Mivel egyik szolgálatomhoz szükséges volt, kicsit megnéztem közelebbről Pilátus bácsit - azt az embert, aki mosta kezeit miután Jézust a halálba küldte. Legtöbben gondolkodás nélkül rávágjuk, hogy Pilátus velejéig romlott figura volt, mások szerint pedig a körülmények áldozata.

Rosszkor volt rossz helyen - talán ez az igazság? Pontius Pilátus, mint Júdea prefektusa (helytartója) biztosan nem tartozott a világ legnagyobb formátumú vezetői közé. Vérengzést indított a zsidók ellen és amúgy sem volt az a sikeres diplomata: végül leváltották és száműzetésben halt meg.

Pilátus prefektus volt, azaz helytartó. Talán nem mindenki tudja, de a Római birodalomban prefektusnak lenni nem tartozott a legkönnyebb dolgok közé. Róma hatalmas területeket hódított meg, ezeket pedig felosztotta és az így létrejött provinciákba (tartományokba, körzetekbe) vezetőket nevezett ki. (Kicsit sánta példával olyasmi volt ez, mint Budapest huszonhárom kerülete, ahol kerületenként van egy-egy polgármester.) A békés, nyugodt körzetek vezetői prokonzulok lettek, ők nem a Császárnak, hanem a szenátusnak számoltak be munkájukról. A nyugtalan, balhés körzetekbe kerültek a prefektusok, akiknek sokkal nehezebb dolguk volt, ráadásul nekik közvetlenül a Császár felé kellett jelenteniük - valószínűleg ez sem lehetett életbiztosítás, ismerve a római császárok általános jóindulatát és emberbaráti hozzáállását...

Pilátus tehát egy eleve nyugtalan körzet, Júdea prefektusa lett és alapvetően három feladatnak kellett eleget tennie:

1. Békét teremteni Júdeában és azt megőrizni.

2. Gondoskodni arról, hogy a nép fizesse az adót.

3. Elérni, hogy az emberek tiszteljék a Császárt.

Nos, ha felcsapjátok a Bibliát és elolvassátok Jézus perének sztoriját, felfigyelhettek arra - minő véletlen! - hogy szerencsétlen Pilátust éppen ezen a három területen érte utol a végzet. Először is zavargások törtek ki, vagyis a béketeremtés lehetősége hirtelen veszélybe került. Másodszor Jézust többek között éppen azzal vádolták, hogy propagálja: az emberek ne fizessenek adót a Császárnak. Harmadszor pedig magát Pilátust érintette legérzékenyebb pontján a vád: ha nem ítéli el Jézust, akkor nem a Császár barátja, vagyis a tiszteletnek is lőttek... Pilátus bekerült egy pszichikai présbe, ez kétségtelen, s nagyon is jól értette, hogy össztüzet zúdítottak rá.

Elítélhetjük ezt az embert, de azért ha van kedvünk, kicsiholhatunk magunkból némi empátiát is: nem lehetett egyszerű Pilátusnak hirtelen azzal szembesülni, hogy szinte egyik pillanatról a másikra mindhárom stratégiai fontosságú területen megszorongatják. A Bibliából kiderül, hogy vívódott is magában, nem tudott mihez kezdeni a helyzettel, mitöbb kísérleteket tett arra, hogy Jézust kimentse. Végül azonban a kézmosást és a felelősség elhárítását választotta és engedett a nyomásnak. Nem tudom mennyire tudott megkönnyebbülni, hiszen tudta hogy egy teljesen ártatlan személyt küldött a halálba.

Tudjuk azt nagyon jól, milyen érzés ez. A kereszténység nem rendíthetetlen harcosokból áll, hanem vergődő emberekből, akik gyakran még csak nem is vívódnak és küzdenek önmagukkal, hanem a külső nyomásnak engedve azonnal beadják a derekukat. Pontius Pilátus nem döntött jól, de ilyen presszió alatt kíváncsi lennék ki lenne közülünk, aki kiállta volna a próbát? Pilátusnak persze a fenti három pont mellett volt egy negyedik, egy sokkal mélyebb problémája: nem ismerte fel Jézusban magát Istent. Jó kérdés, ha ez mégis megtörténik és Piáltus a végsőkig kiáll Jézus mellett, mi lett volna a folytatás?

Nem szoktam ilyet csinálni, de Telegdi József tanár úr könyve van olyan jó, hogy kivételt tegyek: bár még nem olvastam teljesen végig, de máris ajánlom! A teológia tudományai közül valamiért mindig is kiemelten foglalkoztatott a homiletika, azaz az igehirdetéssel kapcsolatos ismeretek és tapasztalatok összegzése. Talán azért, mert ez az egyik olyan terület, melyre sokkal jobban kellene figyelnünk!

Kiállni emberek elé és prédikálni - messziről nézve a világ legegyszerűbb dolga, hiszen csak ismerni kell valamennyire a Bibliát és ha jó szókincsünk van, akkor másra már nincs is szükség egy kiadós beszédhez. Nos, aki valaha gyakorolta magát az igehirdetésben, tudja hogy mi sem áll távolabb az igazságtól! Emberekhez szólni, hatni rájuk, beszélni hozzájuk hatalmas felelősség és ha jól csinálják, kemény feladat is egyben. Saját tapasztalatból is mondom, egy közepesen hosszú (30-40 perces) igehirdetésre heteket lehet és talán kell is készülni.

Telegdi József munkája a szó minden értelmében átfogó, mert a textus kitusakodásán és felismerésén keresztül annak formába öntéséig és elmondásáig szinte minden aprósággal foglalkozik. Megtudhatjuk mire érdemes és mire nem érdemes figyelni, amikor témát választunk, valamint milyen elvárások mentén szokott rétegződni a gyülekezet, hogyan építünk fel homíliát, sermo-t vagy történetprédikációt. Kiderül hogyan kell applikálni az elmondottakat, hogyan javasolt kezdeni és befejezni egy beszédet és persze rossz példák sokaságát és buktatóit is látni fogjuk. Szakmai alaposság és élettapasztalat egyaránt áthatja ezt a vaskos, nagyalakú és közel hatszáz oldalas művet, mely színtiszta gyakorlati tanácsokat is tartalmaz. Ötlethegyek és tipphalmazok várják az olvasót, hogy miként érdemes prédikálni esküvőn, temetésen, húsvétkor, pünkösd ünnepén, lelkészbeiktatás esetén, gyermekbemutatáson és sok más alkalom során.

A könyv remekül szerkesztett és összeszedett, alapos és áttekinthető, semmit nem erőltet és érezhetően nem akar kizárólagos utat mutatni. Tartalma tele van illusztrációkkal, idézetekkel, még ismert szónokok prédikációvázlatai is helyet kaptak, melyek még egyértelműbbé teszik a mondandót.

Az a helyzet, hogy a homiletika egy alaposan elhanyagolt terület az egyházon belül, nem is mondható hogy Dunát lehetne rekeszteni a szakirodalommal, ami a témával foglalkozik. Ez azért is aggasztó, mert hétvégéken prédikátorok ezrei beszélnek a Bibliából szerte a nagyvilágban, és ezt rendszeresen hétről-hétre, évről-évre teszik. Nem esetenkénti feladatról, alkalmi problémákról van szó, hanem egy folyamatosan gyakorolt tevékenységről, ami magától értetődően kívánja a törődést. Hogy bealszanak vagy felébrednek egy-egy prédikáción, az elsősorban a homilétán múlik.

Lenne mit csiszolni igehirdetéseinken és ezt most önkritikával is mondom. Végre van egy könyv, amiben hasznos gondolatok és tanácsok segítik hozzá az aktív prédikátorokat, hogy még jobbak legyenek. Nyilván nem mindentudó alkotás, de hogy hasznos, az biztos.

Mi a legnehezebb dolog a kereszténységben? Nem tudom biztosan, de mártírnak lenni és válogatott kínzások között meghalni Krisztusért, biztosan nem tartozik a legkönnyebbekhez... Mindig tisztelettel hallgatom azok történetét, akik jóval erősebbek nálam és a modern világ vallásszociológiailag elmaradt részeiben odaadják életüket - mert nincs más választásuk.

A mártíromság, a hitért vállalt halál hozzátartozott az első keresztények életéhez. Különösen akkor került előtérbe, amikor a császárkultusz zenitjén volt és mindenkit üldöztek, aki megtagadta az uralkodó istenként való imádatát. Bár a császárkultusz Augustus idején kezdődött, a legtöbb császárt csak halála után avatták istenné. A kereszténység viszont nem tartozott a népszerű hitek közé és elég kevesen is követték ahhoz, hogy hangsúlyos tényező legyen. Diocletianus keményen aprította a hívőket, Néró megpróbálta a nyakukba varrni saját gyújtogatását (mondván a keresztények mindig az ítélet tüzét emlegetik), de ezeken kívül is akadt még, aki profi szintre küzdötte magát a keresztény népirtásban.

Az üldöztetés persze éppen ellenkező hatást ért el, mint amire számítottak: ahelyett, hogy visszaszorította volna a kereszténységet, csak népszerűsítette azt. Tertullianus Apológiájában egyenesen leírta a helyzetet: "És íme bármiféle válogatott kegyetlenségetekkel semmire se mentek: arra jó csupán, hogy társaságunkba csalogassa az embereket. Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: vetőmag a keresztények vére... Tanít már maga a makacsság is, amelyet ti a szemünkre hánytok. Ennek láttára akad-e ugyan ember, aki izgatottan ne kérdezné, hogy mi rejlik a dologban. S ha kikutatta, melyik nem állna közénk?"

A mártíromság kapcsán talán vannak, akik azt gondolnák, a kereszténység Constantinus után nyugvópontra jutott (és sajnos üldözöttből üldöző szerepet vett magára...), a fenyegető idők pedig megszűntek, mindenki szabadon gyakorolhatja hitét. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz: ma is vannak és valószínűleg lesznek is olyan vallásilag elkötelezett régiók, ahol kemény élet-halál harc kereszténynek lenni. Nekünk itt Európában adottság a demokrácia és a vallásszabadság, de még mindig hallani misszionáriusokról, akik üres koporsóval utaznak el bizonyos országokba, mert tudják hogy legjobb esetben is azokban fognak hazatérni...

Az igazi kérdés persze az, mi lenne az az áldozat, amit mi bevállalnánk a hitünk miatt? Ha magamra gondolok, a helyzet kifejezetten rossz. Túlságosan hozzászoktam már ahhoz a komforthoz, ami körülvesz. Úgy veszem észre egy átlagos magyar ember (beleértve a keresztényeket is!) már akkor nyűszíteni kezd, ha a benzinárakat megemelik pár forinttal. Hol van ez még attól, amikor tulajdon életünk a tét? Mégis lépten-nyomon találkozok állandóan zúgolódó keresztényekkel, akik órahosszat tudnak panaszkodni arról micsoda szenvedéseken mennek keresztül, amiért kiállják a hétköznapok próbáit. Internetes fórumokban olyan stílusban esnek egymásnak hívő emberek, mintha bármi világraszóló tétje lenne egy-egy beszélgetésnek, gyülekezetekben azon felhördülnek és balhéznak némelyek, ha valaki az ő kedvenc székükre ült le... És néha, amikor én is közéjük tartozom és felhorkanok, eszembe jut hogy nem Kínában, Indiában vagy Indonéziában vagyok, ahol nyilvánosan vágnák le a fejemet, mert máshogyan gondolkodok az elvárásokhoz képest. Hanem itt Magyarországon, ahol rendezett körülmények között élhetek és egyelőre senki nem akar kiirtani a hitem miatt. 

Mártírnak lenni valahol persze tisztesség is. A teológia szerint István volt az egyház első mártírja, aki megkövezése során látomásban látta Istent. Nem is lehet másképp: meghalni Istenért úgy helyes, ha a tekintet nem a gyilkosokra, hanem Istenre irányul.

Ez persze mártíromság nélkül is kellene működjön...

Mint az köztudott, vannak TV-csatornák melyek keresztény témákra szakosodtak és éjjel-nappal ilyen tartalommal töltik meg a rendelkezésükre álló keretet. Én ugye nem nézek televíziót, mert az az ördög műve, de belegondoltam milyen lenne egy igazán dögös, ütős keresztény csatorna egyik napjának programja. Íme!

HÁLA ADÁS

8:00 Ébredés
8:10 A teremtésit!
(Vita a kreációról és evolúcióról)
Biztos, hogy a majomtól származunk? És ha csak azok, akik hasonlítanak is rájuk?
9:30 Ami a szájon bemegy...
Főzőműsor
Mai étel: aranyalma ezüsttálcán, avagy mit együnk böjtölés alatt?
10:00 Kishitűek (am. ifjúsági filmsorozat)
Mark és Thomas a vasárnapi iskola legrosszabb tanulói: mindketten csak dadogva tudják elrebegni az aranymondást. Mark ezért merész tettre szánja el magát: elhatározza, hogy elhamarkodja a kézrátételt és jól tarkónvágja Thomast. Thomas az ütéstől nem csak elterül, de csodálatosan meggyógyul és innentől kezdve már folyamatosan tud beszélni. Mark egyből a gyülekezet gyógyító apostola lesz.
11:30 Konkolydancia
Felesleges témákról szóló teológiai magazinműsor. Nézi, aki akarja.
12:00 Déli harangszó
12:10 A harang leszakad
12:15 Talitha kum (am. koncertfilm a lánycsapat Los Angeles-i fellépéséről)
14:00 Az Isten állatkertje
angol keresztény természetfilmsorozat
6. rész: Lelkes állatok
15:00 Józsi Barát
talk-show egy szerzetessel
16:00 Profit Próféta
Ezúttal a jövő hónapban esedékes TV-műsort közlik látomások alapján stúdiónk vendégei
17:20 Hit Info
Számítástechnikai magazinműsor
3. rész: megtudhatjuk mit tegyünk, ha egy ökröt látunk nyomtatni: a nyomtató ökör száját be ne kösd!
18:00 A test gyakorlása
fitnesszmagazin, hogy minél nagyobb legyen a kar izma
19:00 Kereszt kérdések (vetélkedőműsor)
19:30 Világ nézet (híradó és időjárásjelentés)
20:00 Pred(ik)ator (am. krimisorozat, 2008) XVI. rész: A betű öl
Fsz.: Matt Démon (John Moses)
John Moses, a csikágói kapitányság legtökösebb keresztény rendőre egy sorozatgyilkos után nyomoz, aki mindig megkövezi áldozatait és a bűntények helyszínén az ABC egy-egy betűjét rejti el, csak úgy szórakozásból. John elhatározza: megátkozza a tettest.
22:00 Ítéletidő (am. katasztrófafilm, 2007)
Fsz.: Derék Prince
Jacob, a helyi katolikus templom gondnoka furcsa jelenségre lesz figyelmes. A templom tetején lévő keresztbe mindig belecsap a villám. Elhatározza, hogy felmászik és megnézi mi okozhatja a problémát, közben azonban hirtelen megöregszik és meghal.
A film Arany Nyál díjat nyert.
23:50 Lement a nap
Bűnbánati műsor azoknak, akik még mindig haragszanak valakire
24:00 Ámen!

"Na, az lehetetlen!" - legtöbben azonnal így kommentálják a Biblia egyik legfurcsább és minden emberi számítással ellenkező történetét, mely szerint Jézus születése egy szűz által történt. Hát van ilyen? Nincs, de volt.

Ha a száraz teológiai megfogalmazáshoz ragaszkodunk, akkor Jézus inkarnációjáról, azaz testet öltéséről beszélünk (egyébként a szó torzult alakjából származik a karácsony kifejezés is). Kétségkívül az egyik legfurcsább sztori, amit a Szentírásban lejegyeztek, leginkább persze azért, mert minden szempontból lehetetlennek tűnik, hogy egy szűz teherbe essen. A történet szerint ez Mária jegyesét, Józsefet is erősen zavarba ejtette, hiszen a szégyen elkerülése végett elhatározta, hogy mielőbb megszabadul Máriától. Igazán nem lehet érte hibáztatni, senki nem reagált volna másképpen.

Mivel szűztől születni nem igazán magától értetődő dolog, voltak akik tagadták az ilyesféle csoda lehetőségét. A racionalista unitáriusok egy az egyben elvetették Jézus inkarnációjának ilyesféle interpretációját, s vele együtt az összes csodát is. A feminista teológia pedig arra az abszurd következtetésre jutott, hogy a szűztől való születés annak bizonyítéka, hogy a nők férfiak nélkül is képesek boldogulni. Meglepő módon az iszlám elfogadja Jézus szűztől való születését, de "természetesen" tagadja istenségét.

Másoknak már alaposabb ellenvetései voltak. Egyesek szerint a héber almach szó, melyet Mária elnevezéseként használ a Szentírás, valójában nem szüzet, hanem fiatalasszonyt jelent. Nos, annyit tényleg el kell ismerni, a kifejezés nem betű szerinti szűz jelentéssel bír, hanem eladósorban lévő, még hajadon lányt jelent. Aki azonban ismeri az adott kor történelmét és kulturális berendezkedését, tudhatja hogy a hajadon akkoriban teljesen egyet jelentett a szűzzel, így tehát a fordítást egyáltalán nem nevezhetjük pontatlannak.

Az inkarnáció kapcsán az a kérdés is felmerül, miért kellett Jézusnak szűztől születnie, miért nem volt megfelelő számára, hogy a többi emberhez hasonlóan jöjjön világra? Erre megint többféle - hol egymással ellenkező, hol egymást kiegészítő - válasz létezik. Egyesek szerint az eredendő bűn elkerülése végett kellett Jézusnak ezen a módon megszületnie - ezt sokan a szexuális aktussal állították párhuzamba, ami önmagában zagyvaság, hiszen Isten álláspontja szerint az nem bűn. Mások úgy gondolták, mivel Jézus egyszerre Isten és ember, ennek születése körülményeiben is meg kellett mutatkoznia: mindkét "fél" közreműködése illett hozzá.

Akárhogyan is van, ha valaki teisztikus világszemlélettel rendelkezik, nem eshet nehezére elfogadni, hogy Isten a történelem során egyetlen alkalommal megtehette azt a csodát, ami Jézus inkarnációja körül történt. Ahogyan az is biztos, az okok és miértek teljes ismerete az Ő birtokában van.

Nem kell fennakadni rajta - talán ez a legfontosabb.

Pontosan úgy történt, ahogy írtam. Teri néni öntötte a szót. Én csak ültem vele szemben, az asztal másik oldalán és próbáltam figyelni rá, hogyan meséli el az egész életét.

Gyülekezetünk fiatalabbjaival elmentünk az Arany Alkony Idősek Otthonába. Mondhatnám hogy evangélizációt szerveztünk, de sok szervezésről mégsem beszélhetünk, ugyanis csak annyi történt, hogy énekeltünk pár dalt az idős embereknek, mondtunk nekik pár jó szót, imádkoztunk értük (mindezek nagyon sokat jelentettek nekik), azután pedig azt tettük, amit a hozzám hasonló nehézfejű keresztények csak komoly erőfeszítéssel képesek tenni: hallgattuk őket. Sokáig.

Teri néni pedig öntötte a szót. Kapott a lehetőségen és elmesélte az életének jó részét. Megtudtam milyen volt lánykorában, kiderült hogy szeret itt lenni az idősek otthonában, sőt - és ez talán páratlan dolog - azt is világossá tette Teri néni, hogy nem sok baja van az egészségével. Lassan már nyolcvan éves lesz, de jól bírja a strapát. Például ő szokott elmenni a kisboltba, hogy vásároljon valamit a többieknek, a barátnőknek az otthonban, merthogy neki vannak itt barátnői is.

Az Arany Alkony Idősek Otthonába csak befelé vezet az út: aki eladja házát, lakását és ide beköltözik, annak már halála napjáig itt kell laknia. Nyugdíja nagy részét befizeti arra a másfél szobás kis kuckóra, amit az amúgy ízlésesen szép otthonban biztosítanak számára. Az idős emberek közül sokan mégis úgy gondolják, jobb nekik itt lenni, mintsem egyedül otthon, ahol bármi történhet velük. Persze azért vannak csüggesztő dolgok az idősek otthonában is. Nem jó dolog például, amikor elhúz egy mentőautó az ablak alatt és mindenki összerezzen, vajon kivel történhetett valami szörnyűség a lakók közül? Az épület közepén egy műtő és elfekvő is van, de a legtöbben akik oda bekerülnek, egyenesen Istenhez mennek tovább.

Ez persze nem annyira nagy baj - nekem úgy tűnt, ezeknek az idős embereknek van hitük. Nem is értik, hogy mi fiatalok mit szenvedünk és görcsölünk mindenféle vallási kérdésen. Ők csak egyszerűen szívből hisznek a Jóistenben és az életüket teljesnek érzik. Azt állítják, ha hit és szeretet van, akkor minden van. És amikor a szemükbe nézek, akkor bevallom őszintén, képes vagyok el is hinni nekik.

Az persze azért nagyon jól esik nekik, amikor valaki ellátogat hozzájuk és meghallgatja őket. Sokukat felkeresi a család, az unokák, de idejük legtöbb részét azért egyedül töltik - talán a helyi egyházak képviselői az egyetlenek, akik törődnek velük, de azért persze mások is igyekeznek programokat szervezni nekik. Úgy vélem jó dolog idős emberekkel beszélgetni, illetve főként hallgatni őket. Sokat tanul abból az ember. Mondhatnánk, hogy Teri néni csak egy öreg valaki és nem több, de én úgy gondolok erre, ha nem tudjuk megadni a tiszteletet és a figyelmet az idős embereknek, akkor mi sem érdemlünk meg méltányos kort.

Azt gondolom joggal mondhatom, hogy az Újszövetség egy rendkívül érdekes és óriási hatású írás - és nem kevésbé érdekes az sem, hogy a huszonhét könyvből álló szöveg miképpen jutott el hozzánk. Ebbe legtöbbször bele sem gondolunk, csak automatikusan leemeljük a polcról kedvenc Bibliánkat. Pedig nem érdektelen kérdés milyen módon gondozták minden idők leghatásosabb könyvét. Kapcsoljuk tehát az ókort és átnyargalunk a szövegtörténet pár érdekességén.

Szóval voltak valaha, Krisztus után nem sokkal az autográfok (azaz az eredeti papirusztekercsek), melyekből természetesen egyetlen egy sem maradt fent napjainkra, viszont rengeteg másolattal rendelkezünk. Minden, amit hiszünk, amit forgatunk, ezek alapján van a kezünkben. Sok közülük hatalmas értéket képvisel, s ebben az esetben a dolgot nem csak szellemi értelemben értem, azt gondolom ez elég nyilvánvaló. Ha leltárt készítenénk értékességi sorrendben a rendelkezésünkre álló másolatokról, egy ehhez hasonló listát kapnánk:

A Chester-Beatty papirusz

1. Első helyen természetesen az eredetire leginkább hasonlító papiruszmásolatok tanyáznak. Ezekből 72db van birtokunkban. Közülük is a legrégebbi a Rylands-töredék, mely János evangéliumának egy kis darabkáját tartalmazza, és meglepő módon felfedezőjéről, John Rylands-ről kapta a nevét. De megemlíthetjük a Chester Beatty papíruszokat is Kr.u. 250-ből, melyek az Újszövetség nagy részét hozzák.

Egy majuszkuláris és egy osztrakon

2. A dobogó második fokára 242db majuszkuláris kerülne - azaz csupa nagybetűs kézirat.

3. A bronzérmet a minuszkulárisnak nevezett csupa kisbetűvel írt szövegek nyernének, melyekből 2570db van birtokunkban.

4. Lecsúszva a platóról negyedik helyezettnek futnának be az ún. lekcionáriumok, azaz olyan idézetek, melyek egyházatyák írásaiban lelhetőek fel.

5. Az ötödik helyre egy érdekes csoport, az osztrakonok darabkái sorolhatóak, melyek tulajdonképpen cserépdarabokra írt szövegeket jelentenek. Ezrével állnak rendelkezésünkre.

6. Végül pedig ide sorolhatjuk a korai fordításokat is, melyek anyagi szempontból a legkevésbé értékesek.

Az Újszövetség szövegtörténete persze óriási téma ahhoz, hogy ebben a blogban akárcsak a felszínét is megpiszkáljuk. Kétségtelen, hogy a keresztényüldözések során sok kézirat megsemmisült, ugyanakkor Nagy Konstantin idejére, amikor a helyzet konszolidálódott, egyre több másolat készült. Olyannyira, hogy maga Konstantin adott utasítást ezek elkészítésére. A számos hibalehetőség és az írnokok sokszor elégtelen tudása ellenére az Újszövetség valószínűleg az ókorból fennmaradt legmegbízhatóbb forrásmű.

Fontos megemlíteni, hogy az Újszövetségből nem csupán a messze legtöbb másolattal rendelkezünk az ókori iratok között, de az eredetiek és az első másolatok között eltelt idő is itt a legrövidebb. Ez a két szempont (a másolatok száma és az eredeti-másolat között eltelt idő hossza) ugyancsak erősíti a szöveg megbízhatóságát és torzítatlanságának valószínűsége melletti érv. Egy táblázat rövid kivonatában szeretném bemutatni, hogy a történészek által elfogadott többi ókori írásmű esetében mennyi hiteles másolatunk van és mennyi idő telt el az első másolatuk megjelenésééig (Josh McDowell után szabadon):

Látható tehát, hogy a második legtöbb hiteles példányunk Homérosz Ílliász című munkájából van, de az Újszövetséghez képest "mindössze" 643db irattal rendelkezünk és az első is nagyjából négyszáz évvel az eredeti után került lejegyzésre. Azt hiszem az Újszövetség szövegtörténete nem csupán érdekes, hanem nagyon figyelemreméltó és inspiratív is lehet egy keresztény számára!

Azoknak, akik nem ijednek meg a nehezebb és "szárazabb" témáktól, valamint időt és fáradtságot nem kímélve feltűrnék az ingujjukat és kicsit olvasgatnának, ajánlanék egy teológiánkon is tankönyvként használt könyvet. Az Újszövetség kortörténeti jellemzőire, az Evangéliumok keletkezési körülményeire és egy kis bevezetéstudományi értekezésre tessenek számítani Merril C. Tenney Újszövetségi bevezető című művében. No és persze, lassan már hagyományosan az Apológia Kutatóközpont idevágó anyagait is jó szívvel említem - a több tucat szakkönyvről nem is beszélve. Száraznak tűnő, pedig érdekes téma! Csapjatok bele a lecsóba! :-)

Eleget vitatkoztunk és csevegtünk már, úgyhogy jöjjön egy kis kikapcsolódás! Azt mondják egyetlen jó kép felér ezer szóval - nos, akkor én sokezer szót leírtam azzal a pár képpel, amit teljesen felfrissített weblapomon közzétettem.

Szóval, ez most a gusztustalan, egoista önreklám helye lesz: megújítottam az Output Zóna oldalát, azaz saját fotózással kapcsolatos weboldalamat. Egyelőre kevés képet tettem fel, de ezt szeretném bővíteni lehetőségeim szerint. Itt megnézhetitek (és az sem árt, ha van feltelepítve Flash):

Output Zóna

A képmutatásnak ez az egyetlen formája, amit sokra tartok. :-)

Pál apostolnak volt egy szokása, egy olyan szokása, amit az evangélizáció egyik formájaként gyakorolt: elment zsinagógákba, kiment a főterekre és ott vitatkozott a sztoikusokkal, az értelmiségivel és kevésbé értelmiségivel, vagyis gyakran az utcán evangélizált.

Többször is leírtam már itt a blogban, hogy az utcai evangélizálás műfaját - leszámítva pár ötletes és életrevaló megoldást - alapvetően nem preferálom. Ez persze leginkább a tömött nagyvárosokra igaz, faluhelyen még csak-csak előfordul hogy jobb híjján összesereglik a polgári lakosság apraja-nagyja, de a sebesen pörgő metropoliszokban az utcát nem filozofálgatásra használják az emberek, hanem rohanásra. Lehet hajléktalanokkal, csövesekkel, kóborló és unatkozó tinédzserekkel szóba elegyedni, mégse túlzunk talán ha azt mondjuk: az utca nem túl alkalmas eszköz egy olyan fontos dolog kibontására és megvitatására, mint az evangélium.

És mégis itt van egy trivialitás, mely kibökhetné sokak szemét és megoldást kínálhat azok számára, akik nem akarnak lemondani az utcai evangélizációról. Hát hol van manapság az a hely, ahol az emberek összejönnek vitatkozni, eszmét cserélni, egymást anyázva érvelni és ha képletesen is, de keményen balhézni? Hol máshol, ha nem a virtuális térben, azaz az Interneten? Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára semmi újat nem írok ezzel: ők azok, akik már kellő ideje használják korunk piacterét és "zsinagógáját" egyfajta modern utcai evangélizáció gyanánt. Ők is próbálnak Pál módjára vitatkozni és beszélni, őket is néha "megverik" és elzavarják... Mindez persze csak virtuálisan: a díszletek változtak, az elv maradt.

Az Internet adta lehetőségek sok korlátja ellenére gyakorlatilag az egész világháló a kommunikáció, a kollektivitás irányába kezd elmozdulni. Erről szólnak a vitafórumok, a blogok, a közösségi portálok: az emberek interakcióba kerülnek egymással és osztják az észt - ki-ki a sajátját. Tudom persze, hogy a személyes beszélgetés varázsát semmi nem múlja felül, azonban mégis egyre inkább hajlok arra, hogy ami Pálnak a piactér volt, az nekünk ma az Internet kellene legyen.

Vagyis az utcai evangélizáció mint műfaj nem halt meg. Csak átalakult. Észrevettük már?

Jézus volt a legjobb tanító - nem hiszem hogy ezt sokan máshogy gondolnának a keresztények között. Tanítási módszereiben több újdonságot is felfedeztek kortársai, ezek között pedig akad olyasmi, ami közvetve bizonyítja isteni mivoltát.

Jehova tanúi sajátságos krisztológiát követnek, amikor kijelentik hogy Jézus semmiképpen sem lehetett Istennel egyenlő. Nincs könnyű dolguk: Jézus egész életét átszövi nyíltan vagy a felszín alatt az a tény, hogy Ő teljesen Istennek tartotta önmagát. Túl a mindenki által ismert kijelentésein még tanítási módszertana is ilyen jegyeket hordoz - hozzáállása legalábbis azt tükrözi, hogy Krisztus isteni tekintély birtokában tanított.

Ha valaki közelebbről megnézi hogyan történt mindez, több érdekességet is felfedezhet.  Jézus egyik kedvenc eszköze a példázatok alkalmazása volt. Ez persze önmagában nem jelentett újdonságot, hiszen előtte is alkalmaztak tanítói történetet, sőt a kor szokásainak megfelelően igen kedvelt dolognak számított, hogy egy egyszerű kérdésre nem nyílt felelet, hanem egy anekdota volt a válasz. Jézus azonban "továbbfejlesztette" a példázat műfaját: saját bevallása szerint egy-egy ilyen sztori kettős célt szolgált. Kifejezőbbé, megragadhatóbbá tette a mondanivalót a nyitott gondolkodásúak számára, ugyanakkor érthetetlenebbé és nevetségesebbé azok előtt, akik eleve prekoncepciókkal közelítettek a jézusi eszmékhez.

Jézus tanításának igazi újdonsága azonban mégis egészen más volt. Erről egy rövidke mondatot olvashatunk is az evangéliumokban:

"mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik."
(Mt 7:29)

A legtöbb keresztény csupán egyetlen dologra gondol, amikor a fenti igeverset olvassa: Jézus erőteljesen, a Szentlélek hatalmával beszélt. Valójában azonban nem csak ennyiről van itt szó, sőt alapvetően másról beszél itt az Ige. Amikor az írástudók tanítottak, az esetek többségében tekintélyes rabbikra, mindenki által elismert tanítókra hivatkoztak. Ezt ma is így tesszük, például egy tudományos dolgozat írása során, amikor felsoroljuk azokat a forrásokat, melyekre építkezve dolgoztunk.

Jézus azonban senkire nem hivatkozott, pontosabban csakis önmagára mutatott ("én pedig azt mondom nektek..."). Markáns tanításai során nem emlegetett rabbikat, nagy embereket, hanem azt sugallta, hogy tanításai tekintélye saját magában van. Szerintem ez is közvetve sugallja isteni mivoltát: Neki nem volt szüksége arra, hogy mások vállaira felállva, mások elismertségében bízva tanítson. Amit mondott, megállt önmagában - vagyis úgy tanított, mint akinek hatalma van. Ez teljesen szokatlan, sőt a farizeusok számára minden bizonnyal igen szemtelen húzásnak számított.

Jézus tanításának legnagyobb differenciája tehát az volt, hogy önmagát tekintette a tekintély forrásának az általa beszéltekhez. Hogy nem csak a levegőbe beszélt, azt pedig cselekedetei bizonyították: a magvas tanítást az életgyakorlatban megvalósuló változások kell kövessék.

Mi a helyzet nálunk?

Tavaly nyáron kezdtem olvasni, december végére be is fejeztem - hát ebből is látszik, hogy a kereszténység története nem volt rövid. Paul Johnson, angol történész munkája minden szempontból átfogónak nevezhető, az általa mutatott kép azonban inkább lefelé görbíti a szájakat.

Vaskos könyv, sűrűn szedett sorokkal, tömény információkkal, néhol szárazon és nyögvenyelősen, néhol mosolyfakasztóan és bulvárosan, néhol még felemelően és bátorítóan is. Ez lenne a mi történetünk, a közös szennyes, amit a szerző összességében olvasmányos módon teregetett ki a világnyilvánosság elé.

Megküzdöttem a kötettel. Nem csupán a terjedelme miatt, hanem a tartalom okán is: amikor az utolsó sor utolsó szaváig eljutottam, már tudtam hogy alapvetően egy nem túl örvendetes múltat hagyok a hátam mögött. A kereszténység történetében bár voltak pozitívnak nevezhető útszakaszok (a szerző által különösen favorizált Erasmus mindenképpen ide sorolandó), alapvetően azonban inkább botladozó útkeresésről, hatalomvágyról, a mások feletti irányításról szólt ez a két évezred, mintsem a krisztusi szeretet diadaláról. A kereszténység története érdekes, de ahelyett hogy isteni lenne, nagyon emberi. Ez persze Paul Johnson számlájára is írható: nem sok szó esik a teológiai fejlődésről, inkább a történelmi hatásokra és a társadalmi oldalra kerül a hangsúly. Az azonban tisztán látszik, hogy az egész még az elején elromlott. Nagyon rövid idővel Krisztus után az Egyház már a kisiklás jegyeit mutatta fel.

Van ismerősöm, aki úgy véli hogy összességében pozitív a mérleg, hiszen Krisztus Menyasszonya (azaz a kereszténység) egyre csak szépül, készülődik az esküvőre, amikor pont kerül minden dolog végére. Én viszont képtelen vagyok más mérleget levonni, mint amit a történelem mutat: óriási mínuszban vagyunk, ahonnan még a nulla szintjére is emberfeletti teljesítmény feltornázni magunkat. Az emberfelettit szó szerint kell venni, mert isteni csoda nélkül nem csak a kereszténység múltja, hanem jövője is takargatnivalóvá válik. Ilyen alapra nehéz építeni.

Persze valahol mindannyian sejtjük, hogy a valós kereszténység (határozzuk meg bárhogyan ezt a fogalmat) korán elvált az intézményes vallásgyakorlás vonalától. Még ha búvópatakként létezett is, túlélte a korszakokat és történelmi szituációkat. Éppen rejtettsége és kicsisége okán nem sikerült eltaposni. A valós kereszténység legnagyobb ellensége - ez a könyvből is kiderül - mindig a vallásos kereszténység volt. Ez utóbbinak nem bizonyult elegendőnek kétezer év sem ahhoz, hogy előbbit elpusztítsa - ez a tény pedig tényleg valódi reményre ad okot nekünk.

Akármit is hoz a jövő, érdemes megismerni a múltat. Ezt a könyvet jó szívvel ajánlom minden érdeklődőnek, aki szeretne elég széleskörű panorámát kapni arról mi történt Krisztus óta ezzel az egyháznak nevezett globális vállalkozással. Ahogy a szerző záró gondolataiban fogalmaz, a történelem önmagában elég borzalmasra sikerült - el lehet képzelni kereszténység nélkül milyen lett volna. (Tényleg, milyen?) Szerinte a kereszténység, amikor "jól művelték" - még ha kis mértékben is - de sok indulatot és gonosz emberi hajlamot visszafogott.

Legyen neki igaza.

Mi történne akkor, ha Jézus Krisztus ebben a korban élne velünk itt a Földön? Miben segítene, hogyan vélekedne a dolgokról? Szóba állna mindenkivel? Hogyan viselkedne különféle szituációkban? Nos, ilyen kérdésekre kereste fotográfiákon keresztül a válaszokat Michael Belk, aki nem mellesleg profinak számít szakmájában.

A legutóbbi Jelige Magazin címlapja magára vonta a figyelmemet. Címlaptól függetlenül is ajánlom mindenkinek ezt az önmagában színvonalas újságot, de most különösen megragadott a borítókép, melyen Jézus egy náci katona puskáját cipeli és közben láthatóan elmélyült eszmecserét folytat az illetővel. Elképzelhető ez? Biztosan, hiszen valaki máris elképzelte. Botrányszaga van, tehát nagyszerű - gondoltam végig és elhatároztam utánajárok a dolognak.

Mint a lap hasábjain megtudható, egy bizonyos Michael Belk (aki korábban rangos divatlapok profi fotósa volt, de életmódját radikálisan megváltoztatva megtért) saját portfóliót dolgozott ki Jézus kapcsán. A koncepció megpróbálja Jézust a mai modern környezetbe helyezni. Így különféle szituációkban láthatjuk, ahogyan Isten Fia emberekkel társalog, dolgozik vagy éppen csak keresztjét egy útlezárás korlátjának támasztva néz az objektívbe. Kétségtelenül impozáns galéria, keresztényként és hobbifotósként egyaránt figyelemre méltónak vélem. Persze némely fotó kompozíciója és témaválasztása kapcsán lehet vitatkozni, az összhatás mégis erőteljes és megragadó. Olyan, amilyet nem lelünk meg minden Internetes bokorban.

Nézzétek meg ti is itt: The Journeys Project

Az egész úgy kezdődött, hogy Pelagius a brit teológus megérkezett Rómába és amit ott látott, az nagyon nem tetszett neki. A legtöbb egyháztörténeti konfliktus mindig abból indul el, hogy valakinek valami nem tetszik - ezesetben Pelagius nem kisebb személyiséggel, mint Augustinus-szal került szembe, kettőjük vitája azonban még mai nap is ad okod a filózgatásra.

Augustinus és Pelagius, a két jómadár

Pelagius betette lábát Rómába és azzal szembesült, ami joggal bőszítette fel: a keresztény egyház erkölcsileg züllött állapotban van. Ennek oka persze nem feltétlen az elkötelezett hívők bukdácsolása volt, hanem Nagy Konstantin, aki államvallássá tette a kereszténységet. Ezáltal pedig "boldog-boldogtalan" csatlakozott az egyházhoz, sokan anélkül hogy valódi elkötelezettséggel tették volna és valószínűleg őszinte megtérés sem volt a háttérben. Egyszerre volt öröm és bánat, hogy a kereszténység világpiaci tényező lett.

A brit teológust ez a tény háborította fel leginkább. Itt van egy csomó kereszténynek nevezett ember, aki gyomorforgatóan éli meg a bibliai etikát, noha lehetőségük lenne nem vétkezni. Elvégre ha Isten azt kéri tőlünk, hogy például ne lopjunk, akkor ezt meg tudjuk tenni - hiszen Isten nem kérne olyasmit, amire mi képtelenek vagyunk. Ez volt Pelagius álláspontja, miszerint az ember akarata nem torzult a bűneset következtében és képes önmagától is a jót cselekedni, vagyis ha nem teszi, Isten jogosan kéri számon.

Augustinus mintegy két évtizeden keresztül dühödten harcolt (írásaival, politikai-állami eszközökkel egyaránt) Pelagius felfogása ellen. Szerinte éppenhogy ellenkezőleg áll a zászló. Az ember egy-egy bűnnel szemben valóban elérheti, hogy nem követi el azokat, de mégis azt látjuk, hogy mindenki bűnös - vagyis képtelen saját akaratából szembeszállni a bűnnel. Augustinus szerint a háttérben a konkupiszcencia áll, azaz az emberiséget egyként gátló testi vágy, melyből minden rossz fakad. Az ember már akarni sem tudja a jót, ezért ahhoz, hogy elkezdjen megváltozni, Isten kegyelme szükséges. Augustinus szerint Isten "háromféle" kegyelmet is biztosít az általa üdvösségre kiválasztottnak: egyrészt ható kegyelmét (mellyel inspirál és arra serkent, hogy változzon az akaratunk), aztán ha az akarat tisztul, akkor együttműködő kegyelmét (így az ember akarata szabad arra, hogy a további lépésekben együttműködjön Istennel), harmadrészt pedig az állhatatosság kegyelmét, melyben csak a kiválasztottak részesednek azért, hogy meg is maradjanak a keresztény életben. Augustinus saját álláspontját a De Spiritu et Literra (A Lélek és a betű) című művében fogalmazta meg legfrappánsabban: "Isten nem azért részesíti kegyelmében az embereket, mert ismerik, hanem azért, hogy megismerjék Őt."

Egyébként kettőjük vitájából ő került ki győztesen: a legtöbb keresztény felekezet a mai napig azon az állásponton van, hogy az ember képtelen önmagától a jót akarni, a megtérés "beindításához" pedig egyértelműen Isten kegyelme szükséges. A katolikus egyház azonban nem vetette el teljesen a pelagiánus nézetet sem, inkább egy hibridet készített a két elvből és egy szemipellagiánus szemléletet emelt be saját felfogásába. Eszerint az ember rászorul Isten kegyelmére az üdvösség tekintetében, viszont mégis van némi köze saját cselekedeteinek is a dolgok alakulásához...

Amikor a két fenti jómadár egyháztörténelmi vitájáról először hallottam, bevallom őszintén, mindkettőjük álláspontját el tudtam fogadni bizonyos mértékben. Legyek bár eretnek, de nem volt előttem világos, Augustinus markáns véleménye a megelőző kegyelemről miért aratott ekkora fölényes sikert. Én azt tapasztalom, hogy az igazság  már megint a kettő között van. Az ember szerintem képes akarni a jót, más kérdés hogy megtenni sokszor képtelen, de felesleges úgy gondolni a nem hívő tömegekre, mint akik tehetetlen bábként sodródnak a gonoszság felé. Ugyanakkor persze legtagadhatatlan, hogy Pelagius érvelése összességében nem állja meg a helyét: globális mértékben az ember nem tud tökéletes lenni, valamilyen bűnben elbukik, legyen bár acélos akarata vagy perfekcionista eltökéltsége, kegyelem nélkül senki nem tud megállni.

Akármeddig terjed az ember erkölcsisége, messze elmarad attól, hogy önmagától jó legyen. Alapvetően tehát én is Augustinus véleményét osztom, de nem annyira radikálisan, mint tették azt az ő korában.

Az evolúció szerint az állatból ember lett, de hogyan vezethet az út visszafelé? Mi kell ahhoz, hogy egy józan és értelmes emberi lény devolválódjon és emberhez méltatlan tettek sorozatát hajtsa végre? Robert Merle művében, a "Mesterségem a halál" című kötetben megpróbál egy fiktív biográfiát felépíteni, és bemutatja hogyan lesz egy
konzervatív családi légkörben nevelkedett kisfiúból az auschwitzi tábor parancsnoka.

Merle kiváló író volt - jobb annál, mintsem egyetlen könyvet olvasson tőle az ember. A francia szerző számtalan érdekes kötetet alkotott, melyek közül a Mesterségem a halál egy igen ismert és klasszikus munkának számít. A regény elképesztően ügyesen egyensúlyoz a szépirodalmi igényesség és a lektűrök világa közti határvonalon, tehát egyszerre könnyed, párbeszédes és mélyen súlyos, igényes. Témája brutális, egy német kisfiú, Rudolf Lang (az eredeti Rudolf Höss nevét megváltoztatva) karriertörténetét és életpályáját követi figyelemmel. Tulajdonképpen egy elég hatásosan tálalt gondolatkísérlet arra, miként lehet valakiből egy koncentrációs tábor íróasztal mögött ülő, karrierista parancsnoka.
Olyasvalakit kell elképzelnünk, aki emberek elgázosításában csupán egy megoldandó munkapontot lát, aki százezrek halálát úgy fogja fel, mint bizonyos jegyzőkönyvek rublikáiba firkantott statiszikai adatok összességét. Lang annyira koncentrál a feladat kivitelezésére, hogy már nem látja: itt emberek életéről van szó. A történetből nagyszerűen kirajzolódik a kontraszt, amikor Rudolf Lang lelkesen járja a tábort, kiválaszt párszáz zsidó foglyot, hogy kipróbáljon rajtuk egy új módszert az elgázosításra, azután hazamegy a meleg családi fészekbe, kabátját a fogasra akasztja és éli kispolgári életét. És néha "munkaügyben" ellátogat egy másik haláltáborba, megnézni mihez kezdenek a meghalt asszonyok és gyerekek holttesteivel, kitalálja hogyan lehetne vonzóbbá tenni a gázkamrákat a gyanakvó foglyoknak, hogy ne féljenek belépni, megtervez egy propagandahadjáratot, miszerint Auscwitz lakói egy cserzőműhely bűzeként értelmezzék a krematóriumokból felszálló égett emberhús szagát. Egyszóval, apró részletekig menően, totális rezignáltsággal és pusztán pragmatikus szempontok szerint hajtja végre a rábízott parancsot, merthogy kisgyermek korától arra trenírozták, hogy a parancsot azt mindenképpen végre kell hajtani. Rudolf Lang gép lesz, lelketlen masina, aki abban leli örömét, hogy az előtte álló parancsot teljesíti, mégpedig felettesei nagy megelégedésére.
Merle írása nagyon távolságtartó és hideg, csak a tényekre törekszik, nem visz bele feleslegesen szentimentális elemeket. Pont olyan, amilyen a valóság lehetett. Néha-néha villan csak fel egy kis emberi érzelem, csak pillantásnyi időre kerül terítékre az erkölcs, akkor is azért hogy ideológiai válasz szülessen arra, nőket és gyerekeket faji alapon fulladásos halálba küldeni teljesen szükséges. Mégis az olvasó fejében összeáll, mitől lesz valaki kiherélt lelkű, mitől válik az ember olyan lassan állattá, hogy maga sem veszi észre.
Keserű pirula az olvasónak, hogy amikor mindez a rendszer összeomlik és Rudolf Lang ott áll az amerikai bíróság előtt kivégzése küszöbén, lenne egy utolsó lehetősége, hogy megértse, hogy felfogja miért kapja büntetését, igazán akkor sem
konkretizálja mit követett el. Ahogyan azt sem, az miért iszonyatos. Úgy megy a halálba, hogy az általa elgázosított tömegek csak számok maradnak. Tudjuk a történelemből, ezek az emberek valóban úgy vélték, csak parancsot teljesítenek,
olyan parancsot, ami az ő érdeküket és a hazát is szolgálja. Távolságtartóak voltak - másként nem is lehetett ezt megcsinálni - olyannyira, hogy végül az emberiességtől is távol kerültek.
Merle fiktív könyvével igazán csak egyetlen problémám van: hogy amiről ír, az igaz.

Nem, nem voltam és nem lettem nemzetféltő, nem szeretem a hazafiaskodást, valószínűleg nem fogok tereken zászlót égetni és nem tervezem hogy megvédjem Magyarországot a gonosz zsidóktól... Egészen más miatt gondoltam arra, hogy a hazai egyházaknak kicsit befelé kellene fordulniuk, ahelyett hogy kapacitásuk egy részét lekötnék a kevésbé fontos külkapcsolatok.

Tükör magunkról

A minap beszélgettem egy barátommal, aki megjegyezte mennyire széthúzó és örökké elégedetlen nemzet is a magyar. Míg vannak nemzetek - például a japán vagy a német, de még az angol is - melyek nálunk nagyságrendekkel inkább rendelkeznek idealista lelkülettel, mi mindig találunk okot a panaszra és hosszú távon képtelenek vagyunk kooperálni egymással. Ha már a Bibliát forgatjuk, feltűnhet, hogy a zsidó nép mennyire összetartó volt: ez az elmúlt évezredekben is igaz maradt, másképpen nem is lettek volna képesek átvészelni az időt a történelem fogaskerekei között. Még maga Hitler is groteszk módon azt írta a Mein Kampf-ban, hogy elismerésre méltó a zsidóság kollektív tudata, túlélésért való összefogása. Szóval, vannak olyanok, akiktől tanulhatunk. Merthogy velünk magyarokkal sajnos más a helyzet. Az ismert viccet előrángatva, három üst van a pokolban, melyekben a démonok embereket főznek, de csak a magyarokénál nincs őrség. Miért? Mert ha valamelyikük megpróbálna kiugrani az üstből, a többi biztosan visszahúzná.

Nos, a magam részéről hasonlóképpen gondolom a helyzetet, ugyanakkor szeretném a lehetőséget is látni benne, miszerint a keresztény egyházak sokat tehetnének azért, hogy itt Magyarországon ez a széthúzó szellemiség kicsit erejét veszítse. Ez természetesen azzal kell kezdődjön, hogy az egyes gyülekezetek, felekezetek kezdjék keresni egymás társaságát. Pál szerint az egyház olyan, mint egy hatalmas Test, nélkülözhetetlen tagokkal, melyek mind hasznos funkciót látnak el. Egyik sem gondolhatja vagy mondhatja azt, hogy a rajta kívüli testrészekre semmi szükség nincs - ebben a Testben nem léteznek felesleges részek.

Ábránd

De mindezt olyan sokszor végigzongoráztuk már. Voltak és valószínűleg lesznek is törekvések, melyek szerint össze kellene már jobban rántani egy ernyő alá a hazai gyülekezeteket. Tisztában vagyok vele, hogy kismillió érvet lehetne felhozni a dolog ellen, kezdve onnan hogy az ilyen "összegyűjtösdi" csak valakik érdekeit szolgálja, akik saját referenciamunkájuknak könyvelnék el a dolgot, esetleg kijelenthető, hogy a kereszténység egysége merő ábránd, utópisztikus álmodozás, felesleges egy nem megvalósítható délibábot kergetni. Vannak érveink, hogy miért ne, valahol azonban a zsigereinkben mindannyian érezzük, hogy igenis jót tenne, ha közelebb lépnénk egymáshoz.

Persze a fonákságot mindig a dolog mikéntje jelenti. Bevallom őszintén, én nem tömegrendezvényekre gondolok (sőt, azoknak egyre kevésbé látom értelmét), hanem arra, hogy a magyar gyülekezetek - legalább saját felekezeteinken belül - rendszeresen találkozzanak egymással, közös projekteket kezdeményezzenek, vezetőik keressék egymás társaságát és akár szabadon igénybe vegyék egymás erőforrásait.

... a külföldi szellemi tőke

Nem állítom, hogy a legnagyobb, de mindenképpen az egyik akadálya ennek az, hogy szerintem még mindig túl sokat koncentrálunk külföldre. Ahogy látom, a keresztény gyülekezetek százszor nagyobb erőfeszítésre képesek azért, hogy népszerű amerikai, latin-amerikai, angol vagy más nemzetiségű előadókat importáljanak Magyarországra, minthogy belföldön belül próbáljanak egymásnak mozgásteret biztosítani. Pedig egy Brazíliából ideérkezett ember, aki teljesen idegen kultúrából, egészen más háttérből és gondolkodásmóddal jön ide, egyrészt nehezebben tudja beleélni magát a mi problémáinkba, másrészt megoldásai és szemlélete is teljesen idegen tud lenni. A magam részéről sokkal többet jelent, ha elérhető közelségben lévő, minden szempontból hozzám hasonló emberekkel tudok kommunikálni, mint amikor valaki iderepül a világ másik feléről, mond valamit azután eltűnik.

Persze egyoldalú sem kívánok lenni, nem szabad megszüntetni a külföldi lehetőségeket, csak az erőforrásokat sokkal koncentráltabban kellene a belföldi részre szorítani. Nem véletlen, hogy Pál a zsidónak zsidó, a görögnek görög akart
lenni: az ember azzal tud legjobban szót érteni, akiben felismer egy darabot saját magából. A magyar gyülekezeteknek szerintem nem elsősorban a külföldi gyülekezetek embereire, hanem a másik magyar gyülekezetre lenne szükségük. Gondolja még rajtam kívül valaki úgy, hogy a 2010-es évben tehetnénk valamit, hogy ebben az irányban elinduljon egyfajta szellemi fejlődés?

Új év, új kezdés - gondoltam, beköszönök! Úgyhogy még egyszer mindenkinek tartalmas, (szellemi) egészségben gazdag és derűs új esztendőt kívánok!

A blog hamarosan folytatódik, igaz kicsit másképpen mint eddig: frissítések nem konkrét napokon, hanem akkor lesznek, amikor időm engedi - természetesen azért a rendszerességre fogok törekedni.

A Hit Gyülekezete csinált egy szerintem tök aranyos, jópofa és életvidám utcai megmozdulást, amit még karácsonykor prezentáltak a debreceni lakosok számára, érdemes megnézni:

Hit Gyüli tánc

Ezzel kívánok mindenkinek pozitív és vidám évkezdést!

Itt van megint a karácsony - az az ünnep, amikor emberek megfosztanak egy fát az élet lehetőségétől, sokat fizetnek érte, hogy becipeljék egy fűtött lakásba, azután mindenféle színes műanyagdarabot tesznek rá, végül egy héttel később lekopaszítva kidobják.

A karácsony olyan napok egymásutánja, amikor egy halott fa tövébe tárgyakat tartalmazó, csillogó papírba csomagolt dobozokat teszünk. A halott fára vékony lángoló pálcikák kerülnek, meg émelygős cukorkák. Egy bizonyos dal meghallgatása után mindenki nagy örömmel kibontja a halott fa tövébe lerakott színes dobozokat. Ezt követően asztalhoz ül, hogy döglött állatokat tegyen a szájába (halat vagy pulykát), végül pedig akkora mennyiséget magába toljon egy bizonyos mákos-diós édességből, hogy rosszul legyen tőle.

Nagyjából ezt éljük meg legtöbben karácsonykor. :-) Vagy nem?

Nos, mindenkinek ennél színvonalasabb és boldogabb karácsonyt kívánok! Köszönöm a sok kommentet, amit egész évben fáradhatatlanul írtatok a blogba. Köszönöm a locsogva fecsegőknek épp úgy, mint a korholva kotyogóknak vagy a folyton fanyalgóknak, azaz mindenkinek aki valamiképpen hozzátett ahhoz, hogy kerekebb legyen itt a blog.

Boldog Karácsonyt kívánok, legközelebb utána találkozunk!

Talán vannak már, akik hallották Prazsák László nevét: ő az az ember, aki régebben az Előretolt Helyőrség zenekar énekese volt, illetve dicsőítő dalokat írt, mostanában pedig a 24 órás dicsőítést szervezi. Volt az életében egy év, amit "szombatévnek" nevezett, mert úgy gondolta ki kell pihennie magát, hogy szolgálni tudjon. Sokak szemét csípte az ötlet.

Nyakunkon a karácsony, a téli szünet, amikor végre le lehet lassulni egy kicsit. De mennyire vagyunk képesek pihenni? Az ember azt gondolná, pihenni nem feladat. Csak lógatni kell a lábunkat valamelyik wellness-szállodában, vagy esetleg otthon a TV előtt. Nincs ebben semmi nehéz. Pedig van: annak, aki állandóan nyughatatlan, hozzászokott a jövésmenéshez és a pörgéshez, pihenni is kihívás tud lenni.

A bevezetőben emlegetett Prazsák tesó tehát egy egész esztendőt arra szánt, hogy feltöltődjön, megálljon a szolgálatban, mert megértette azt, hogy regenerálódás nélkül csak betegen lehet dolgozni, az meg senkinek sem jó. Vagy csak rátört a léhaság? Lustaság félegészség? Szerintem nem. Úgy vélem sokan követhetnének őt ebben. Valamiért azt gondoljuk, nekünk két végén kell égetnünk a gyertyát Istenért. Csak akkor értékelik "odafent" az erőfeszítéseinket, ha folyamatosan és sokat dolgozunk, mintha egységnyi melózás egy lépéssel közelebb vinne a Mennyországhoz.

Én viszont úgy veszem észre, vannak olyanok akik már többé-kevésbé felőrlődtek a nagy sebességtől és arra volna szükségük, hogy keressenek egy parkolót, ahol megállhatnak kicsikét... Jó dolog Isten ügyéért lángolni, de kiégni már kevésbé. A pörgős emberek viszont nehezen lassulnak le, túlságosan hozzászoktak már a tempóhoz. Ahogyan élsportolóknak szokták javasolni: nem lehet hirtelen megállniuk, mert a szervezetük nem viselné el a drasztikus változást. Ehelyett fokozatosan kell leépíteniük, amit csinálnak. Szerintem sok olyan keresztény szolgáló van, akinek el kellene kezdenie lassulni. Fokozatosan letenni feladatokat, munkákat, hogy időt töltsön Istennel, azután dolgozzon csak tovább.

Persze hallom az aggodalmaskodó hangot, hogy ki viszi tovább az adott szolgálati területet, ha valaki időlegesen befejezi? Úgy vélem, ha az adott terület Isten áldását élvezi, akkor Ő gondoskodni is fog arról, hogy az tovább működjön. Nem hiszem, hogy Isten hajszolt és elgyötört embereket akar látni a gáton, ha pedig egy adott területen ilyen ember áll, az a szegmens amúgy is haldoklik, de jól biztosan nem működik. Éppen úgy, ahogy törött lábbal sem lehet focimeccsen játszani.

Ragadjuk meg a rövidke lehetőséget, hogy a közelgő karácsonyi szünetben kifújjuk az elhasznált szellemi levegőt és frisset engedjünk be. Szerintem szükségünk volna rá.

Van egy mondat, amit a leggyilkosabbak között tartok számon, néha rosszabbnak érzem mint a csúnya beszédet, jobban elcsüggeszt bárminél ha éppen érzékeny pillanatomban hallom meg. És a legszomorúbb, hogy ezt a szemét mondatot én magam is egyre többször szoktam használni. Így szól: "nem érek rá!".

Állítólag igaz a történet: volt két keresztény srác, mindketten hatalmas lendülettel tértek meg, igazán lelkesen kezdték Istent követni. Aztán nagyon rövid időn belül már csak az egyikük maradt talpon, ami a lelkesedést illeti. Ő család, munka és minden más kikerülhetetlen kötelezettség mellett is Istentől kapott elhívása köré építette fel az életét. Ez persze sokkal nehezebb és rumlisabb életvitelt eredményezett, mint társa esetében, aki állandóan azt ismételgette: "nincs időm!". Ennek megfelelően hol családi dolgok miatt, hol az iskolai, hol a munkahelyi problémák, hol valami más jellegű akadály gátolta abban, hogy maradjon ideje bármi kézzelfoghatót tenni Istenért. Azután amikor az egész élete elment a feje fölött és halálos ágyára került, odahívta magához a barátját. Az kicsit értetlenkedve nézett rá: "Ugye nem azt akarod mondani, hogy félsz meghalni?" - kérdezte tőle. "Nem, én nem félek meghalni. Én szégyellek meghalni" - jött a válasz.

Nos, egy kitalált anekdota vagy véres valóság, azt nem tudom, mindenesetre alapvető tanulságként belémégett ez a sztori. Meztelenül érkezünk ebbe az életbe és ugyanúgy távozunk - a két időpont között van lehetőségünk bármilyen formában értelmeset alkotni. Mégis, az elmúlt hetekben gombamódra megszaporodtak körülöttem a bevezetőben említett "nem érek rá" kezdetű mondatok. Tudom, hiszen saját életemben is érzem milyen borzasztóan nagy úr az idő - undorító, ahogy az ember reggel felkel és késő estig szaladgál egyik helyről a másikra, így nem marad ideje arra, amire igazán szeretne. Tisztában vagyok azzal, hogy egy nap mindenkinek huszonnégy órából áll, mégis úgy vélem sokkal többször engedjük meg, hogy a felgyorsult idő összeroppantson bennünket, mint amennyiszer erre valóban szükség van.

Nem magammal dicsekszem - senki félre ne értsen - de ebben az esztendőben különös módon éltem át, hogy mennyire rajtam múlik az idővel hogyan gazdálkodom. A munka mellett nekem is van családom, gyülekezetem, iskolám és még millió más dolgom, mégis ha visszatekintek, ezeket a főbb területeket egész évben tudtam hordozni. Az emberek gyakran szeretnek arra hivatkozni, hogy nincs idejük, de igazából csak azt tudom mondani: nekem sincs, tehát szakítok magamnak. :-) Az egyik legdurvább és legördögibb dolognak a hajszoltságot tartom és a vele járó időhiányt, amivel a legtöbben küszködünk. Az ördög hajszol, hogy ne legyen idő gondolkodni, ne legyen idő figyelni. Isten ugyanis nem ilyen.

Jézus soha, sehonnan nem késett el és nem is sietett sehová. A Bibliában az egyik legfélelmetesebb dolog, hogy minden éppen akkor történik, amikor annak eljön az ideje. Ezt az eredeti szöveg a kairosz szóval jelöli: ez jelenti az alkalmas időt, az Istentől rendelt időkeretet. Isten képes jól beosztani az idejét, sőt képes jól beosztani a miénket is.

Sokat gondolok arra, vajon hogyan lehetne ezt a piszkosul felgyorsult világot visszafogni, lelassítani kicsikét? Van még erre mód vagy ez a nagy pörgés menthetetlenül egy végleges kiégésbe fut majd, melyben mindannyian felörlődünk?

Az általában mindenkitől mindig független Svájc most határozottan kinyilvánította véleményét: népszavazás keretében a szavazók 57%-a döntött úgy, ne épüljenek iszlám minaretek az országban. Mi lehet mindennek a következménye?

Ha nem az iszlámról lenne szó, akkor még azt is mondhatnánk, hogy semmi. A monoteista vallások közül a muszlim hit gyakorlása - főleg a modern világban - kicsit kilóg a sorból. Nem csupán azért, mert az iszlám világnézet nagyban meghatározza az iszlám államok törvényeit és működését (a keresztény szellemiségű társadalmakban a kereszténység ennyire nem jelenik meg markánsan a kormányzásban), hanem mert a demokrácia lehetőségei csak az egyik irányban érvényesülnek.

Az iszlám országokban ugyanis tilos keresztény hitet terjeszteni. A helyi törvények (sarija) szerint kivégezhetőek azok az emberek, akik "áttérnek" a kereszténységre és otthagyják az iszlámot. Ugyanakkor az iszlám nyugodtan toborozhat tagokat magának a demokráciára és vallásszabadságra hivatkozva egész Európában. Jó ez így? Vajon túl kézenfekvő megoldás lenne, ha az emberek egyszerűen szabadságot kapnának és mindenféle nyomás nélkül saját maguk dönthetnének a világnézetek között? A radikálisan iszlámhívő országok berendezkedése jelenleg nem teszi lehetővé az ilyesmit, bár akadnak köztük olyanok is, akik kirakatként úgy tálalják, mintha polgáraik önmaguk dönthetnének el milyen hitet követnek. Valójában azonban ezeken a helyeken is következetesen alkalmazzák a más vallásokkal szembeni szabályokat.

Állam és egyház szétválasztása - ez az, amire soha nem került sor a félholdas régiókban. Vita kérdése lehet, hogy a keresztény vallás és a világi hatalom mennyire fonódik össze a mi nyugati demokráciáinkban, az viszont minden vitán felüli, hogy az iszlám országok törvényi struktúráját nagyban meghatározza a muszlim hit. Svájc azonban más tészta. Úgy néz ki, az ottani muszlimok kénytelen-kelletlen alkalmazkodni fognak az ország demokratikus törvényeihez, melynek az iszlám hit alá van rendelve: nyilván szóba sem jöhet olyan hitelvi szabályok megvalósítása, mint megkövezés, kivégzés, nőkkel szembeni diszkrimináció...

Svájc most döntött, de a népszavazás eredményét a muszlim hívők nyilván nem fogadták kitörő örömmel. Mutalip Karadenmi, Langenthal város iszlám közösségének vezetője jelezte, nem hagyják annyiban a dolgot és ha kell egészen a Stasbourgi Emberi Jogi Bíróságig elmennek. Volt, aki felhívta a muzulmán hívők figyelmét, hogy tiltakozásul vonják ki pénzeiket a svájci bankokból. Remélhetőleg az iszlám radikális szárnya nem fedezi fel magának Svájcot, hogy "erőteljesebben" kifejezze érzelmeit a népszavazással kapcsolatban...