nincs egyértelmű főszereplő, mégis bizonyos karakterek köré sűrűsödik a sztori - itt számomra egy kicsit elnagyoltabb lett a dolog. 

Összességében 10/8 az értékelésem, mert nagyon vártam ezt a filmet és alapvetően nem is csalódtam benne. Valószínűleg meg fogom nézni még pár alkalommal. A színészek igen jól játszanak (nem csak Julianne Moore és Mark Rufallo), a tempó megfelelő, a hangulat is alapvetően megvan és lehet, hogy csak a könyv élménye és részletgazdagabb alapossága mondatja velem, hogy ez a film lehetett volna jobb is. Szerintem először olvassátok, aztán nézzétek! 

Mivel szinte soha nem nézek televíziót, ezért a jelenleg futó trendi tévésorozatok mikéntjéről és hogyanjáról sincs a leghalványabb fogalmam sem. A Nyolc Tanú című film szerkezete és atmoszférája állítólag a 24 című sorozat alapjaira épül - akárhogyis van, engem jó pillanatban ért utol ez a kiváló akciófilm, s számomra még újdonságot is jelentett.

Nem vagyok sznob, úgyhogy bevallhatom őszintén, én szeretem a pörgős akciófilmeket. Nem nézek túl sokat belőlük, de a blogban zajló egész heti moralizálás és a tankönyvek agymosása után jól esik elnyúlni a kanapén és megtekinteni, egy heroikus figura hogyan veri szét összes felebarátja fejét kilencven percben. Kezeljünk mindent a helyén: az elborult drámáknak, történelmi műveknek és komoly, lélektépő filózgatásnak is megvan a maga asztala - egy sodró lendületű filmes adrenalinbombát nyilván más mérce szerint kell vizsgálni. Persze az akciófilmeknek is megvannak a maguk kliséi. Az átizzadt és véres trikó, koromfoltos arc, vérző sebek - gondolhatunk Bruce Willis-re, aki szépen szokott kinézni egy-egy "dájhárd" végén - szinte folytonos kísérőjelenségei a katarzisnak.

Nos, ez itt most nem dájhárd, ráadásul tagadhatatlan, hogy az akciómozik is fejlődtek valamicskét és a csupaizmos agyatlan főhös karaktere megkopottnak számít - ma inkább az elegáns, öltönyös, kicsit legalább gondolkodó figura számít menőnek. Dennis Quaid nem mai csirke, de roppant szúrós tekintetéhez jól passzol az öltöny a Nyolc Tanú-ban, akkor is, ha nem sok jellemfejlődést mutat be az egész film alatt. Akik hozzám hasonlóan egyáltalán nem néznek tévét, talán élvezni fogják ezt a filmet, melynek két ütős jellegzetessége is van.

Ezek közül az első, hogy a film egy viszonylag rövid eseményt mutat be, melynek során az amerikai elnök ellen hajtanak végre egy robbantásos merényletkísérletet. Az eseménysort, annak minden apró részletével többször is megnézhetjük, ugyanis a film tizenöt percenként elkezdődik előről: mindig más jelenlévő szemtanú szemszögéből láthatjuk tehát ugyanazt a történést, ami rendkívül érdekessé teszi az egész filmet. (Állítólag ez nem egy teljesen új ötlet, de én még soha nem láttam hasonlót és számomra ettől vált a Nyolc Tanú igen szórakoztató darabbá.) Megtekinthetjük mit látott a közvetítőkocsiban üldögélő tévés, a biztonsági őr, egy egyszerű járókelő, maga az elnök, s végül a terroristák is - ahogy újból és újból elkezdődik a film és látszólag megint ugyanazt szemléljük, mindig pár apró részlettel beljebb jutunk és egyre többet értünk meg a cselekményből.

Ez már önmagában is fenntartja a nézői figyelmet, de a film rendelkezik egy másik potenciális fegyverrel, ami sajnos bizonyos esetben akár visszafelé is elsülhet. Nevezetesen arról van szó, hogy a kilencven perces játékidő szinte szakadatlan rohanással, robbantással, lövöldözéssel és fékcsikorgással van kitöltve - szinte egyetlen perc nyugisabb, pihentetőbb szakasz nem szerepel a filmben. Elhiszem, hogy az akciómániásoknak ez hatalmas átlényegülést jelenthet, de a mezei lövöldözésre vágyó egyszerűbbeknek néha már fárasztó.

Összesen 10/8-t kap tőlem ez az általában mindenhol lehúzott film, meglehet túlértékeltem kicsit, de engem pont jó formában kapott el. A néhol túlzó jelenetek (amikor a főhősnek mindig minden sikerül) és a vég nélküli rohanás ellenére is igen szórakoztató, ráadásul ritka jó húzás a tizenötpercenkénti újrakezdés - egyszóval nekem bejött. Érdemes próbát tenni vele.

Ahogy valaki írta egyszer, ha Robert Redford filmet rendez az azt jelenti, hogy van mondanivalója. A megöregedett színészlegenda csupán profitért és a munka kedvéért általában nem szokott a direktori székbe ülni. Ez persze még nem jelenti azt, hogy mondanivalóját mindig jól fogalmazza meg.

Első pillantásra a Gyávák és hősök egy nagyon ígéretes filmnek tűnik. No nem az ismert sztárok miatt, hanem egyrészt mert Redford rendezése, másrészt a történet okán, amiben érezhetően benne van a lehetőség egy tartalmas és kifejező történetre. A lényeg ismét Amerika körül forog, egész pontosan a Bush-adminisztráció politikája mentén, mely éppen az Afganisztában zajló hadműveletek jogosságát próbálja kimagyarázni a Tom Cruise által alakított szenátor száján keresztül. A film három szálon fut és ezek éppenhogy csak érintik egymást: az egyikben tehát az előbb említett szenátor magyarázza a bizonyítványt, hogy milyen jó és fontos Afganisztánban hadműveleteket végezni, a másikban a gyakorlati kivitelezés látszik az afgán harctéren, mely természetesen közel sem tűnik sem jónak, sem fontosnak, a harmadikban pedig Redford mint politológiát oktató egyetemi tanár próbálja egy lusta diákját rávenni az idealizmusra a katonáskodás helyett.

Az alapvetően filózgatós-elmélkedős film a kamaradarabokra emlékeztető kialakítás miatt akár színpadon is jól mutatna, a kevés akció és valószínűleg stúdiókörülmények között rögzített harctéri jelenet hivatott némi cselekményt bevinni a nagy agyaskodásba. A kérdés tehát az: válasszuk a harctéri idealizmust és tegyünk meg mindent a haza dicsőségéért a fronton vagy pokolba a háborúval, annak nincs értelme, legyünk erkölcsösek a politikában és úgy tevékenykedjünk Amerika polgáraiért ?

Talán ebből is látszik, hogy bár sok jó kérdést lehetne feltenni a témában, a film kicsit amerikanizált az európai szemnek, speciálisan őket érintő kérdéseket feszeget, amely szerintem nem túl sok embert hoz lázba mifelénk. Mindemellett Redford számomra meglepő módon képes volt többször is giccsbe fordítani a történetet. A világ egyik legostobább jelenete (SPOILER következik!), amikor az egyik katona lövést kap egy helikopter nyitott ajtajában és kiesik, a társa pedig szolidaritásból kiugrik utána. Ilyen kaliberű badarságra nincs mentsége Robert Redfordnak, ahogy a borzasztóan szirupos hősi halálra sem a film végén. Mindez méltatlan a téma komolyságához és a rendező nívójához is. Ezek aztán alapjaiban gyújtanak alá az egész produkciónak, ami ráadásul elég vontatott és fárasztó tud lenni a majdnem másfél órás játékidőben.

Ugyanakkor vannak a filmben pozitív elképzelések és kiváló dialógusok is, számomra főleg a történet harmadik szálán vibrált a levegő. Nagyon szimpatikus volt, hogy az egyetemi professzort alakító Redford nem bukással fenyegette meg diákját, hogy rávegye a tanulásra, hanem rászánt egy órát arra, hogy érvekkel győzze meg a tanulás fontosságáról. Ez a cselekményszál fogja lezárni az egész filmet, ráadásul elég hatásosan - nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy ne rossz szájízzel álljunk fel az egész végén.

Összefoglalva: az IMDB-n a Gyávák és Hősök 6.2 pontot ért el a 10-ből, amit a magam részéről elég reálisnak tartok, szívem szerint nekem 10/5 az értékelésem. Ha egy esős délután valaki az amerikai külpolitika konflikutsairól mereng, akkor nézze végig ezt a filmet, ellenkező esetben csak politológiát hallgató egyetemistáknak ajánlom.

Hogy éreznénk magunkat keresztényként, ha egy régészeti ásatás során előkerülne Jézus csontváza, kezén és lábán a szögek rozsdás nyomaival, fején a töviskorona, bordáján pedig az oldalába szúrt lándzsa kivehető jeleivel? A Test című film ezt a blaszfémnek tűnő problémát és lehetőséget feszegeti.

Amikor provokatív kérdésekkel, illetve számunkra feszengést okozó témafelvetéssel találkozunk, többféle lehetőségünk van arra, hogyan kezeljük a problémát. Az első és legegyszerűbb út - sokak számára a kézenkfekvő is - hogy háborogni, megbotránkozni és tiltakozni kezdünk. Ilyesmi játszódott le annak idején a Krisztus utolsó megkísértése című film kapcsán, majd hasonló felháborodás következett a közelmúltban bemutatott Da-Vinci kód esetében. A másik megoldás, hogy első körben lehiggadunk, gondolkodunk és megpróbáljuk felvenni az elénk dobott kesztyűt, igyekszünk pro és kontra érveket találni, kutatni, kideríteni honnan került elő az adott provokatív téma és mi volt egyáltalán a célja az alkotóknak, amikor a kérdést bedobták.

Nos, az tagadhatatlan, hogy a Test című film az egyik legbotrányosabb szituációval indít: egy izraeli régésznő a véletlenek szerencsés (vagy inkább szerencsétlen) alakulása folytán rábukkan egy harmincas éveiben kivégzett férfi csontvázára. A különféle vizsgálatok kiderítik, hogy a férfit erőszakos módon végezték ki, a kormeghatározás szerint nagyjából i.sz. 32-ben. A dolgot csak fokozza, hogy a földi maradványok egy gazdag ember sírhelyében fekszenek, ami az ókorban igen ritka esetnek számított. Minden jel arra mutat, hogy Jézus Krisztus holttestét sikerült felfedezni, ami a Vatikánban természetesen kétségbeesést és kisebb pánikot okoz. A katolikus egyház aggodalmában elküldi egy kis oknyomozásra Matt Gutierrez atyát (Antonio Banderas), hogy ha kell foggal-körömmel bizonyítsa be, nem Jézus teste hever az ókori sírban.

Bevallom őszintén, a magam részéről rendkívül jónak és hihetetlenül ütősnek érzem ezt az alapszituációt, mely tökéletesen megteremti az alapot egy értelmes, intellektuálisan magas színvonalú, örök értékekről és hitről szóló történethez. Belegondoltunk már akár egyszer is mihez kezdenénk magunkkal, ha ez az esemény a valóságban is megtörténne? Nem, nem nagyon gondolunk ilyesmire, mert egyszerűen nem merünk belegondolni, úgy vagyunk vele, ez tabu, istenkáromlás, már pusztán az elmélkedés is az és hitetlenséghez vezet. Nos, pontosan ettől lesz ez a film kiváló, hogy fel meri tenni ezt a vallásos emberek érzületét sértő kérdést, vakmerően eljátszik a gondolattal mi lenne az Egyház sorsa, ha végül kiderülne hogy Jézus nem támadt fel a halálból. A film egyik legnagyobb erénye, hogy az utolsó pillanatig nem derül ki biztosan, Jézus holtteste van a megtalált sírban vagy sem, pusztán a játékidő előrehaladtával fokozódik a feszültség, ahogy egymás után kerülnek elő az ezt megerősítő bizonyítékok.

Ami számomra nagyon meglepő, az Antonio Banderas játéka. Nem különösebben szimpatizáltam vele, kicsit már fárasztó is volt az állandó latin-szerető imidzse, amiben sok esetben felbukkant. Ebben a filmben katolikus papként(!) jelenik meg és döbbenetes módon annyira jól alakítja szerepét, mintha a valóságban is ezzel foglalkozna. Mélyen hiteles, ahogy vívódik, valósággal szenved, amikor a holttestről egyre inkább az derül ki, Jézus földi maradványait sikerült megtalálni. Néha már tapintható, hogyan küszködik azzal, hogy elkötelezett keresztény hitét és a kézzelfogható valóságot összehozza egymással. A néző megérzi, itt most nem csak egy papi hivatásról van szó, a tét nem kevesebb, mint a kereszténység maga, a keresztény hit, bizalom létjogosultsága - és ezt Banderas nagyon jól jeleníti meg. Ugyanakkor vannak teológiai ostobaságok is a filmben, ahogy nem érezni azt sem, hogy Gutierrez atya megpróbálna elszántan küzdeni azért, hogy Jézus valóságát igazolja. A film mindemellett nem látványos (a történet szerint erre nincs is szükség), a kevés akciójelenet is egy átlagos tévésorozat színvonalán van kivitelezve - valószínűleg ezért nem került mozikba és nem az egyházi ellenpropaganda miatt.

Összefoglalva én 10/8-at adok A Test-nek, mert kiváló és igen feszült alaphelyzetre épül, nagyszerű alakításokkal rendelkezik, érezhetően a kérdésfeltevés a célja és nem a botrány. Ugyanakkor jóval nagyobb költségvetést érdemelt volna, valamint a néhol felbukkanó teológiai problémák miatt jár a pontlevonás is. Aki nem fél önmagától és szereti a gondolkodásra ösztönző filmeket, az nyugodtan nézze meg - tudván azt, hogy amit lát, fikció, mert Jézus teste nem maradt a sírban.

Az öreg Tommy Lee Jones, a fiatal Charlize Theron, a lobogó amerikai zászló és egy nagy adag patriótizmus, az iraki háború és a katonák sanyarú sorsa - nagyjából ezek a kellékanyagok az "Elah völgyében" című filmhez, ami borzasztó giccsesnek és elkoptatottnak tűnik. "A szokásos unalomig ismert hazafiaskodás" - valószínű legtöbbünknek ez lehet a véleménye, pedig a rendező érzékenysége már forgatás alatt eldöntötte, hogy ez a film igen jóra sikerült.

Ha mondjuk Michael Bay rendezte volna ezt a filmet, akkor a fenti kellékanyagokból összegyúrt, szinte elviselhetetlenül szirupos nyáladzást vehetnénk most kézbe, körbenforgó kamerával, jól fésült kisfiúval, aki éppen odaszalad a papához, hogy a fülébe súgja: "szeretlek apu!". Hasonlóképpen John Woo produkciójában most Tom Cruise-ban kellene gyönyörködni, aki sok-sok lassított felvételen porba vetődve irtja a gonosz irakiakat a repülő galambok gyűrűjében. Említhetném esetleg Roland Emmerich-et is, aki pedig a létező legnagyobb embertömeget szedte volna össze a forgatáshoz, melynek előterében amerika hősiességéről szónokolt volna Mel Gibson.

Ehelyett azonban ebből a rendkívül elcsépelt zászlós-hazafias-iraki katonás kérdéskörből teljesen meglepő módon sikerült egy egészen újat, egészen mást és egészen komolyat alkotni. Az érdem két emberé: egyrészt Paul Haggis rendezőé, aki egy döglassú tempójú, néha-néha már túlságosan altatós, de alapvetően megrázó és egyedi filmet készített, másrészt Tommy Lee Jones-é, aki elképesztő hitelességgel alakítja a megfáradt, konzervatív, de mégis patrióta öregembert. A történetben az is meglepő lehet, hogy bár az iraki háború hatásairól szeretne képet festeni, gyakorlatilag csak és kizárólag Amerikában játszódik. Irakból csak néha-néha felvillanó, rossz minőségű, mobiltelefonnal rögzített bejátszásokat kapunk. A forgatókönyv bravúrja, hogy a hatásvadász háborús képeket elkerülve is tudja érzékeltetni, mit érezhetnek azok az amerikai emberek, akiknek valamelyik hozzátartozójuk Irakban harcol.

A Jones által megformált karakter is épp ezzel a problémával küszködik: fia katonaként szolgál egy iraki bázison, ám hamarosan hazatér az Egyesült Államokba, ahol azonban megérkezése után nyomavész. Az amúgy szintén katonai múlttal rendelkező apuka hiába járja a hivatalokat, rendőrséget, katonai szerveket, mindenhol falakba ütközik, mígnem sok kutakodás után - SPOILER következik! - fia szénné égett és feldarabolt holttestét megtalálják egy mezőn szétszórva. Mi történhetett? A film amúgy nagyon precízen bánik a képi eszközökkel is, csak akkor mutat valamiféle borzongatót, amikor annak helye van, és csak annyi ideig, ameddig szükséges. Nem akar manipulálni, hanem hagyja hogy mi nézők vonjuk le a szükséges konzekvenciákat. Egyetlen igazi hibája, hogy kissé lassúra sikeredett és a két órás játékidőt néha nehezen tudja kitölteni.

Összegezve én 10/8-at adok a filmre, mert bár kissé unatkoztam pár percig a túlságosan elnyújtott sztori miatt, de megnézése után sem engedett szabadon - ez pedig egyértelműen a jó mozik legnagyobb erénye.

Most mindenki legyen magához nagyon őszinte: mi az első gondolat ami eszébe jut, ha azt a szót meghallja: "arabok"? Sokaknak talán ártalmatlan dolgok, például az olaj, fejkendő, mecsetek, de azt hiszem még többeknek inkább az erőszak, 2001. szeptember 11, terrorizmus, iszlám radikalisták jutnak eszébe. A nyugati demokráciákban bizony arabfóbia van.

A világon rengeteg arab ember él, közülük sokan Európában is, de Amerika sem érintetlen az odatelepült bevándorlóktól. Azt talán nem kell hosszan magyarázni, hogy a hírhedt szeptember 11-i terrorcselekmények hatására az Egyesült Államokban drasztikusan változott a légkör: számtalan intézkedést bevezettek, melyek nem korlátozódtak a polgári repülés biztonságosságára, hanem az élet minden területét érintették.

Pontosan egy ilyen furcsa, mondhatni az amerikai demokráciához méltatlan intézkedés képezi a Kiadatás című film alapját. Arról van szó, hogy az új törvények értelmében (nem tudom ez jelenleg is hatályos vagy sem) Amerikában a C.I.A. bármikor megteheti, hogy a terrorizmus gyanújával csak érintőlegesen kapcsolatba hozott személyeket elfogja és nyom nélkül eltünteti, azaz egész pontosan külföldi börtönökbe hurcoltatja és válogatott kínzások között vallatja. Az egészben az a megdöbbentő, hogy mindehhez semmiféle bizonyíték nem szükséges: ha valaki gyanús, már viszik is és könnyen lehet hogy sosem kerül vissza családjához akár bűnös, akár nem. Talán mondani sem kell, az Amerikában élő arabok sokkal inkább áldozatai ennek a rendszernek.

A film nagyon élesen érzékelteti mindezt. Adott egy ismert, arab származású, Amerikában élő vegyészmérnök, aki nem tud róla, de távoli rokonságában terroristák is megbújnak. Amint ez kiderül a C.I.A számára, a szóban forgó vegyészmérnököt - aki egyben tisztes családapa is - azonnal elfogják egy repülőútról hazatérve, majd minden nyomot eltüntetnek, mondván soha nem is szállt fel a kérdéses repülőgépre. Bár Answar teljesen ártatlan, mivel vegyészmérnök, azonnal megpróbálják összefüggésbe hozni a bombakészítés lehetőségével és mindenféle kínzásokkal szeretnének kicsikarni belőle különféle telefonszámokat és címeket, melyekről persze fogalma sincsen. Mindeközben persze Answar felesége sem tétlen és az amerikai bürokrácia útvesztőjében próbálja kideríteni hogyan tűnhetett el a férje egyik pillanatról a másikra egy olyan repülőjáratról, amire mindenképpen fel kellett szállnia, de a tények szerint sosem szállt le róla.

A film még ezen kívül is tartalmaz egy másik szálon futó történetet, mely aztán persze "összetalálkozik" az eredeti sztorival - megmondom őszintén az egész mozi emiatt kicsit nehezen követhető, alapos figyelmet és gondolkodást igényel. S hogy mindez ne legyen elég, a forgatókönyv egy ponton még az időben is visszaugrik egy elég nagyot - egy szó, mint száz, a filmet lehetett volna áttekinthetőbbé tenni.

A lényeg persze, amiről az egész film politikai-társadalmi kérdései szólnak, hogy hol lehetne meghúzni a határt a biztonságra való törekvés és adott esetben ártatlan emberek inzultálása között? Mert valljuk be őszintén, valahol megértjük az amerikaiakat, átérezzük, hogy a szeptember 11-i merényleteket követően nem akarnak újabb és még pusztítóbb tragédiákat, és ezért a lehető legprecízebb és szigorúbb intézkedéseket foganatosítják. Ugyanakkor a film kiváltja belőlünk az arab emberek felé is az együttérzést, mert a tudatunk mélyén eltemetve tudjuk azt, hogy nagyon nehéz lehet nekik most Amerikában élni és helytállni egy olyan országban, ahol mindenki ferde szemmel és gyanakodva szemléli őket.

Az amerikai filmekben az arabok leginkább a rossz oldalon szoktak felbukkanni, sok esetben embereket ejtenek túszul, felrobbantják magukat, esetleg repülőgépet térítenek el. Számomra a sok klisés megközelítés után mindenképpen üdítő volt látni, hogy végre más érzelmeket is szeretnének felébreszteni bennünk az arab világgal kapcsolatban, mint a megszokott gyanakvást és félelmet. Éppen ezért, bár a film nehezen követhető és kicsit kusza, ennek ellenére 10/7-t adok rá, mert egyrészt új megközelítést hozott, másrészt maga a téma is kiváló - és akkor Meryl Streep rövidke, de igen erős szerepét még meg sem említettem.

Mel Gibson-ra már többen mondták, hogy perverz módon ragaszkodik az erőszakhoz és a naturalisztikus hústépésben, torokátvágásban, vérfröcsögtetésben leli örömét. Nem tudom megítélni hány százalékban igaz mindez, de az biztos, hogy a 2006-os Apocalypto csak alátámasztja ezeket a véleményeket. A Passió után Gibson megint egy húsdaráló eposzt forgatott, ettől függetlenül továbbra is hibátlan rendezőként: szerintem eddig elkészített mind a négy filmje elismerést érdemel.

Az Apocalypto nem mai film, csak eddig kerültem a megtekintését, illetve úgy voltam vele, nem izgat különösebben a maja kultúra világa. Azt persze máris elmondanám, aki valóban történelmi ismeretterjesztést vár az egykori közép-amerikai civilizáció hanyatlásáról, az bele se kezdjen a mozi megtekintésébe. Amit itt nekünk nyújtanak ugyanis, az inkább egy dzsungelben játszódó, félmeztelen színészekkel leforgatott Rambo-adaptáció, vagyis öldöklős akciófilm.

A történetről nem érdemes túl sokat beszélni, gyakorlatilag a film első fele a főhős indiánok szenvedéséről szól, ahogyan saját falujukból elhurcolva részben rabszolgává teszik őket, részben pedig emberáldozati szertartások kellékeinek használják. A második blokk pedig a figyelem középpontjában álló Jaguár Mancs meneküléséről és one-man action parádéjából áll. Az egész azonban sokkal jobb és átélhetőbb, mint amennyire sikerült leírnom. A jelmezek szerintem fantasztikusak és a színészek is igen-igen jó munkát végeztek: nem semmi lehetett mindezt így elkészíteni.

A Passió óta biztosan tudjuk, hogy Mel Gibson az a rendező, akinél nem fordul el a kamera, amikor élő egyenesben is mutathatja hogyan szaggatnak darabokra egy emberi testet. Nos, ha a majákról mást nem is, de legtöbben annyit tudni vélnek, hogy az emberáldozatok bemutatása terén professzionális tudásra tettek szert. Az Apocalypto természetesen nem szeretné ezt a minőségi hentesmunkát szégyenlősen eltakarni nézője elöl, ezért nagytotálban lehet végignézni miként tépik ki egy élő ember szívét és vágják le a fejét az áldozati oltáron. Hasonlóan élethű módon sikerült vászonra vinni egy megvadult jaguár csörtéjét, ahogyan áldozatának arcát szaggatja darabokra, de lehetne még a kilukasztott halántékú indián esetét is emlegetni. Egyszerűbb mindezt úgy összefoglalni, ez a film csak és kizárólag tizennyolc éven felülieknek ajánlott.

A sok barbárság ellenére azonban nem érezni öncélúságot az erőszakos jelenetekben. A kényelmes fotelben ücsörgő közönség számára egyszerre félelmetesen és idegenül hat, hogy az emberi lélek mennyire állati tud lenni. Gibson nagyon hideg fejjel, ha lehet ilyet mondani egy ókori történelmi film esetében, dokumentarista stílusban lebbenti fel a fátylat és próbálja megértetni amit láttat velünk. Az egészbe természetesen került egy kis miszticizmus is, ami az alaphangulatot még jobban elmélyíti és az egészet átélhetőbbé teszi. Amit ez a film szélsőséges eszközökkel szeretett volna bemutatni nekünk, hogy időszámításunk előtt bár jobban együtt éltünk a természettel, de a hiedelmek és fanatista elvek miatt sokkal több vér is tapadt a kezünkhöz. Erre természetesen lehet azt mondani, hogy az ember nem sokat változott (és ez igaz), a brutalitás és nyersesség a mai világban is felüti a fejét - mégis azt gondolom, ha a jelenlegi civilizációnk környezetéből egyik pillanatról a másikra átkerülnénk a filmben bemutatott közegbe, legtöbbünk egy hét alatt elpusztulna. A modern kori civilizáció legyen bármennyire tökéletlen, sok bajtól és problémától megvéd bennünket. A jóléti demokráciák persze nem mindenhatóak, de egyfajta burokba zárják a kényessé vált és törékeny testünket. Valószínűleg a szívünk kitépésétől és megsütögetésétől sem kell tartanunk. :-)

A képregény gyerekeknek való, a köpenyes szuperhősök pedig még közülük is csak a kisebbeknek! Batman-től bitumenig mindenféle marhasággal lehet már találkozni, ha így haladnak a dolgok, lassan már Csatornaember és Zsiráfnő is lesz a sok popcorn-butaság között, csak várjuk ki a végét...

Hollywood valahogy egyszerre képes arra, hogy a világ leginkább kritizált és lenézett helye legyen, ugyanakkor a közönség java része mégis csak leginkább az onnan érkező produktumokat fogyasztja. Olyan ez, mint a Blikk és a Story magazin vagy akár a kereskedelmi televíziók: mindenki teli torokból szidja őket társaságban, az eladási és nézettségi adatok azonban elárjulják, mégis nagy kanállal fogyasztjuk sokszor íztelen termékeiket.

Bár tökéletesen értem honnan ered ez a vélemény, mégis a nagy "hálivúd-utálat" közepében cikinek érezzük bevallani, hogy jönnek szép számmal kitünő filmek is az amerikaiaktól, s egy produkció értéke valójában magától a produkciótól függ, nem pedig annak származási helyétől. Ha pedig egy film annak ellenére örömet okoz nekünk, hogy a szórakoztató akciófilmek műfajának tagja, mitöbb egy alapvetően gyerekeknek szánt képregényfigura hősies repkedését dolgozza fel, azt már végképp szégyellni valónak gondoljuk. A sznobériában edzett agyunk valahogy úgy véli, egy felnőtt emberhez komoly filmek illenek, nem egy sötétköpenyes önbíráskodó sztorija, aki éjszakai műszakban osztja ki a gonoszokat.

Christopher Nolan, az új-Batman sorozat rendezője 2005-ben nem kis tettet vitt véghez: a 1939-ben született képregényfigura banális és infantilis karakterét majdnemhogy racionális szintre emelte. A Christian Bale által megformált Bruce Wayne figura egyáltalán nem tűnt szuperhősnek, sokkal inkább egy esendő, elpusztítható, bosszúszomjas és gyarló, elkényeztetett milliomosként indult. Vagyis a főhős értelmes és értékelhető jellemfejlődésen ment keresztül és ami talán főként a gyereknézők számára lehetett (kellemetlen) meglepetés: az egész forgatókönyv a kicsiszolt történetre lett építve a nagy akciók és verekedések helyett. Szégyen vagy sem, bevallom őszintén a Batman Begins az utóbbi években számomra a szórakoztató mozik egyik csúcsát jelenti - minden szempontból igényes film, különösen ha azt tekintjük, hogy egy giccses képregényhős volt hozzá az alapanyag.

Ilyen előzmények után jött ki a Dark Knight ugyanattól a stábtól, szerencsére ugyanebben a stílusban. Bár nagy reklámhadjáratra nem lett volna szüksége, a film mégis olyan promóciót kapott, ami szinte példátlan. Ehhez kapcsolódan sajnos extra reklámot hozott még a Joker-t alakító Heath Ledger halála. A bemutató előtti napokban még az is denevéreket látott a szeme előtt, akit amúgy teljesen hidegen hagy ez a kissé már túldimenzionált felhajtás. Az eredményt mindeki tudja, a film a közönség véleménye szerint minden idők legjobbjaként felkerült az IMDB megdönthetetlennek hitt első helyére (jelenleg a harmadik), a bevételeket pedig valószínűleg ebben a pillanatban is túlórában számolják az alkotók.

Nos, a Dark Knight valóban igen erősre sikerült folytatás, nem hordja magán a folytatások nyűgjét, nem érezni benne azt, hogy erőlködve próbáltak volna önmagukon túllicitálni a forgatókönyvírók, a rendező vagy a színészek. A történetről nem szeretnék semmit elmondani, mindenesetre erős túlzás ezt a filmet a legjobbként tisztelni. Ha jól számoltam, összesen három olyan csavar és számomra kiszámíthatatlan fordulat szerepel a filmben, ami alapvetően sokat tesz azért, hogy emelje a színvonalat. Joker természetesen sokkal-sokkal erősebb és kifinomultabban gonosz az egykori pocakos-kisnyugdíjas Jack Nicholson figurához képest. Ami azonban a legbátrabb húzás volt a készítőktől, hogy bizony a gyerekek egyik kedvenc mesefigurájaként repkedő Batman-t egészen átreptették a felnőtt kategóriába: a film 16 éven felüli minősítést kapott! Erre lehet azt reagálni mennyire durvul a világ, de valószínűleg egyszerűbb magyarázat az, hogy Christopher Nolan úgy gondolta, felnőttmesét forgat az eddigi habkönnyű epizódok után. Ez a Batman már nem egyértelműen gyerekeknek való: drog, korrupció, politika és moralizálás teszik ki az alapját a mozinak, ami igen meglepő egy képregényfilmtől.

Az utóbbi években mintha változások lennének az akciófilmek műfajában. Az egydimenziós, csupaizom és vasököl Schwarzenegger-féle vonal kezd végképp eltűnni a süllyesztőben, ellenben az intelligensebb, értelmesebb és mélyebb karakterek egyre-másra szaporodnak. Na persze nem fogunk holnap sem arra ébredni, hogy egy Denevérnek öltözött milliomos két ökölcsapás között Orwell idézeteket szaval, de az legalább elmondható, hogy a dögunalmas popcorn-produkciók helyett még a képregényfilmek univerzuma is színárnyalatokban gazdagabb lett. Annyira, hogy az már élvezetes tud lenni tizennyolc év felettieknek is - szégyen ide vagy oda.

Összefoglalva tehát 10/9-t kap Batman bácsi, mert voltak súlytalan részek is a kissé hosszú filmben, viszont semmivel nem rosszabb az előzőnél, ráadásul Joker is itt van, mi kell még? Harmadik rész!

Áttekintve a blog film rovatát már nekem is feltűnt, hogy szinte csak véresen komoly, húzós produkciókról írtam, sehol egy vígjáték, egy igazi kikapcsolódást elősegítő vizuális stresszoldó. Ez így nem mehet tovább, főleg amikor van is ütős darab a kínálatban.

Az első percekben a Mamma mia!-t csak elborzadva tudtam nézni. Férfitársaim biztosan együttérzőek lesznek, mármint azok akik hátán csorog az izzadtság a rémülettől, amikor huszonéves szinglik borzasztó módon affektálnak a kamerába. Márpedig ez a világszerte óriási sikert aratott ABBA-dalokra épülő musical-feldolgozás pontosan így kezdődik. A mozi hátránya, hogy nem lehet ilyenkor a távkapcsolóért nyúlni, viszont pár perc múlva számomra is kiderült, ezúttal nem is érdemes.

A filmnek van egy alaptörténete, amire nem szabad sok időt vesztegetni. Esküvő előtt vagyunk egy görög szigeten, ahol egy fiatal huszonéves lányka, Sophie készül örök hűséget fogadni élete választottjának. A jeles eseményre meghívná sosem látott édesapját is, csakhogy mai napig tisztázatlan számára, hogy a három lehetséges apajelölt közül melyik az igazi. (Az anyuka elég könnyűvérű volt fiatalkorában.) Ezért úgy dönt, mindhármukat invitálja a lagziba, s majd szembesülve velük eldönti kit nevezhet jogosan saját apjának.

De teljesen felesleges erre az alapvetően gügye történetre több szót vesztegetni - a forgatókönyvet nyugodtan nevezhetjük alibinek is, hiszen az abszolút lényeg az elképesztő mennyiségű poénon és persze az ABBA megunhatatlan slágerein van. Mi tagadás, gyerekkoromból mai napig emlékszem arra, amikor szüleim feltették azt a bizonyos bakelitet a lemezjátszóra és szólt a Dancing Queen vagy a Super Trooper, nomeg a popcsapat talán legismertebb slágere, a Winner Takes It All. Mai szemmel nézve, illetve füllel hallgatva már lehet gagyinak nevezni ezeket a kissé szirupos nótákat, de ABBAn az időben tagadhatatlanul helyük volt és milliók számára jelentettek felfrissülést.

A film tehát egy musical-re épül, ebből következőleg pedig még a celluloidon át is érezhető a színpadi közelség, ami főként a koreográfiában és az énekbetétek kivitelezésében érhető tetten. A címszerepet alakító Meryl Streep amellett, hogy szerintem érezhetően megöregedett (59 éves), még mindig igen erős kisugárzással rendelkezik, mitöbb remekül énekel és a szó nemes értelmében gátlástalanul felszabadult. Mellette még Colin Firth és Pierce Brosnan említhető, utóbbi még dalra is fakad és táncol - szerintem ez már önmagában komikus, nem hiszem hogy sokan láthatták az egykori James Bond-ot ilyen formában. Kicsit erőltetettnek is tűnt Brosnan ebben a szerepben, valahogy karakteréhez a higgadt és merev úriember imidzse jobban passzol, mint a dudorászó lazagyerek figurája.

A mozi legnagyobb erénye viszont minden vitán felül az, hogy nem is akar többnek látszani egy habkönnyű nyáresti komédiánál. A szappanoperákat többek között azért is utáljuk, mert feleslegesen komolyan veszik magukat és egy láthatóan esetlen történetet valóságos drámaként szoktak tálalni. A Mamma mia azonban nem esik ebbe a hibába. Az az igazság, hogy az első negyvenöt percben szó szerint szétröhögtem magam a gegeken és a kitűnően megkomponált fordulatokon. Nem hiszem, hogy van olyan néző, aki ne vidáman állna fel a vetítés végén a székéből - ezzel pedig a film tökéletesen el is érte célját. Meglepő módon amúgy teltházas volt a vetítés, ami a mai viszonyokat tekintve nem mindennapi teljesítmény.

Összegezve szívem szerint 10/8-at adnék rá, mert jókedvem lett tőle és kellemes felfrissülést okozott, akár egy jéghideg sör a kánikulában. Csak Brosnan ne énekelt volna, illetve az affektálástól felállt a szőr a hátamon, ezért jár a pontlevonás. De nézzétek meg, a szórakozás és a nevetés abszolút garantált!

Az összeesküvés-elméleteket kajolja a nép, függetlenül attól miről van szó. Ha a világot ezen a szemüvegen át szemléljük, akkor kiderülhet, hogy a zsidók markukban tartanak minden nemzetet, Elvis Presley hetente kétszer lép fel inkognitóban, Hitler nem is halt meg, hanem álszakállban bujkált, a 2001. szeptember 11-ei merényleteket pedig Amerika okozta, a számítógépes vírusokat maguk az Antivírus szoftverek írói terjesztik, Gagarin meg sosem járt az űrben. Bizsergeti a fantáziánkat ha kilószámra fogyasztjuk az alacsony szellemi tápértékű butaságokat?

Az összeesküvés-elméletek divatosak. Néha jó elmerengeni az alternatívákon, izgatja a fantáziát a "milenneha?" lehetősége, könyveket, filmeket lehet eladni velük és valljuk be őszintén, egy frappánsan összekamuzott elmélet mindenképpen jó kiindulópontja lehet egy megfáradt beszélgetésnek. A probléma nem az, ha olvasunk és hallunk ilyeneket - az Internet korában a rengeteg hoax amúgy is elkerülhetetlen -, a gond akkor kezdődik, ha kritika nélkül elfogadjuk őket és lelkes terjesztőikké válunk.

Nos, valahogy így járt sok ateista-szimpatizáns néző, amikor egyfajta küldetéstudattól vezérelve népmesei hagyományokkal terjesztette az Interneten fellelhető Zeitgeist nevű filmet. A film maga ingyenes, három részből áll és minden megtalálható benne, ami egy "tisztességes" összeesküvés-elmélethez tartozik. Maga a szó "korszellem"-et jelent, az első rész pedig - nem kis pofátlansággal - a kereszténység alapjairól igyekszik lerántani a nem létező leplet. Állításai szerint a kereszténység csak egy római korból származó politikai töltetű mesebeszéd, amit manipulálási célokkal hoztak létre. Természetesen Jézus személye is bírálat alá került: mivel a film szerint Jézus eleve nem is létezett, Jézust a Biblia szerzői más, mitológia forrásokból "lopkodták össze", aki valójában a más mitológiák Napistene, tehát csak egy szimbólum.

Az egyértelműen harapható sötétség olyan erős, hogy neki lehetne támasztani a biciklit. Alapvetően nem kellene a keresztényeknek érdemben reagálniuk a produkcióra, mert a film olyan szinten ostoba, hogy még cáfolatra sem méltó. Furcsa módon azonban igen sikeres, sokan lelkesen terjesztik az Interneten, valószínűleg azért, mert saját vágyaikat és véleményüket hallják vissza benne. A film természetesen nem tartalmaz forrásmegjelöléseket, csak konkrét állításokat tesz és többi részében felmerül a bevezetőben már említett "szeptember 11 valójában Amerika műve"-kezdetű összeesküvés-elmélet. Egy korrekt kritikai összefoglalást mindenesetre innen le lehet tölteni:

www.halado.hu/zeitgeist.pdf

A film sikeressége azért is meglepő, mert a kereszténységre, a Bibliára és Jézus Krisztusra vonatkozó állításainak többsége szerény bibliaismerettel is simán megkérdőjelezhető. Ez pedig azt mutatja, hogy legalábbis a magát kereszténynek valló magyar nép még minimálisan sem rendelkezik a Biblia ismeretével.

Nagyon meglepődnünk persze nem kell: van egy olyan sejtésem, ahogy haladunk előre és egyre "felvilágosodottabbak" leszünk, úgy szaporodnak majd a kereszténységet "cáfoló" és megkérdőjelező propagandaművek, egyre finomabb és precízebb csúsztatásokkal. Ez az elnagyolt erőlködés most nem jött össze. :-)

Mindenki látta, olvasta vagy legalábbis hallott már a keresztény apologetika legnagyobb alakjának számító C.S.Lewis gyermekmese-sorozatáról, azaz a Narnia Krónikáiról. A hétkötetes meseregény egy elképzelt világban játszódik, ami nem véletlenül egy allegórikus képe a kereszténységnek, erősen fantasy csomagolásban. Az első film pár évvel ezelőtt debütált, óriási siker lett, sokaknak mégis csalódást okozott: annyira törekedtek az alkotók arra, hogy még a kisebbek is élvezetüket találják a filmben, hogy túl kiegyensúlyozottá, visszafogottá tették az egész forgatókönyvet. Nem nagyon jut eszembe hirtelen még egy olyan mozi, amiben a jó oldalon küzdők szinte karcolás nélkül megúsznak mindent - mitöbb a záró csataljelenetben elhunytak még fel is támadnak a történet végére -, ettől függetlenül szerintem az első rész sem volt rossz.

Valamit érezhetett mindebből az alkotóbrigád is, mert a Narnia 2: Caspian herceg címmel startoló folytatás jóval sötétebbre, energikusabbra és mélyebbre sikerült. Természetesen itt is vannak kissé idegesítően debil plüssállatok (a bosszantó egér figurájának magyar hangja ugyanaz, mint Shrek macskája, ami rossz húzás volt!), finoman szólva hihetetlen jelenetek és megoldások. Egyértelmű, hogy a Narnia célközönsége nem változott, azaz a történet megint a tíz év körüli gyerekek fantáziáját kívánja megmozgatni. Ami nem jelenti azt, hogy a felnőttek unatkozni fognak: meglepődtem rajta, hogy számomra egy percnyi üresjárat nem volt a filmben, meglepően összeszedett és feszes forgatókönyvet írtak az alkotók, a képek gyönyörűek, s néha még színészekkel is lehet találkozni. A négy gyerekszereplőn kívül elsősorban a Miraz királyt játszó Sergio Castellitto karakterét emelném ki, aki talán a leghitelesebb alakítást nyújtja a tökéletesen rászabott szerepben - a castingnak mindenképp jár a piros pont. A film rajta kívül is tartalmaz emlékezetes jeleneteket, egyik pontján majdhogynem félelmetesnek is nevezhető, amikor az első részből ismerős Fehér Boszorkány életre keltésének kísérletét láthatjuk.

Sajnos a bevételek nem igazolták teljesen az alkotók elvárásait: Amerikában a jelek szerint nem fogja tudni a film kitermelni a 200 millió dolláros előállítási költségeit, a világszerte zajló premierekkel együtt viszont ez valószínűleg sikerülni fog.  A forgalmazó Disney-Walden Media páros ettől függetlenül elkötelezettnek látszik és 2010-re máris kitűzték a harmadik rész premierjét! Azért is meglepő számomra hogy a második epizód nem teljesít jól, mert a Narnia 2 minden szempontból túlnőtt az első részen: sokkal átgondoltabb, élvezetesebb, szebben kivitelezett, pörgősebb - ráadásul 147 perc hosszú, ami gyerekfilmeknék ritkaságnak számít. Akinek az első rész tetszett, az mindenképp élvezni fogja a másodikat. Az amcsikat meg ki érti... ?

Szorult volt a helyzet 1945 áprilisának végén Berlinben abban a bizonyos bunkerben, ahol a német nép hangadója, a germán világ feltámadását és a fajtisztaság vízióját ígérő Nagy Vezér, azaz Adolf Hitler tartózkodott. Kint az utcán pusztult a város, emberek haltak meg, odabent pedig a Führer veszekedett saját tábornokaival, nem létező csapatokat tologatott a térképen és egyszerre ragaszkodott ahhoz, hogy a hadsereg ne kapituláljon a szövetséges erők előtt, valamint Berlinben maradjon, amikor legördül a függöny. A Harmadik Birodalom elvesztette kezdeményezőképességét és saját pusztulását várta.

Hitler kétségkívül a világtörténelem egyik leggonoszabb tettét hajtotta végre és az emberiség eddigi legpusztítóbb háborúját indította útjára. Mások is akadtak már, akik népeket irtottak ki, de minden ördögi jellemvonás ellenére Hitler nem volt egy ostoba, nehéz felfogású ember (mint például ellenfeléről Sztálinról az elmondható), sőt a német nép a háború idején is az egyik legképzettebb, legintellektuálisabb és legfejlettebb embertömeget alkotta - ezért még inkább meglepő és gyakorlatilag példátlan, hogy milyen sokan adták önmagukat a nemzetiszocializmus destruktív szellemiségéhez.

Egy ilyen személyiség életét filmen feldolgozni tehát abszolút kihívás. Oliver Hirschbiegel szerintem nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot A Bukás című film elkészítésével. Egyrészt ő maga is német ember, eleve hitelesebbnek, autentikusabbnak, ugyanakkor kockázatosabbnak is tűnik így leforgatni egy Hitlerről szóló produkciót: ha Hitler túl kegyetlennek és zsarnokinak tűnik a filmben, akkor az a vád éri majd a rendezőt, hogy csak az emberek fejében létező Hitler-képnek akart megfelelni és klisét gyártott, noha Hitler is ember volt, tehát hiteltelen nem bemutatni ezt az oldalát. Ha pedig Hitler túl esendő és a vesztes szerepében szánalomraméltó karakter lesz, akkor úgy tűnhet, mintha a német rendező a szimpátiánkat akarná kiváltani a diktátor felé - ez nyilvánvaló felháborodáshoz vezethetne.

Hirschbiegel ezért az egyetlen lehetséges utat választotta és kiváló egyensúlyérzékkel végig is vitte a sztorit: egyszerűen a történelmi eseményeket mutatja be mindenféle érzelmi ráhatás és túlpörgetés nélkül. Ez utóbbiakra nem is volt nagyon szükség, hiszen éppen elég drámai és súlyos volt a helyzet a Führer bunkerjében, ettől függetlenül ez a szép egyensúly mindvégig megtalálható a filmen, s emiatt lesz igazán élvezhető. Láthatjuk a teljes történetet, a katonai megbeszéléseket, a Hitlerjugend gyerekeinek utcai harcait, a Parkinson-kórral küszködő Führer szellemi és testi leépülését az öngyilkosságig, valamint a számomra legfelháborítóbb gonoszságot: amikor Joseph Goebbels felesége megmérgezi saját gyermekeit, mondván a Hitler utáni világban már úgy sem lesz értelme élniük. Ez a jelenetsor számomra nagyon felkavaró volt, a történelemből tudjuk, hogy a gyerekeknek először altatót adtak be (azt hazudták nekik, hogy orvosság), majd miután elaludtak, a szájukban elroppantottak egy ciánkapszulát, amitől azonnal meghaltak. Látjuk, hogy a legnagyobb kislány érzi, hogy az édesanyja valójában miért akar orvosságot beadni neki, tudja, de legalábbis sejti, hogy az életébe kerül ha engedelmeskedik, és próbálja összeszorítani a kis száját - de végül mégis lenyeletik vele a tablettát. A gyerekek megölése saját szüleik részéről - ez sajnos túlságosan is jól összefoglalja a nácizmus leírhatatlanul mocskos embertelenségét és fanatizmusát, sokkal jobban mint a szétlőtt és vérző katonák Berlin falai között. Ez a pár képkocka a filmben nekem annyira megrázó volt (nem bírom elviselni, ha gyerekeket bántanak), hogy utána napokig emésztettem magam miatta.

A Bukás erős film, minden a helyén van benne, sajnos a történelemről szól, ami állítólag ismétli önmagát - nekünk viszont mindent és még annál is többet el kell követnünk azért, hogy ilyen dolgok soha ne ismétlődhessenek meg, sem most, sem később. Mindenesetre feltétlenül gratulálni lehet a film készítőinek: történelmileg hű és hiteles munkát tettek le az asztalra, a Hitlert alakító Bruno Ganz egyszerűen mesterien játszott - szinte első perctől elhiteti a nézővel, hogy az igazi diktátort látja.

Amikor megkérdeztem egy kollégámat hogy milyen film az Oscar-díjjal jutalmazott Vérző Olaj, röviden annyit mondott: érdekes. Ez az a szó, amit filmek esetében nem szeretek hallani. Mert ugye ha egy filmet nagy élvezettel nézünk meg, akkor nem spórolunk a jelzőkkel, mindjárt elkezdünk csevegni róla, hogy milyen jól játszottak a színészek, milyen magával ragadó volt a forgatókönyv, milyen csattanós és profi volt a végkifejlet, mennyire feldobta az egészet a zene... Az ilyesfajta élményt az ember nem szereti megtartani magának, hanem felbuzdulva beszél róla moziból kijövet vagy haveri körben, ami másokat is arra sarkal, hogy megnézzék a szóban forgó művet. A legjobb reklám egy filmnek amikor szájról-szájra jár a publikum között mint pozitív példa. Az "érdekes" szócskát viszont leginkább azokra a filmekre szokták mondani, melyek valójában bűnrosszak, de mivel a szakma által elismertek, kifejezetten ciki lenne lehúzni őket, pláne ha még Oscar díj is köthető hozzájuk.

Ettől függetlenül mindenképpen látni akartam ezt a történetet, nem igazán a szakmai elismertség okán, hanem Daniel Day Lewis állítólag frenetikus alakítása miatt, nomeg kíváncsi is voltam hogy egy lelkész és egy olajmágnás hogyan fér össze egymással a vásznon. A történet maga az 1900-as évek legelején játszódik Amerikában: Daniel Plainview (Daniel Day Lewis) nagyratörő üzleti terveket dédelget magában, egész pontosan olajkút-hálózatot szeretne felállítani. Menet közben aztán gyorsan kiderül, hogy a busás haszon számára nem a pénz szeretetéért kell: Plainview maga mondja ki, hogy utálja az embereket, életcélja hogy akkora vagyont halmozzon fel az olajüzletből, hogy a társadalmat teljesen kizárva elvonulhasson remeteéletet élni és soha többet ne lásson senkit maga körül. Ez az alaphelyzet, ez a nyersesség már önmagában komolyan feszültté teszi a filmet, lévén Daniel-nek még a nézése is borzasztó, pont olyan fickó benyomását kelti, akivel nem szívesen tartózkodnánk öt percig sem egy légtérben. Az igazi törést persze az okozza majd, hogy megjelenik a színen Eli Sunday, a szinte még kamasz és szélsőségesen lendületes prédikátor, aki saját gyülekezeti házáért lobbizik, illetve teátrális előadásaival a legfanatikusabb fundamentalizmust juttatja eszünkbe. A film legnagyobb erénye szerintem épp ezen a ponton jelentkezik: az egyszeri ember arra számít, hogy a jószívű és hittel teli lelkész majd szépen megtéréshez segíti az embereket utáló Daniel-t, aztán a végefőcím alatt sírva egymás nyakába borulnak.

Ez azonban nem egy vasárnap délutáni matiné, úgyhogy gyorsan kiderül mindenki számára, Eli pont ugyanolyan önző és könyörtelen lelkészként, mint a saját érdekeit kereső Daniel olajmágnásként - a film innentől kezdve kettőjük szellemi párviadaláról szól, mintegy eszmei versenyfutás arról ki a nagyobb képmutató.

Az a helyzet, hogy kénytelen vagyok elismerni, hogy a Vérző Olaj esetében az "érdekes" jelző tökéletesen megállja a helyét mindenféle pejoratív felhang nélkül! Ez a film nem élmény a szónak abban az értelmében, amit egy finom fagylalt zamatára, egy jó futballmeccs hangulatára vagy egy letehetetlen könyv izgalmaira vonatkoztatunk, de valami olyan atmoszférateremtő erővel rendelkezik - értve ezalatt a rendkívül korhű környezetet és a néha idegtépő zenét is - ami kiemeli a tömegmozik közül. Daniel Day Lewis pedig minden kétséget kizáróan megérdemelte teljesítményéért az Oscar szobrocskát - néha már ijesztően valósághű alakítást nyújtott. Karakterét ezután nehezen fogom tudni leválasztani az arcáról és ha más filmben fogom látni, akkor is csak azok az összeszűkült szemek és könyörtelen tekintet fog eszembe jutni.

FIGY! A következő írás erősen SPOILER-es, akit ez zavar, ne olvassa!

Borzadni jó. Ne hazudjunk: ezért ülünk fel hullámvasútra, ezért nézzük meg hogyan zabálja kétpofára a dinoszaurusz a statisztákat, ezért izgulunk végig egy sportközvetítést, mert az életünkből alapvetően hiányzik a kaland, a változatosság, az átélhetőség. Biztonságosan akarunk veszélyes helyzetekbe kerülni, hogy legalább egy kis darabot szakítsunk magunknak a mozgalmasnak tűnő dolgok terebélyes választékából.

Ha van műfaj, amiben mindez különös hangsúlyt kap, akkor a filmezés pontosan ilyen: a perspektíva játékával, a zenével, a színészi tehetséggel, a forgatókönyv menetével hozzá lehet segíteni a nézőket ahhoz, hogy pár órára drámai szituációkban találják magukat és elfeledkezzenek arról, hogy valójában csak egy biztonságos fotel ölelő karjaiban ücsörögnek.

A filmipar számára kézenfekvő volt, hogy a nagy feszültséget és drámát nagy monstrumokkal teremtse meg, melyek már megjelenésükben elképesztik és megrettentik a publikumot. Mindenki emlékszik az Alien-sorozatra, King-Kong meséjére vagy éppen Godzillára, de lehetne említeni a Jurassic Park-ot is. Úgy látszik, a terebélyes méretű kreatúrák még mindig piacképesek, noha egyre kevésbé tűnik elégségesnek egy egész produkciót másfél órányi üvöltözésre, darabokra szakadó statisztákra és vicsorgó szörnyetegekre bízni. Valljuk be őszintén: unalmas is.

A Cloverfield alkotói ezért megpróbálkoztak valami olyan megközelítéssel operálni, ami nem elsősorban erre az agyonhasznált sablonosságra épít, hanem a százszor lerágott csontot úgy adja a szánkba, hogy elhiteti velünk, hús is van rajta. Pedig nincs túl sok.

A film egésze dokumentarista stílusban készült. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a "szereplők" nem úgy viselkednek, mint akik egy jól megírt forgatókönyv díszletei között vannak, hanem spontán, hétköznapian teszik dolgukat, ad-hoc jelleggel igyekszenek menekülni a New York-ot ért támadás elől. Ez utóbbi pedig nem más, mint egy ismeretlen helyről, ismeretlen szándékkal megjelent óriási, bogárra emlékeztető élőlény, ami az egyik leginkább elcsépelt klisé szellemében először is a szabadságszobor fejét szaggatja darabokra. A dokumentarista jelleg miatt a film minden pillanata kézikamerával lett rögzítve, tehát a kép sokszor ugrál, forog, megrendül, éppen úgy, mint amikor valaki egy kéthetes csimpánzra bízza az operatőri munkát. Ez azon túl, hogy egy idő után rendkívül idegesítő tud lenni és fárasztó a szemnek, maximálisan hiteltelen is: egy kézikamera ugyan megremeg néha az amatőr kezében, de nem ráng folyamatosan hosszú másodperceken keresztül. Az egészből inkább az látszik, hogy az alkotók megpróbálták túlhangsúlyozni a dokumentarizmust, mindeképpen szerették volna kihangsúlyozni a koncepciót, mert ez a film egyetlen egyedi vonása, amivel igyekszik eladni magát. Hasonló blődségek szép számmal akadnak, melyek az ilyen témájú művek automatikus velejárói: az ismeretlen lény pusztítja Manhattan-t, a házak egymás után omlanak össze, a hadsereg nem tud úrrá lenni a helyzeten, emberi sorsok pillanatokon múlnak. Egy ennyire életveszélyes szituációban ugyan ki volna az a sültbolond, aki menekülés helyett végigfilmezné az eseményeket? Ki vehetné fel kamerával a hadsereg támaszpontját, ki lenne az, aki lezuhanna egy helikopterrel és az egész balesetet és utána a túlélőket filmezné ahelyett, hogy nekik segítene? Nos, ezek az abszurd képtelenségek és még sok más is helyet kapott ebben a bugyutaságban.

Mindenképp jó pont azoban, hogy semmi nem derül ki a lényeges kérdésekről, nem tudni honnan került elő a bajokat okozó monstrum, nem tudni mi lesz a történet vége, és legalább ennyi realizmus szorult a stábba: mindenki elhalálozik a végére.

A Cloverfield sokak számára jelentett "abszolút moziélményt", vannak akik lassan már kultfilmként, műfajteremtőként tisztelik. Pedig csak annyi történt, hogy a jól bejáratott szörnyes szörnyűséget egy más csomagolásban, olcsóbb keretek között, nulla színészi teljesítménnyel újra eladták. Roland Emmerich-et mindenesetre sikerült túlszárnyalniuk.

Sokat lehetett hallani a filmipar fájdalmas panaszkodását a televízió és Internet térnyerésével szemben, nevezetesen az emberek ahelyett, hogy kimozdulnának otthonról és moziba mennének, inkább a TV elé ülnek le és DVD filmekkel múlatják az időt. Nem tudom, hogy az IMAX technológia megszületésében közrejátszott vagy sem ez a tény, mindenesetre a filmkínálaton még van mit csiszolni, már ha továbbra is cél marad az otthon tespedő közönség becsábítása az előadásokra.

Az IMAX új dolog mifelénk, bejáratott téma Európa-szerte és a tengerentúlon is. A budapesti Aréna Plázában azért szép munkát végeztek: külön mozgólépcső és díszesen kialakított beltér vezet el a moziszekcióhoz, melyek közül az IMAX vetítések egy ízlésesen hívogató teremben kaptak helyet. A bejáratnál mindenkinek speciális szemüveget osztanak, amit a filmvetítés idejére ajánlatos feltenni, hiszen az ígéretek szerint soha nem látott képekben és realizmusban lesz részünk.

A háromdimenziós megjelenítés valóban működik, sokszor úgy éreztem, hogy benne vagyok a filmben, kislányom rendszeresen kaszálta a levegőt, hátha sikerül megérintenie a szereplőket. A szemüveget időnként érdemes levenni pár pillanatra, mert néha fárasztó a szemnek, de ettől eltekintve maga az IMAX technológia valóban olyat mutat, amit érdemes megnézni.

Nagyot néznek, de nem eléggé

Az igazi problémám inkább a filmfelhozatallal volt. Jelenleg két produkció van műsoron, az egyik a tengerek élővilágáról, a másik a T-Rexről és más dinoszauruszokról szól. Mi ez utóbbi mellett döntöttünk, utólag már sejthetően rosszul. A filmnek két jelentős problémája van. Az egyik, hogy teljesen feleslegesen egy színészekkel előadott és bugyuta történetbe ágyazott keretben mutatja meg a dinoszauruszokat. A történet olyan szinten egyszerű, hogy az még egy szombat délutáni matiné kereteit is feszegetné és unalomba fullasztja az IMAX által nyújtott lehetőségeket. A másik probléma, hogy a címszereplő (azaz a T-Rex) összesen kb. 2 percet szerepel az 50-ből, ami finoman szólva nem fair a nézőkkel szemben. Sokkal hatásosabb és értelmesebb lett volna egy dokumentarista-stílusban felvezetett természetfilm jellegű ismeretterjesztés - valószínűleg kevésbé költséghatékony, de legalább élvezetesebb.

Egyszóval az IMAX, mint mozi tényleg jó lehetőség a látványos és átélhetőbb filmek bemutatásához, de ahhoz látványos és átélhetőbb filmek is kellenek. Addig lehet hogy mégiscsak az otthoni DVD előtt fogunk ücsörögni ha filmről van szó - térhatás nélküliről, de tartalommal telítetten.

1971-ben az amerikai stanfordi egyetemen egy érdekes pszichológiai kísérletet végeztek önkéntesek segítségével. A kísérletre 24 jelentkezőt választottak ki és véletlenszerűen két csoportra osztották őket: foglyokra és börtönőrökre. A kutatás célja az volt, hogy két héten keresztül, az igazival megegyező körülmények között legyenek elszállásolva a "rabok", az "őrök" pedig egyenruhában felügyeljék ennek a mesterségesen kialakított álbörtönnek a rendjét. Gyakorlatilag eljátszatták a kísérletben szereplőkkel ezeket a szerepeket, hogy tanulmányozzák az emberi psziché változásait ilyen körülmények között. (A kísérletről bővebben itt olvashatsz.)

A kísérletet Philip Zimbardo vezette, aki hat nap után kénytelen volt leállítani az eredetileg két hetesre tervezett szerepjátékot. Ahogy ő fogalmazott: "Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között"

A stanfordi egyetemen lezajlott teszt teljesen hétköznapi emberekből is pár nap alatt kihozta az állatias viselkedési formákat: az őrök szerepét alakítók megalázták és nevetségessé tették foglyaikat, örömüket lelték a kegyetlenkedésben. A "rabok" pedig instabillá váltak, egyesek akarat nélküli gépekké, mások lázadókká lettek, többségük gyűlölni kezdte az őket fogvatartókat.

Nos, ilyen valós előzményekre alapozva készítette el a német filmrendező, Oliver Hirschbiegel saját megközelítésében a sztorit, mely a Stanfordi Egyetemen végzett kísérlethez képest továbbgondolja az eseményeket. A film nemcsak kiváló színészi alakítások mellett mutatja meg lépésről-lépésre az átlagos emberek pár nap alatt végbemenő torzulásait, de eljut egészen addig a pontig, amikor már a kísérletet vezető orvosok is kezdik elveszteni a kontrollt saját megcsinált világuk felett.

A film igen erős és maradandó atmoszférát teremt az első percektől kezdve, megtekintése kissé fejbevágja az embert - valószínűleg ez lehetett az alkotók célja is. Leginkább az a kérdés nyomaszthatja a nézőt, amit mindannyian feltehetünk magunknak: hasonló szituációban rabként vagy őrként vajon hogyan viselkednénk? Általában magunkat jó embernek tartjuk, olyannak aki a légynek sem ártana, nemhogy kegyetlenül kezdene bánni a rá bízottakkal. Ismerőseinkről, barátainkról, testvéreinkről még csak elképzelni sem tudjuk, hogy a fentiekhez hasonló gonoszkodásokra hajlanának. Civilizáltnak és jóindulatúnak tartjuk magunkat.

A történelem számtalan esetben bebizonyította, hogy ez mennyire nem igaz és a körülmények milyen könnyedén fordítják át a stabilnak hitt jellemet beteggé és közveszélyessé. Minden idők legpusztitóbb fegyveres konfliktusa, azaz a második világháború alatt emberek tízezrei voltak képesek egyszerű, szelíd, hétköznapi viselkedésről gyorsan átváltani a legalantasabb és legbrutálisabb ösztönökhöz. Ahogy egy holokauszt-túlélő fogalmazott egyszer, lehet hogy az a német állampolgár aki egy békés esztendőben szívélyesen útbaigazít az utcán ha eltévedek, háború alatt gondolkodás nélkül fejbelőne ha lehetőséget kapna rá.

A Kísérlet című filmet mindenkinek ajánlom, aki szereti a drámai hatású, alapos módon megírt és mély tartalommal rendelkező műveket, valamint nem fél attól, hogy saját magával is szembesüljön bizonyos mértékben. Azt gondolom minden brutalitása ellenére ez egy nagyon jó film, nagyon tanulságos és sajnos mélyen emberi motívumokkal.

Sophie Scholl. Ez a név a legtöbb embernek nem jelent semmit. Volt azonban egy rövid idő Németországban, amikor ismerősen csengett, sőt feszültséget okozott. A második világháború során a Harmadik Birodalom mindig olyan képet próbált mutatni magáról ellenségei felé, hogy a német nép egységesen összezár Adolf Hitler világuralmi törekvései mögött. Többek között ezért tartott beszédet Goebbels, a nácizmus propagandaminisztere a berlini Sportarénában, ahol "totális háborúra" eskette fel a nemzetet. Ezt próbálták belesulykolni az emberek fejébe plakátokon, a rádión és a sajtón keresztül.

A német nép azonban - minél inkább egyértelművé vált, hogy a háborút már nem lehet megnyerni - először csak lélekben, később tettekben is egyre inkább kihátrált Hitler mögül. A Fehér Rózsa mozgalom ennek a kihátrálásnak volt az egyik megszervezett módja: titokban röplapokat készítettek a nácizmus ellen, azokat pedig mindenfelé terjesztették. Sophie Scholl, a 21 éves egyetemista diáklány volt a Fehér Rózsa értelmi szerzője és motorja, ám egy balul elsült akciójuk során bátyjával együtt a Gestapó elfogta és börtönbe zárta.

A film innentől mutatja be az eseményeket, láthatjuk pontosan mi is volt ez a balul elsült akció és mi történt aztán Sophie-val. Mivel a történelemből már tudhatjuk a sztori végét is, ezért nem kis kihívás lehetett az alkotó gárdának feszült és érdekes filmet forgatni! Nos, szerintem a feladatot remekül megoldották: nem pusztán egy kiváló színésznőt találtak Scholl szerepére, aki teljes átéléssel és hitelességgel játszotta szerepét, de az egész körítés, a fasiszta rendszer ridegsége, a szorongás érezhetően árad a filmből. A fő hangsúly természetesen azokon a részeken van, amikor Sophie-t a gestapó tisztje kihallgatja. Nem történik semmi fizikai bántalmazás, kínzás, sokkal inkább pszichikai terror és megfélelmlítés - ezek a jelenetek pedig annyira szorongatóak a néző számára, hogy rengeteget tesznek hozzá a film elmélyítéséhez és élvezetéhez.

A végső kirakatper kissé bohóckodós bíró figurája valamennyit levon a film értékéből, viszont (sajnos) hitelesen ábrázolja milyen nevetségesen primitív volt a náci rezsim alatt egy-egy bírósági tárgyalás: a bíró gyakorlatilag ismertette a vádpontokat, a vádlottak szinte egy szót sem szólhattak saját érdekükben, az ügyvédek nem tiltakoztak semmi ellen, sőt olyan is akadt köztük, aki a tárgyalás közepén közölte, hogy lelkiismereti okokból nem tudja tovább képviselni védencét, mert nem bírja hallgatni ahogy a szeretet Führert szidalmazzák. 

Döbbenetes egy világ volt és ennek a döbbenetes világnak fullasztó atmoszférája remekül átjön ezen a filmen, mely egy plusz erénnyel is rendelkezik a megszokott "amcsi" produkciókhoz képest. Ez a film ugyanis német, ami alapból autentikussá teszi és egyben pozitívvá, hogy saját szégyenfoltjukkal ilyen bátran mernek szembenézni, illetve egyértelműen elismerni, feltárni és bírálni azt. Mostanában amúgy a németek tök jó filmeket csinálnak, már nem pusztán a Derrick vagy a Klinikák juthat az ember eszébe róluk, hanem igényes és széles réteg számára fogyasztható, profi módon kimunkált dolgokkal jelentkeznek. Megmondom őszintén, nekem a német emberek kicsit túl távolságtartónak, hidegnek, humortalannak és pénzhajhásznak tűntek, de el kell ismernem hogy az elmúlt években sok olyan hatás ért, ami rákényszerít az előzőek alapos átgondolására.

Ezt a filmet pedig mindenkinek ajánlom, akár vannak fenntartásai a németekkel, akár nincsenek - jó látni egy igazi hőst, még ha csak egy mezei egyetemista lánynak tűnik is, de legalább nem izmokkal és verekedéssel vívta ki magának ezt a rangot, hanem igazi bátorsággal és tiszta szellemmel.

Érdekes film A Remény Rabjai. Megjelenése után elhasalt az amerikai mozipénztáraknál, jelölték 7 Oscar-díjra, amiből egyetlen egyet sem nyert meg. Mégis, később a népmesékhez hasonlóan szájról-szájra terjedt micsoda elementáris hatású produkcióról van szó, végül az egyik legkeresettebb film lett belőle, sőt a közönség maga megválasztotta minden idők második legjobb filmjének (lásd: www.imdb.com weblapján)! Ez utóbbi egy elég nagy elismerés, rendkívüli filmről van szó tehát, melyre emberek százezrei voksoltak így.

A történet két ember sorsának összefonódásáról szól, akiket - sok más társukkal egyetemben - életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnek gyilkosság elkövetéséért. Andy, az újonc és Red, aki már évtizedek óta vendégeskedik itt, együtt építenek fel egy élhetőbb környezetet az őrök és a vallásoskodó igazgató brutális kegyetlenkedései közepette. A film alaptörténete akár sablonosnak is nevezhető, mégis olyan kérdéseket feszeget és olyan módon képes megmutatni egy jó, őszinte és nagyon emberi közösség erejét, ami nagyon magas színvonalúvá teszi. Menet közben igen magvas gondolatok hangzanak el az élet értelméről és az emberi méltóságról, az álmokról és a reménykedésről. Megtudhatjuk azt, hogy érzi magát, aki ötven év raboskodás után kerül vissza a társadalomba, mely számára ijesztően idegen és furcsa. Kiderül mire mehet az ember saját képességeivel egy szűk kis cellában, betekintést kapunk abba, hogy a fogvatartók akár sokkal gerinctelenebbek saját rabjaiknál. A nyelvezet igen nyers, szinte minden második percben ocsmány beszéd hangzik (ahogy az teljesen normális egy börtönben és a filmben sem zavaró), a rabokat inkább hasznot hozó állatként kezelik emberek helyett és azt próbálják elhitetni velük, hogy mivel életfogytiglanosok, nyugodtan lemondhatnak az életről, számukra már csak a négy fal létezik.

Maga a film végig árasztja magából ezt a szorongást, ezt pedig mi nézők átvesszük és néha-néha összerándul a gyomrunk a súlyosabb jeleneteket látva. Annak idején Steven Spielberg Cápa című - ma már inkább csak derültséget, mint félelemérzést okozó - filmje ért el hasonlót, sokan ugyanis egy ideig nem mertek a tengerben anélkül fürdeni, hogy előtte alaposan ne néztek volna körbe cápa után kutatva. Nos, itt is valami hasonló eredményt könyvelhetnek el a film készítői, ahogy haladunk előre a történetben, úgy érezzük egyre inkább a börtön dohos levegőjét, úgy szokunk hozzá a mindennapi léthez, ami az udvari sétálgatás, a cellák, a börtönmozi látogatásában merül ki. Pont úgy vagyunk vele, mintha mi is ott lennénk. Szó mi szó, ez csodálatos eredmény, büszkék lehetnek a készítők, hiszen egy filmnek pontosan ez a dolga: elhitetni magáról, hogy valóságos, hogy nem fiktív. Az a film, ami közben bármikor ki lehet menni a WC-re, mondván "ez csak egy film", nos az nem teljesíti maradéktalanul a rábízott feladatot. Itt nem ez a helyzet. A néző is egyre fásultabb lesz a szürke, kék és hideg helyeket látva, lassan beletörődik hogy hőseivel együtt be van zárva ebbe a reménytelennek tűnő mikrovilágba. A hatás megvan és tökéletesen működik.

A főszerepeket alakító Tim Robbins és Morgan Freeman minden dicséretet megérdemelnek, mindketten bőven kaphattak volna egy-egy Oscar-t munkájukért. Igazából ebben a filmben minden pontosan a helyén van, a cselekmény egyes eseményei sebészi precizitással akkor bontakoznak ki, amikor szükséges. Nincsenek üresjáratok, nincsenek felesleges jelenetek, unalmas szakaszok. A végkifejlet ugyan kissé banális, mégis logikus és üdítő az előzmények megtekintése után.

A Remény Rabjai mindenesetre számomra az év legjobb filmje volt, bár 1994-ben készült, azt gondolom a benne foglaltak húsz év múlva is igazak lesznek, s igazából ez teszi megkerülhetetlen darabbá. A 3 DVD-s különkiadásban a film mellett extrák is találhatóak, ahol többek között egy lelkész is elemzi a sztori bizonyos aspektusait - nem véletlenül.

Mondok egy viccet: béke a Közel-Keleten. Jelen pillanatban legalábbis hihetetlennek tűnik, hogy valaha is megvalósul bármi hasonló abban a térségben, ami a palesztin-zsidó konfliktusok miatt elhíresült a rendszeres merényletekről, fenyegetésekről, oda-vissza bejáratott bosszúhadjáratokról.

A világ talán legismertebb filmrendezője, Steven Spielberg is valami hasonlót akart megmutatni a nálunk, azaz Budapesten is forgatott München című filmjével, de művében nem elsősorban a pontos tényfeltárásé és történelmi hűségé lett a főszerep, hanem sokkal inkább a fajgyűlölet és bosszúállás értelmetlenségének és pszichikai hatásainak bemutatása. Spielberg sokkolni akart (sikerült is), ezen keresztül pedig annyit mondani: a bosszú tönkreteszi az embert.

A történet alapja sajnos valós: az 1972-es mücheni olimpián túszul ejtett, majd könyörtelenül kivégzett zsidó sportolók lemészárlása adja a kiindulópontot. Egész pontosan tizenegy olimpikont gyilkoltak meg palesztin elkövetők, ezzel magukra vonva a világ figyelmét. A világszerte nagy felháborodást kiváltott vérengzést követően egy zsidó srácot (a filmben Avner-nek hívják és Eric Bana alakítja őt hibátlan színészi teljesítményt nyújtva) megbíznak azzal, hogy csapatával együtt álljon bosszút az értelmi szerzőkön és hasonlóképpen végezzen ki tizenegy palesztint, akik összefüggésbe hozhatóak a merényletekkel. A film kiválóan érzékelteti, milyen (szellemi) leépülésen megy keresztül, ha valaki bosszúállásra adja magát. Először, az első pár palesztin kivégzésekor még ünnepel a csapat, úgy érzik hogy a hazájukért, a családjukért tesznek valamit és jogosan intézik el egymás után a terroristagyanús elemeket, akik zsidó honfitársaik életére törnének. Később azonban Avner kezd felörlődni, egyrészt azon vívódik, hogy mennyire helyes és szükséges amit tesz, másrészt kiderül, hogy rájuk is felfigyeltek a palesztinok és ezáltal nem csak saját életük, de családjuk is veszélybe kerül. A sztori egyik jelenetében Avnert egy elég paranoid szituációban láthatjuk, ahogy késsel szétszaggatja saját ágyát, hátha bombát rejtettek bele, szétveri a telefont, nehogy azon keresztül robbantsák fel (ők maguk is ezekkel a módszerekkel végeztek ki több célpontot), aztán már aludni is csak a gardróbszekrényben mer pszichésen teljesen kikészülve és rettegve. Megbízása végén pedig végül hazakerül családjához, de egy ideig még az utcán mellette elhaladó, sötét üvegű autóktól is félve az oszlop mögé bújik.

A film pontosan azt mutatja meg, ha valaki bosszúállásra adja önmagát, az leginkább saját magán áll bosszút. Néhol szinte tapinthatóvá válik mennyire beteggé teheti a legnormálisabb embert is az ilyesmi és mennyire nem éri meg még a valós sérelmekért is visszavágni. Ahogy a Biblia is közli velünk, hogy a bosszúállás Istené és nem a miénk, mert ha mégis mi kezdeményezünk, szó szerint pokoli dolgokat szabadíthatunk el és egy végtelen folyamat elindítói lehetünk. Gyakorlatilag az egész zsidó-palesztin konfliktus nem más, mint egy megtorlás megtorlásának sorozata.

A film amúgy meglehetősen naturális, nincsenek illedelmesen elrejtett, a kamera által nem mutatott kegyetlenségek - a néző sokszor az arcába kapja a valóságot és végignézheti milyen módon zajlottak az események. Persze máshogy nem is lehetne elmélyíteni a mondanivalót, viszont emiatt csak felnőtt nézőknek tudnám ajánlani. A München komoly film és csak felületesen kegyetlen - a valódi kegyetlenség nem a látványban, hanem abban rejlik, hogy igazságszeretet jelszó alatt milyen dolgokat képesek emberek elkövetni - legyenek zsidók vagy palesztinok akár.

Az emberek többsége szórakozni jár moziba, elfelejteni két órára a mindennapok összes nyűgjét és átadni magát valami emelkedetebb világnak, valami átélhető atmoszférájú mesének, amitől nem csak jobban érzi magát, de akár még értékes mondanivalót is kaphat. Nos, a Kellemetlen Igazság című film a szórakozást biztosan nem garantálja, de az átélhetőséggel és a mélyebb mondanivalóval néha sokkoló pillanatokat képes okozni. Vagyis nem feltétlenül fogjuk jobban érezni magunkat a film megnézése után, de ebben az esetben talán pont ez volt az egyik cél.

A film tulajdonképpen egy látványosan prezentált előadássorozat, dokumentum-mozi a globális felmelegedés világszerte realizálódó, mindenkit érintő problémájáról. Az előadást az USA egykori alelnöke, Al Gore tartja, aki végig nagyon szimpatikusan és érthetően, látványosan tálalva ismerteti a környezetünkben bekövetkező degenerációkat, közben pedig róla is megtudhatunk pár dolgot, megérthetjük honnan és miért született meg benne az a küldetéstudat, amivel jelenleg is az egyik legkeresettebb előadó a témában.

Általában ha az ember környezetvédelemről hall, folyton egy dolog jut az eszébe. Ez pedig nem más, mint hogy biztosan valamilyen politikai érdekek mentén próbálják megvezetni és kihúzni a zsebéből a maradék pénzét is. Nyilvánvalóan van alapjuk ezeknek az előítéleteknek: ahogy Michael Crichton írta a Félelemben című könyvében, amikor a politikai elit egy amúgy populáris és alapjaiban szükségszerű témába ártja bele magát - és a környezetvédelem ilyen - mindig a profit és a hatalom megszerzésének lehetősége okán teszi, így a valódi mondanivaló elsikkad vagy annyira beszennyeződik, hogy hitelét veszti.

Ez azért is nagy hiba, mert a Kellemetlen Igazság-ból kiderül, hogy politikai érdekek ide vagy oda, tíz éven belül nagyon kritikusra is fordulhat a helyzet, amennyiben képtelenek leszünk szemléletet váltani. Sajnos a globális felmelegedés - azaz a szén-dioxid felhalmozódása a légkörben - valós tény, még akkor is ha sokszor és sokan csak divatból, kampányérdekből vagy kötelességből lobogtatják. Nem akarom most felsorolni a filmben elhangzott tényeket, csak egy érdekesség: a sarki jeges területek olvadása szélsőséges esetben oda is vezethet, hogy akár Grönland eltűnik. Ez összesen hat méteres(!) vízszint emelkedést váltana ki, aminek köszönhetően Manhattan egy része víz alá kerülne, de Hollandia is - mint az egyik legmélyebben fekvő ország - alaposan el lenne áztatva. A következmények beláthatatlanok: menekültek millióinak ellátását, élelmezését, lakhatását vonják magukkal.

A keresztény nézőben óhatatlanul felmerül, amit Jézus is mondott azokról a bizonyos jelekről, amik megelőzik az Ő visszajövetelét. Érdekes, hogy a filmben maga Gore is megemlíti, hogy néha már olyannak tűnik a helyzet, mintha a Jelenések Könyvét látnánk megvalósulni...

Ez a film mindenképpen érdemes a figyelemre, néhol megdöbbentő, néhol felemelő, de mindenhol értékes: Oscar díjat is kapott és jelenleg az USA-ban minden idők harmadik legsikeresebb dokumentumfilmje. Hatására egész mozgalom alakult ki, maga az előadó mondta: "A film csupán a kezdet. 2006 második felében jelenik meg az azonos című könyv, és ezzel párhuzamosan egy oktatóprogramot is indítunk, ahol kiképezzük az embereket az előadás megtartására"

Szerintem iskolai tananyagként is hasznos lehetne, amennyiben valaki vállalkozna a feldolgozására.

Minden kissrác szereti a hősöket, a karddal hadonászó harcosokat vagy éppen a dögös zsarukat, akik mindig igazságot tesznek és vasököllel számolnak le a sok gonosztevővel, egyben megvédik az ártatlanokat. A megboldogult nyolcvanas években, amikor még Stallone és Schwarzenegger is elég fiatal volt, rengeteg - mai szemmel nézve iszonyú igénytelen - mozi készült a két izompacsirtára alapozva. Ezek közül a 21 évvel ezelőtt debütált Kobra című "remekművet" adta le egyik este az RTL Klub.

Namost, rólam tudni kell hogy szinte sosem kapcsolom be a TV-t (tényleg így van!), de a kérdéses napon pont nálunk volt egy barátom, amikor pedig megláttuk hogy este leadják a Kobrát, már tudtuk hogy ezt nem lehet kihagyni. :-) Ahogy előre sejtettük: végigröhögtük az egészet, nem kicsit, nagyon! :-) Ha az ember önfeledten szórakozni szeretne egy filmen, akkor ne vígjátékokra pazarolja az idejét, hanem sokkal inkább egy régenvolt nagy siker elé üljön le, amit még gyerekfejjel halálosan komolyan nézett és utána még a takarót is állig magára húzta a sötét szobában a félelemtől! :-)

Egészen elképesztő, hogy ezt a művet húsz évvel ezelőtt még 18 éven felülieknek ajánlották - mert annyira nem történik benne semmi durvaság, hogy az már szinte hihetetlen - különösen hogy eredetileg egy izgalmas krimi-akciófilmről van szó. A forgatókönyvet maga Stallone írta és természetesen a főszerepet is ő játsza. A karakterek finoman szólva egydimenziósra sikerültek: a jók mindig vagányul néznek ki, a gonoszak állandóan összeszűkült szemekkel járkálnak és vicsorognak. Stallone persze önmagával különösen kegyesen bánt a sztori megírásakor: az egész filmben bár több tucat ellenfele akad, akik sokszor egyesült erővel támadják, mégis szinte egy karcolás nélkül sétál ki minden ütlegelés, robbantás, lövöldözés közepéből. Az általa játszott karakter folyton szexis szűk farmerben sétál hosszú ballonkabáttal, dögösen borostás, Ray-Ban napszemüvegben, fogpiszkálóval a szájában, cowboy-csizmában és bőrkesztyűben van. Akkoriban ez valószínűleg a rátermett zsaru benyomását keltette, de ma inkább úgy néz ki, mint egy időzavarban szenvedő playboy, aki forgatókönyvírói tévedésből a Vadnyugat helyett egy metropolisz közepébe született.

A film egyik leghihetetlenebb hülyesége is az öltözködéshez köthető: Stallone a történet szerint épp hazaér, bemegy a lakásába, bekapcsolja a TV-t... és nekiáll napszemüvegben és bőrkesztyűben egy szelet pizzát enni! Ezen hosszú percekig mulattunk, egész egyszerűen ez egy akkora marhaság, amit sosem láttunk filmen és remélhetőleg nem is fogunk. Ténykérdés, hogy a film ezzel beírta magát a halhatalan ostobaságok sorába, mindenesetre másnap kipróbáltam milyen lehet egy lakásban napszemüvegben és kesztyűben pizzázni, a kísérlet végén arra jutottam, hogy nagyjából olyan, mint zokniban lábat mosni...

A másik teljesen logikátlan és abszurd jelenet egy kórházban játszódik. A történet szerint egy fiatal lányt akarnak a gonosztevők eltenni láb alól, akit éjfél magasságában üldöznek egy kórház folyosóján. A nő persze segítségért kiabál ahogy kell, de a kutya se jön ki a szobákból, hiszen mindenki alszik. Megnyomja a vészcsengőt, mire nagyjából 5 másodperc alatt tisztességes tömeg verődik össze, az emberek frissen kibújnak a kórtermekből, mindenki felöltözve mászkál, akadt olyan is, aki öltönyben jelent meg! Bár én tudnék reggelente ilyen szélsebesen kipattani az ágyból, mint a kórházi betegek: öltönyben, frissen vasalt gallérral!

Persze olcsó dolog kinevetni egy 21 éves produktumot, de a sok sztereotíp jellemábrázolás és az unalomig ismer panelekből építkező cselekmény mindenképpen mosolyt csal a néző arcára. Örök tanulság, hogy leginkább az válik nevetségessé, aki túl komolyan veszi magát. Stallone érdemeit elismerendő azért tud ő értelmes dolgokat is csinálni: a tavalyi Rocky Balboa is az ő műve, ahol nem sérthetetlen hősként, hanem a megtört öregember szerepében állt kamera elé, elég nagy hitelességgel. Ennyit biztosan változott huszonegy év alatt.