Kedves Bloggetársak, Kommentelők, Barátaim és Ellenségeim!

Egy hosszú, kb. 4 és fél éves korszak zárul le a mai nappal: blogot váltottam, új fejezetet nyitottam, tiszta vizet öntöttem a pohárba, azaz elköltöztem.

A blog új címe:

http://megmondoka.blogspot.com

Mindenkit szeretettel várok az új blogon! A régit is meghagyom, de a tartalom már nem fog frissülni!

A történtek ellenére is hálás vagyok a Freeblog szolgáltatásáért, hiszen ebben az időszakban összesen 827 bejegyzést írtam, amihez 9744 komment érkezett (plusz még azok, melyek a napokban törlődtek...). Köszönöm ezt az aktív hozzáállást mindenkinek, aki olvas - ha van kedvetek, folytassuk tovább együtt az új helyen!

Kedves Olvasóim! Akkor teszek én is egy official közelményt: a Freeblog hibájából a tegnapi nap során a blogom elvesztette az összes bejegyzést, melyet augusztus 11 után írtam. A probléma globális, tehát minden Freeblog-on működő blogot érint.

Az üzemeltető által megadottaknak megfelelően megkíséreltem helyreállítani a kárt: így visszanyertem a korábbi bejegyzéseimet (több-kevesebb szerkesztési hibával), viszont az általatok írt kommentek egy az egyben elvesztek és egyelőre nem úgy néz ki, hogy helyreállíthatók. Ezt nagyon sajnálom, hiszen minden vita ellenére értelmes beszélgetések alakultak ki a blogban.

Meglátásom szerint az ilyen méretű bakit lehet ugyan magyarázni, de igazi indokot adni rá aligha. Ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a szolgáltatót és a blogomat egy másik portálon folytatom. Amint a váltás megtörténik, azonnal értesítelek benneteket és belinkelem az új blog címét. A régit is meghagyom, hogy a kontinuitás valamennyire biztosított legyen, de szerkeszteni csak az újat fogom.

Remélem az új blogon továbbra is együtt beszélgethetünk-gondolkodhatunk. Tartsatok velem!

Tán valamiféle démoni erő hatása, vagy csak az Admin tréfája, hogy eltűnt egy raklap bejegyzés a blogomból! Remélem a háttérben már zajlik valamiféle bűnbánattal egybekötött barkácsolás és visszakaphatom saját bejegyzéseimet, nomeg a ti kommentjeiteket.

A probléma globális lehet, mert balati kollégánál is hasonló jelenséget tapasztalok. Böjtöljetek és virrasszatok, kedves olvasók! :-)

Néha semmi. Legtöbben - főként hívőként - mégsem gondoljuk úgy, hogy az a közösség, ahova tartozunk, szekta lenne. A szektákról általában a szélsőséges elhajlások, például a beteges világvége-várás vagy a csoportos öngyilkosság juthat eszünkbe, pedig az ilyen csoportok mögött finom pszichés mechanizmusok működnek - melyek sok esetben a különféle világvallások konzervatívabb rétegeiben is előfordulhatnak.

Anthony Pratkanis és Elliot Aronson

Talán a szociálpszichológia egyik legnagyobb sikerkönyve volt Pratkanis és Aronson műve, A rábeszélőgép című kötet, amely a meggyőzés mesterségbeli fogásaival foglalkozik. A kötet természetesen nem a vallásos szektákra összpontosít, hanem igyekszik olvasóit beavatni azokba a technikákba, amelyek az átlagember véleményének és életvitelének erős befolyásolására irányulnak. Az élet szinte minden területet átszövik a meggyőzésünkre tett kísérletek, legyen szó egy hatékonyabb fogpaszta eladásáról, a dohányzás szigorítására tett erőfeszítésekről vagy éppen lelkünk üdvösségéről.

A könyv egyik fejezetében Pratkanis és Aronson a vallási szekták működésével foglalkozik. Állításuk szerint az ilyesféle csoportokban semmi különös megoldásra nem kell számítanunk: gyakorlatilag ugyanazokkal a rábeszélő metódusokkal operálnak, mint bármelyik más terület képviselői, például egy világcég. A könyv hét "bombabiztos taktikát" ajánl azok számára, akik szektavezérnek készülnek. A kérdés persze az, ha elfogadjuk valósnak a szerzők listáját, akkor ezek az elemek mennyire jellemzik saját gyülekezeteinket?

Lássuk akkor mi jellemez egy igazi szektát és mit kell tennie egy jó szektavezérnek!

(1) Teremts sajátos társadalmi valóságot! A szektateremtés első lépése, hogy elvágjuk a külvilággal való kapcsolatot, egyben megalkotjuk a szekta sajátos, belső világképét. A tagok és a "külsősök" között szigorú vonalat kell húzni és az sem árt, ha az új világkép minél több kérdésben eligazítja a bent lévőket. Segíthet ebben a saját nyelv és zsargon megalkotása is.

(2) Képezz vakcsoportot! Ennek révén lehet elkülöníteni a szektatagokat a kívülállóktól. Hatékonyabb a dolog, ha a kívülállók tömegéből meg tudunk jelölni egy csoportot, akiket különösen utálni kell. A közös ellenségkép egyesítő erővel bír. A "rosszak csoportjának" definiálása két haszonnal jár: a szektatag örülni fog, hogy "nem olyan, mint azok", másrészt félni fog a távozástól.

(3) Teremts elkötelezettséget a disszonancia növekedésével! Először csak kis kéréseket kell teljesíteni a szekta javára, majd egyre nagyobbakat. A kezdeti elkötelezettség után az embereknek kellemetlen érzés a későbbi, komolyabb kéréseket elutasítani.

(4) A vezetők vonzóságának megteremtése. A legtöbb szekta legendákat kreál saját vezérével kapcsolatban, melyek szájról-szájra járnak. Ezek többnyire ellenőrizhetetlenek, de részben ez is a cél: a misztikusság köde emelheti a vezér szinte isteni rangját.

(5) Erős hangsúly a térítésen. Az új tagokkal erősödik a meglévők meggyőződése. Mások meggyőzése során pedig a már bent lévők is elkötelezettebbek lesznek, hiszen a szektához tartozás előnyeit újra és újra elmondják maguknak.

(6) Tereld el a szektatagok nem kívánatos gondolatait! Ha lehet, ne hagyd önálló gondolatok kifejlődését, mert ez ahhoz vezethet, hogy egy tag megkérdőjelezi a szekta belső rendszerét. A meggátolás egyik módja például, ha állandó, megállás nélküli aktivitásra kényszeríted a tagokat - így idejük sem lesz végiggondolni a dolgokat.

(7) Érd el, hogy a tagok egy vízióra figyeljenek! Az igazán profi szektavezér mindig jobbat ígér a meglévőnél a tagjai számára: ezzel az aktivitást és elköteleződést nagyban növeli.

Gondolom a fenti hét pontból mindenkinek több ismerős volt. "Megnyugtatásul" közlöm, hogy mindez nem a szekták sajátja: szinte minden propagandagépezet ilyesféle elemekkel manőverezik - és tudjuk mindnyájan, hogy a hivatalos egyház is képes felhasználni ezeket. A vonalat meghúzni nem mindig könnyű: hiszen a felsoroltaknak adott esetben lehet ellenkező előjelű olvasata is, ami nem feltétlenül "agymosás" vagy szektás jelleg következménye (például egy közösség azért is kérhet először kis kéréseket valakitől, mert az illető nem képes nagyobb felelősséggel járó feladatok elvégzésére - és emögött nem feltétlenül gonosz szektás hajlam áll...).

Meglepő, megdöbbentő és elkeserítő dolgot volt szerencsém hallani a minap. Egy baráti társaságban beszélgetés közben előkerült a cigányság megtérésének kérdése, ezzel kapcsolatosan pedig hallhattam egy olyan érvet, ami szerintem simán kimeríti az istentelenség fogalmát.

Nagyon hálásak lehetünk Istennek, hogy az üdvösség lehetőségét kiterjesztette a nemzetekre és megadja azt a kiváltságot, hogy az emberek Őt választhassák. Nem meglepő módon a zsidóságból elinduló kereszténység első időszakában a pogányok felé való nyitás nem volt magától értetődő - gondoljunk itt például Péter apostol sztorijára Kornéliusszal kapcsolatban, vagy azokra az attrocitásokra, melyeket Pál szenvedett el a zsidók és pogányok problémái nyomán.

Szerencsére azonban dicső őseink nem alkudtak meg a kérdésben. Pálék a zsidó-pogány ellentéteket látva nem azt mondták, hogy a két nemzetiséget erős falakkal el kell választani egymástól: inkább rendeletet hoztak, melyből kiderült, hogy a pogányokat nem kell zsidóvá tenni és az együttélés igenis lehetséges velük.

Tulajdonképpen azt kell mondanom, az egyháztörténelemben is akadtak olyan pontok, amikor a sokféle nemzetiség egy tető alatt megélt hitélete vonzó alternatívát kínált a világi rasszizmussal szemben. Ezek egyike kétségkívül az Azusa utcai ébredés volt, ahol fehérek és feketék teljes békében megfértek egymás mellett, sőt ez a puszta tény is jó hírét keltette a mozgalomnak. Ahogy Frank Bartleman pünkösdi pásztor erőteljesen megfogalmazta: "A vér összemosta a bőrszíneket".

Ehhez képest egy "új érvvel" gazdagodhattam a minap, melyet egy keresztény gyülekezet hozott fel azzal kapcsolatban, hogy miért lenne rossz, ha cigányok csatlakoznának hozzájuk. Álláspontjuk az volt, ha roma emberek jönnének a közösségbe, akik bár valóban megtérnek és ténylegesen megváltoznak, az kifejezetten hátrányos lenne. Miért is? A válasz egyszerű: még ha meg is térnek a romák, puszta jelenlétük is zavarná azokat a később betévedő, esetlegesen érdeklődő fehér embereket, akik ezután jönnének a gyülekezetbe.

Szeretném ezt még egyszer leírni, mert tényleg hihetetlen: azért rossz cigány emberek igazi, valódi megtérése, mert az elijeszti a később esetleg megjelenő fehéreket! Így szólt "az érv", ami még egyfajta "életbölcsességként" is hangzott saját szemükben, hiszen előrelátóan igyekezett elkerülni a lehetséges konfliktusokat és elhárítani egy akadályt a jövő megtérői előtt... Emellett az is elhangzott, hogy teljesen egészséges, ha a romákat és fehéreket inkább külön közösségben helyezzük el: sokszor ezt mindkét fél így akarja, és nem is működik az együttélés. Akkor meg minek erőltetni...

Véleményem szerint ez semmi más, mint szimpla rasszizmus egy csillogó kegyességi magyarázat gyatra csomagolópapírjába szuszakolva. Otromba hozzáállás, ami arról szól, hogy még a szívből kereszténységet választó, tényleg Istent követő roma emberek létezésének a lehetőségét is megtagadjuk, ehelyett pedig a világban meglévő rasszista előítéleteket szolgáljuk ki. Hihetetlen volt számomra, hogy van gyülekezet, mely így gondolkodik és abból indul ki, hogy a közösségen belül tapasztalható etnikai sokszínűség taszítani fogja a világi embereket - noha éppenhogy mutathatja Isten szeretetét és vonzó hatást gyakorolhatna, ahogy az Azusa utcai ébredésben láthattuk.

Így kell az amúgy is szétszabdalt Testet tovább bontani. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő lépés: tudnám javasolni, hogy esetleg "fiatalok vs. idősek", "konzervatívak vs. liberálisabbak", vagy "fővárosiak vs. vidékiek" témakörben is húzzunk vonalat, hátha valakit éppen ilyesféle okok zavarnak, aki betéved egy-egy közösségbe! A lényeg elvégre, hogy az újjászületett kereszténységnek kell alkalmazkodni rasszista kérdésekben a világhoz és nem fordítva...

Picit ideges voltam, elnézést.

Ha finoman akarok fogalmazni, akkor nem mondható, hogy az ember a bőség zavarával küzdene amikor a keresztény zene magyarországi ágának kínálatával foglalkozik. A minap a hozzám közelálló tesókkal alig bírtunk összeszámolni két-három nívós hazai előadót és csapatot - ami valljuk be őszintén egy fűrészüzemi asztalos egyik kezére éppenhogy elég. Marad a világi zene, ha az ember valami jót akar magának?

Szeretem a jó zenét, akkor is ha teljesen szubjektív, mi számít annak. Nekem a zene a pop, a rock, a metál, a jazz, a folk, a musical, a reggae, meg a többi, legyen az instrumentális vagy sem, adják elő csokornyakkendőben vagy szakadt gatyában. A lényeg, hogy az előadó csavarja ki az utolsó cseppet is a lelkéből, ha a színpadon áll, fogalmazzon értelmesen, találjon szíven a dalok üzeneteivel vagy éppen csak kavarjon aláfestő zenét a házimunka mögé. Legyen tehát választék, melyet az ember pillanatnyi igényei és hangulatai szerint levehet a polcról.

Nos, ha a fenti bekezdést úgy-ahogy reálisnak fogadjuk el, mint egy kétfülű, zeneileg szakbarbár keresztény elvárásait, akkor azt kell mondanom, számomra majdhogynem meghalt a hazai keresztény zene. Ami maradt belőle, illetve amit annak neveznek, az tulajdonképpen semmi más, mint hihetetlenül didaktikus dicsőítő dalcsokor, kiegyenlített pop-rock stílusban előadva.

Vannak persze színfoltok. Akad egy Pintér Béla, aki gyerekeknek nagyon bejön, néha megvillan Pajor Tamás a maga intelligens-sziporkázó nótáival, és hazabeszélek, de azért az Amaro Del is sajátosan egyedi a maga nemében. Ezek a kivételek, melyek sajnos csak tovább erősítik a szabályt, miszerint a hazai választék és aktivitás a nulla körül tendál.

Évente többször hallom a siránkozást arról, hogy mennyire nem vesz senki CD-t, nem éri meg pénzt és energiát befektetni egy zenekarba, mert úgy is bukta lesz az egész. Én azonban nem ezt látom az igazi problémának.

A gond szerintem az, hogy igény sincs arra a keresztények részéről, hogy a bejáratott paneleken túl nívós zenét hallgassanak. Sokak fejében ugyanis elválik egymástól az "egyházi zene" és a "világi zene" - talán ilyen módon szeretnének a szentet és a profánt izolálni -, és azt gondolják, a világ törődjön a világban bejáratott műfajokkal, a keresztények pedig foglalkozzanak az egyházi zenével, mert nekik az a dolguk, a munkaterületük. Egy keresztény zenésznek olyan dalokat illik komponálnia, melyek biblikus témákat dobnak fel, esetleg szó szerint idézik a Szentírás szövegeit. Ez a tendenciózus gondolkodás aztán eleve meghatározza a hazai keresztény piac profilját: csak a dicsőítés, azaz a saját berkeinken belüli "egyházi zene" lesz tűrhető módon piacképes. A többi műfaj nem létezik. Ha valaki ezt nem hiszi, készítsen például egy színvonalas jazz albumot és figyelje csak az eladási mutatókat!

Ez a bezártság és poshadt levegő értelemszerűen elvezeti az embert a világi  zene irányába. Aztán rájön arra, hogy igaz dolgokról jó színvonalon zenét írni, az nem feltétlenül szakrális kérdés. Hogy például Presser Gábor néha jobban rátapint az emberben dolgozó érzésekre, mint a Jesus Culture tökegyforma nótái. Hogy talán éppen az egyediség és az igazi gondolatok tűnnek el az amúgy nagyszerű zsoltárok strófái mögött. Hogy a szájbarágós dalszövegek egyértelműsége inkább hátrány a metafórák és hasonlatok ködébe bújtatott, de legalább gondolatindító világi dalok szövegeivel szemben.

Lesz ezen a területen változás vagy a magyar keresztény zene végleg elsüllyed?

Carl Gustav Jung, a neves pszichiáter-pszichológus, analitikus, rém egyszerű karakterológiát állított fel. Szerinte az emberek kétféle módon viszonyulnak az élethez: az egyik ember inkább befelé fordul, önmaga belső világa felé (ő az introvertált), a másik pedig a nyüzsgő világ eseményei irányában nyit, a sok esemény vonzza (ő az extravertált). Egyik sem jobb a másiknál.

Nem tudom ki hogyan áll a karakterológia kérdéséhez, hiszen ahány pszichológus, annyi megközelítés, legalábbis ami a népszerűbbeket illeti. Mindenesetre szerintem tény, hogy vannak befelé és kifelé forduló emberek, ahogy az is tény, egyik nem jobb a másiknál. A befelé élő ember nem szereti a változást, még a rosszat is jobban kedveli annál. Számára minden kellemetlen, ami hangos, mozgalmas vagy változó. Konzervatív ember, néha már túlságosan is. A kifelé élő viszont mindig nyüzsög, azt szereti ha körülötte is izzik a levegő. Ahogy Gyökössy Endre írja, az extravertált személy a táskarádiós fickó a domboldalon, az autópályán minden áron előzni akaró, a divatosan öltözködő.

Ha elfogadjuk ezt a kétféle szereposztást, akkor azt is észrevehetjük, hogy sokszor olyan munkát végez valaki, ami ellenkezik saját karakterével. Például egy introvertált ember kénytelen nyüzsgés közepén dolgozni, folyamatosan emberekkel kommunikálni, együtt lenni. Estére az ilyen ember általában végképp elnémul és végtelenül kifárad. Egész nap kényszerítenie kellett magát arra, hogy "kifelé éljen". Az extravertált személy persze ugyanígy lefárad, ha mondjuk órákig kell csendben figyelnie egy előadást vagy ücsörögnie kell.

Nagyon érdekes, de a megfigyelések szerint sokszor taszítva vonzza egymást a két típus. Igen sok extravertált ember házastársa befelé forduló és viszont. (Egyébként bevallom őszintén, ez személyesen nálam is pont így van: én vagyok a nyüzsgőbb, közösségi típus, feleségem pedig inkább intorvertált). A kétféle irány tulajdonképpen kiegészíti egymást, sőt a pszichológusok szerint egymásra utalva élnek. Ez a feszültség adja meg az előrehaladás dinamikáját.

Ahogy fentebb említettem, egyik sem jobb a másiknál, mindkét fajta karakternek megvannak a maguk előnyei és hátrányai. Nagyon érdekesnek találtam, amit Gyökössy Endre írt erről "Magunkról magunknak" című könyvében. Szerinte a befelé-kifelé fordulás az ember életének előrehaladtával változik, de egyébként is folyamatosan szükségünk volna a két állapot váltakozására. Példának az ismert evangéliumi sztorit hozza fel, azaz Mária és Márta esetét. Márta állandóan nyüzsgött, dolgozott (mintha extravertált lenne), míg Mária leült Jézus lábaihoz (mintha introvertált lenne) és hallgatta őt. Jézus aztán ezt mondta, mintegy értékelve a helyzetet:

"Kevésre van szükség, és Mária a jobb részt választotta." (Lk 10:42)

Ez persze úgy tűnik, mintha Jézus inkább az introvertált viselkedést tartaná jobbnak, azaz a befelé forduló embereket jobban szeretné. Pedig - ismerve a korabeli viszonyokat - nem lehet kétség afelől, hogy Mária is épp olyan dolgos lehetett, mint Márta. Viszont az adott esetet, azaz Jézus látogatását szem előtt tartva jobban tudta, mikor mi szükséges. Azaz helyesen érzékelte, amikor Jézus náluk járt, hogy a Mesternek most elsősorban nem ínyenc falatokra, kiszolgálásra, hanem inkább figyelemre volt szüksége. Ebből a történetből aztán meg lehet tanulni, mikor tegyünk és mikor legyünk. Mikor kell kifelé fordulni az emberekhez és mikor kell befelé (felfelé) figyelni önmagunkra, illetve az átlagosnál is intenzívebben Istenre. Ha valaki képes ezt a különbségtételt harmonikusan és általában helyesen művelni, akkor egészséges módon élhet.

Ti melyik típusba tartoztok és hogyan látjátok ezt a kérdést?

Egy iskolai dolgozat kapcsán körbeszagoltam a tanítványozás témakörét, amiről nem is olyan régen itt a blogban is írtam. Természetesen Máté klasszikusnak nevezhető parancsából indultam ki ("Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..." - Mt 28:18), s addig jutottam, hogy ez a feladat szinte meghatározhatatlanul bonyolult. Csupán néhány sematikus elképzelést húzhatunk fel, mert ahány ember, annyi tanítvány.

Jól van, menjünk el tehát széles e világra és tegyünk tanítvánnyá mindenkit, azaz minden népet, minden nemzetet és élő embert, aki szembejön. Legalábbis így hangzik Máté evangéliumának nagy missziós parancsa, ha az ember arra vetemedik, hogy elolvassa. Ez pedig első és második hallásra is furcsa lehet annak, aki ismeri Máté evangéliumát.

Többnyire egyetértés van a teológusok és bibliatudósok között abban, hogy Máté írása a leginkább olyan hangvételű, mely célközönségként a zsidóságot tartotta szem előtt. Éppen ezért egy elég nagynak tűnő ellentmondás feszül az evangéliumban: egyrészt Máté a többi evangélista mindegyikénél jobban kiemelte Jézus munkálkodását a pogányok között. Másrészt pedig pont nála találhatók olyan szakaszok, melyek igen kirekesztőnek tűnnek és bántóak lehettek az esetleges pogány olvasók számára. A legtöbben azzal oldják fel ezt a kettősséget, hogy Máté mindkét dolgot fontosnak érezte: teológiai állásfoglalása éppen ezzel lesz teljes. Máté álláspontja eszerint úgy összegezhető, hogy Izrael missziójának és a pogánymissziónak nem kell kizárnia egymást, sőt ezek párhuzamosan kell haladjanak! (Ajánlom ezt a gondolatot azoknak, akik szerint nincs kontinuitás Jézus és Pál között...)

Szóval azt látjuk, hogy Máténál a tanítvány (mathétész) és misszió fogalma sokkal lényegesebb, mint a másik két szinoptikus evangéliumban: a tanítvány kifejezés 73-szor kerül Máté tollhegyére, míg Márk 46, Lukács pedig csak 37 alkalommal használja ezt a szót. Ezért aztán egyesek úgy gondolják, az evangélium végén található Nagy Misszióparancs ennek a világevangélizációs szándéknak a csúcspontja.

De mitől is lesz valaki tanítvány, azaz mélyen meggyökerezett keresztény? A nagy misszióparancs versei ezt mondják:

"Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig." (Mt 28:18-19)

Ha megfigyeljük, ez a parancs három lépésben jól körvonalazható: 1. menni (vagyis a tanítvánnyá tételhez nekünk kell keresni az emberek társaságát), 2. megkeresztelni (bemeríteni), 3. tanítani (azokat, akik ráléptek a kereszténység útjára, segíteni és foglalkozni velük). Mennyire más ez egy szimpla, instant evangélizáció programjánál! És mennyire feltételezi, hogy az embereket nem egy térítgetés céltáblájának, skalpjának tekintjük, hanem hosszútávú és bizalomra épülő kapcsolatban kezeljük!

Ha már a három pont felsorolásánál tartunk, Em Griffin kommunkiációkutató meggyőzéssel foglalkozó könyvében ugyancsak három fázisra bontva magyarázza mitől lesz szilárd valaki elhatározása a kereszténység mellett. Szerinte egy megtért embernél

(1) az első fontos követelmény, hogy az életében bekövetkezett változás tartós legyen: nem "vallásos élményre" van szükség, hanem maradandó hatásra.

(2) A másik kritérium a személyes viselkedésbeli változás, hiszen ha valaki semmit nem változtat életmódján, és a megtérésnek egyáltalán nincs hatása saját gondolkodására, akkor joggal kérdezhető hogy mennyire komoly döntést hozott?

(3) Végül pedig a megtért ember változni fog a dolgokhoz és más emberekhez való viszonyában is, hiszen az igazi megtérés nem csak az ember "vallásról alkotott képét" érinti, hanem az alapvető változás kihat az összes területre, ami a kapcsolatainkban például jól lemérhető.

Griffin szellemes megjegyzései szerint, ha a (1) változás nem tartós, akkor visszaeső keresztényről, ha (2) a személyes viselkedés nem változik, akkor képmutatóról, ha pedig (3) a változás nem terjed ki alapvető területekre, akkor vasárnapi hívőről beszélhetünk. :-)

Mindebből látszik, hogy tanítvánnyá tenni mindenképpen folyamat - állítson fel bárki, bármilyen kritériumrendszert vagy gondolkodjon akárhogy is erről a feladatról. A nagy kérdés az: szükséges-e egy kereszténynek valamilyen jogosítvánnyal, különleges képességgel, tálentummal rendelkezni ahhoz, hogy a tanítványozást elkezdje, vagy Jézus felszólítása mindenkinek szól és bárki, bármikor belekezdhet?

Vannak dolgok, melyeket nem árt alaposan ismerni, ha helyesen szeretnénk megérteni az evangéliumokat. Ezek közül is kétségtelenül kiemelkedik egy fogalom, mely átszövi Jézus egész történetét és egyfajta közös nevezőt képez a négy evangélium között: ez pedig az Isten országáról szóló tanítás. Mi ez az ország? Hogyan lehet, hogy Jézus jelen időben tanított róla, ugyanakkor eszkatológiai tartalommal is bír?

Amikor Jézus betegeket gyógyított, tulajdonképpen Isten országának hatalmát mutatta be. Példázatainak jó része is erről a témáról szól, de amikor a gazdagokról beszélt, még akkor is hozzátette: aki vagyonában bízik annak igen nehéz bemennie Isten országába. Isten országának megértése tehát feltétlenül egy kulcsfogalom Jézus sztorijában.

Meglehetősen furcsán hat, hogy Krisztus saját tanítványai milyen nehezen kezelték ezt a kérdést. Bár látható, hogy Jézus egyik visszatérő témája volt, melyet számtalan módon próbált világossá tenni, nem csak a kívülállók, de a "belső kör" tagjai sem értették pontosan miről van szó. Jézus meghalt és feltámadt - az ember azt hinné, ez már talán elég arra, hogy legalább a tanítványok "fogják az adást" a témával kapcsolatban és megértsék, saját Mesterük milyen országról is tanította őket. Ennek ellenére azt kérdezték tőle: "Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?". Ugyan milyen királyságról beszéltek?

Persze annyira nagyon azért ne hibáztassuk a zsidókat. Aki kicsit is ismeri a kortörténeti vonatkozásokat, tudhatja hogy a zsidó nép éppen a Római Birodalom elnyomása alatt élt, ami csak tovább növelte várakozásaikat egy politikai-gazdasági felszabadítás irányában. Jahve nem csak Isten, hanem király is - ez alapvető gondolat volt számukra, mely az egész Ószövetségben mélyen gyökerezik. Éppen ezért az "Isten országa" kifejezés helyett a héber malkut samajim, azaz a "Menny királysága" megfogalmazás talán az, ami gondolkodásmódjukat jobban megjeleníti.

A zsidó ember eszkatológiai szemléletmódja tehát nem csak azt jelentette, hogy egyszerűen eljön a Messiás: úgy gondolták, ha már jön, akkor hatalommal rendelkező királyként fog érkezni. Isten egy harcos forradalmár Szabadítót fog küldeni az elnyomott zsidó népnek, mivel úgyis a világ utolsó korszakában élnek. Amikor maga Isten lép be ebbe a világba a Messiás képében, majd szépen leveri a római elnyomókat és egy új korszakba vezeti Izraelt, a messiási korba, amivel megvalósul a Menny királysága, vagyis Isten országa, mégpedig itt a Földön.

Ezek után Jézus meglehetősen komoly csalódást okozott azoknak, akik ilyesféle módon képzelték Isten országát és annak eljövetelét. Bár Krisztus láthatóan "vette a lapot" és sokat tanított erről a kérdésről, nem teljesítette a harcos Messiás felé támasztott követelményeket. Eleve nem királyként érkezett, tanításai szellemi hatalmat és nem katonai-politikai fölényt sejtettek, végül pedig kivégezték. Jézus eljövetele nem az idők vége, hanem a végidők kezdete lett.

Isten országa egyébként kettős jelenség az evangéliumban: egyszerre jelenvaló és eljövendő. Az éngiken kifejezés azt jelenti: "elközelített" vagy "megérkezett". A szó egyébként arra a szituációra használatos, amikor valami annyira közel van, hogy tulajdonképpen már jelenvalónak tekinthető. Ugyanakkor nem bontakozott ki a maga teljességében (ahogyan a fa nő a magból), ezért eljövendő is és valódi eszkatológiai eseményként fog megjelenni.

Érdekes tény, ahogy az egyház az idők során kezelte ezt a fogalmat, különösen a XIX. században. A liberális gondolkodás mentén sokan azt hitték, az ember fogja valahogy felépíteni Isten országát és sok erőfeszítés árán megvalósítja a Földön. Az Újszövetség legalább 15 eltérő igei formát használ az országra vonatkozóan, de egyszer sem szól arról, hogy az ember építené Isten országát! Isten adja, kijelöli, átvisz minket ebbe az országba, prédikálhatunk, beszélhetünk, bizonyságot tehetünk, láthatjuk, megkaphatjuk és beléphetünk ide, de nem "mi csináljuk meg magunknak". Ezért az is az általános egyháztörténelmi tévedések közé tartozik, hogy maga az egyház lenne egyenlő Isten országával. Az inkább "Isten népe" - ez azonban már egy másik fogalom, amiről később lesz szó. :-)

Lehet, hogy még ma sem értjük helyesen, mit takar ez a fogalom?

"Ahány ház, annyi szokás" - tartja a mondás, ami a vallások világában annyit tesz, a különféle hitrendszerekben több az eltérés, mint a hasonlóság. Mégis, mindegyikük felismerte, hogy valami baj van az emberrel és a világgal. Mi a gond és főleg mi a megoldás a legnagyobbak szerint? Miben nyújt mást a kereszténység, mint a többi vallás?

A hinduizmus számomra a legnehezebben körvonalazható és követhető hitrendszer. Túlzottan eklektikus és kusza, melynek egyik oka szerintem az, hogy szemben például az iszlámmal és a kereszténységgel, nem térítő vallás, hanem sokkal inkább integráló. Van egy sajátos magja, és minden más hitet amivel találkozik, igyekszik magába olvasztani, mondhatni "hinduvá tenni". Ugyanakkor úgy látja, hogy az ember igazi gondja a szamszára, vagyis az újjászületések körforgása. Ismertebb nevén reinkarnációnak is nevezik, a hinduizmuson kívül más vallásokban is előfordul. Az elmélet szerint az ember újjászületések millióin halad keresztül, melyek sok gyötrelemmel járhatnak. Ezért szüksége van az ebből való megszabadulásra (amit móksának neveznek). A móksa akkor valósul meg, ha az ember felülkerekedik tudatlanságán, ezt pedig sokféle úton elérheti.

A hinduizmus szerint tehát az ember problémája az a körforgás, melyet az állandó újjászületések jelentenek. A megoldás a móksa megvalósítása, amit az ember maga kell elérjen.

A buddhisták bár átvettek elemeket a hinduizmusból, az emberi élet igazi árnyoldala szerintük a szenvedés.  Gautama Sziddhárta (ismertebb nevén Buddha) a legenda szerint harminc éves lehetett, amikor életében először találkozott öreg, beteg és halott emberrel. Ez annyira megviselte, hogy elvált feleségétől, otthagyta királyi életkörülményeit és durva aszkézisre fogta magát. Végül rájött, hogy az ember csak akkor szabadulhat meg a szenvedéstől, ha megvilágosodik. Érdemes megjegyezni, hogy a buddhizmus kozmológiája szerint az emberiség három fő bűne (melyet három állattal jelképeznek) a mohóság (disznó), gyűlölet (kígyó) és az ostobaság (kakas). Ahogy a képen is látható, ezek az életkeréknek nevezett ábrán egymást harapdálják.

A buddhizmus szerint tehát az ember és az emberiség problémája a szenvedés, melyből a megvilágosodás során lehet kilépni, ezt az ember maga éri el, illetve segíthetnek neki.

Az iszlám megközelítése szerint az ember fellázadt Allah személyével és akaratával szemben, ezért időről-időre próféták jöttek és figyelmeztették az Istenhez való visszatérésre. Minden ember egyetlen umma, vagyis közösség vagy család tagja, a halál után pedig visszatér Istenhez, akitől származik. Az Utolsó Ítélet napján Allahnak számot kell adnia arról, hogyan használta fel az életét.  Egy muszlim embernek keményen meg kell tartania a hit öt pillérét: azaz naponta ötször imádkozik (ez a szalát), a hitvallást kántálnia kell ("Nincs más isten, csak Allah és Mohamed az ő Prófétája"), betartja a Ramadán havi böjtöt, figyel a zakátra, azaz adakozik a szegényeknek, végül elvégzi - élete során legalább egyszer - a zarándoklatot Mekkába. Mindezek ellenére sem lehet teljesen biztos abban, hogy halála után a Paradicsomba kerül.

Az iszlám szerint tehát az ember problémája az, hogy elszakadt Allah-tól, ennek megoldása pedig nem csak a hit Allahban, hanem bizonyos cselekedetek és szabályok betartása - és akkor a Paradicsomba is kerülhet.

Nos, a rövid és minden bizonnyal nem túlságosan részletes panoráma után azon gondolkodtam miért más és jobb számomra, hogy keresztény vagyok - már ami az ember mint személyes valóság problémáját illeti?

A Szentírás szerint az ember problémája a bűn. Ez pedig abból fakad, hogy saját elhatározása miatt úgy döntött, elszakad Istentől. A különbség az előzőekhez képest leginkább abban is van, hogy szemben a hinduizmussal, a buddhizmussal és az iszlámmal, a kereszténység a megváltásban látja a megoldást: ennek lényege pedig nem az, hogy mi mit teszünk, hanem hogy Isten mit tesz értünk. A vallások többségében az ember próbál kapaszkodni felfelé, miközben lefelé csúszik - igyekszik megvilágosodni, megszabadulni, törvényeket betartani -, de a kereszténységben Isten maga jön le az emberhez Jézus Krisztusban, mivel úgy tartja, a probléma túl nagy ahhoz, hogy saját erőből megoldás születhessen rá.

Tisztában vagyok vele, hogy ezek a vallások a fenti nyúlfarknyi ismertetőknél sokkal komplexebbek, de ez a "mi megyünk fel az Isten(ek)hez vagy Ő jön le hozzánk" elv szerintem valódi differencia és a világ legnagyobb hitrendszerei közül csak a kereszténységben található meg. Itt nem nekünk kell "erőlködnünk", hátha elérünk valamilyen boldog állapotot, hanem Isten jön le hozzánk segíteni. Ez egy fontos kérdés egyedülálló megoldása, amit a megváltás fogalmaként ismerünk.

Ma van a világvége! Csak azért gondoltam, hogy szólok erről, nehogy észrevétlenül teljen el a nap - hiszen egy ilyen eseményre mindenkinek illik felfigyelnie és legalább öt percre letennie a billentyűzetét. Legalábbis így gondolja Harold Camping, aki szerint pontosan 2011. október 21-én kerül pont a történelem végére.

Nem véletlenül találták ki a nyugdíjat: Harold Camping sajnos még aktív

Vannak zsáner témák a keresztény egyházon belül, melyek az évtizedek alatt semmit sem vesztettek frissességükből. Ilyen az ébredés, az Antikrisztus, és persze a világvége is. Ha éppen uborkaszezon van, ezeket a klasszikus gumicsontokat mindig elő lehet szedni, hogy tovább szopogassuk őket.

Szűk fél évvel ezelőtt egy Harold Camping nevű úriember úgy gondolta, pontosan megmondja nekünk a világvége dátumát. Mivel számítása nem igazán jött be, ezért rögtön korrigált és azt állította, hogy október 21-e lesz a jeles nap - azaz úgy néz ki, jelenleg utolsó blogbejegyzésemet olvassátok.

Camping becsületére legyen mondva, ő legalább annyival bátrabb a mai próféták mintegy 90%-ánál, hogy konkrétumokban beszél és jövendöléseit a naptárhoz igazítja. Más módja nem is igen lehet annak, hogyan kezeljük az ilyesféle, Isten nevére hivatkozó szélhámosokat.

Arra azért kíváncsi leszek, hogy holnap reggel hogyan fog ismét megküzdeni azzal a kognitív disszonanciával, melyek ezeket a jövendöléseket rendszeresen kísérik. Valószínűleg már előre készült valamiféle magyarázattal. Tudjuk jól, nem példa nélküli a vallástörténetben az ilyesmi: Jehova Tanúi is sok ízben beharangoztak már hasonlót és ennek ellenére az Őrtorony szervezete még mindig áll talapzatán, nem zavartatva magát attól, hogy hamisan prófétált.

Vajon mi tudunk különbséget tenni a futóbolondok és a próféták között?

... az nagyon elenyészőnek nevezhető ismeretanyag. Kétségkívül állítható, hogy a Biblia nem tesz komoly hangsúlyt a Sátán személyére, s amit a teológiában tudni vélnek róla, az is néha spekulatív, mintsem szentírási forrásokra visszavezethető gondolat. Vajon Ezékiel róla írt?

Az ismert teológus, Rudolf Bultmann - munkásságához méltón - kísérletet tett a Biblia "mitológiátlanítási programjára", melynek keretében minden, a bevett módszerekkel nem igazolható szakaszt (köztük a szellemi szféra és a Sátán létezését taglalókat is) elvetendőnek tekintett. Paul Tillich ha nem is fogalmazott ilyen radikálisan, a démonikus kifejezést inkább mint erkölcsi kategóriát használta rendszeres teológiájában és nem kötött hozzá semmiféle személyes entitást.

Mindez jól mutatja, hogy a Sátán mint személyes valóság puszta létezése is kérdéses volt néhány hangadó ember számára az egyházban. Az biztos, hogy a Biblia nem foglalkozik túl sokat a Sátánnal. Annyi azonban kiderül róla, hogy értelemmel (2Kor 11:3), érzelemmel (Jel 12:17), akarattal (2Tim 2:26) rendelkező személy. Maga a "Sátán", azaz "Ellenség" kifejezés 52 alkalommal fordul elő, míg a Diabolosz ("Ördög, gyalázó") 35 esetben található meg a Bibliában.

Ami azonban egyfajta populáris témává és persze újabb vitaalapanyaggá vált a teológusok között, az egy Ezékiel könyvében található szakasz, melyet elolvasva sokan a Sátán személyére asszociálnak:

"Te voltál a mintakép, tele bölcsességgel, tökéletesen szép. Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakő borított: rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és nefrit, zafír, karbunkulus és smaragd. Aranyból készültek foglalataid, és a rajtad levő vésetek teremtésed napján elkészültek. Fölkent kerúbot adtam melléd, hogy oltalmazzon, Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt járkáltál. Feddhetetlen életű voltál teremtésed napjától fogva, míg álnokság nem lett található benned."
(Ez 28:12b-15)

Ha a fenti idézet kontextusát is megnézzük, akkor egyértelművé válik, hogy a szöveg itt Tírusz királyáról szól, aki természetesen hús-vér ember volt és nem maga a Sátán. :-) Ezért egyesek azzal érvelnek, hogy ezt a prófétikus kijelentést semmiképpen nem szabad "elszellemiesíteni" és felhasználni arra, hogy az Ördögöt a falra fessük vele.  Ha a szöveg egy uralkodót akar bemutatni, akkor erőltetett ennél többet kiolvasni belőle.

Az ellentábor tagjainak is vannak érvei. Ők arra hívják fel a figyelmet, hogy Tírusz királyát Ezékiel kijelentései túlontúl dicsőségesnek és hatalmasnak írják le ahhoz, hogy pusztán egy emberről legyen szó: tökéletesen szépnek látják, akit drágakövek borítottak be, ráadásul személyét összekötik az Éden kertjével. Ha ezt összegezzük, akkor szinte bármely uralkodó számára túlzónak tűnik, még akkor is ha irodalmi eszközökről és hiperbolákról beszélünk. Ráadásul egy prófécia esetében nem szokatlan, hogy egyszerre szóljon egy korabeli, élő emberről, és valaki vagy valami másról is. Részben ilyenek azok a szakaszok, melyek aktuálisan Dávidra vonatkoznak, de mégis ugyanúgy utalnak Jézus Krisztus személyére is.

A vitát jómagam nem kívánom eldönteni és nem is tartom olyan fontosnak, hogy túl sok erőfeszítést érdemes lenne tenni a tisztázás érdekében. Amennyiben elfogadjuk, hogy itt tényleg a Sátán személyéről van szó, az mindenesetre fontos kijelentés, hogy Isten még őt is feddhetetlennek alkotta, a bűn megjelenéséért pedig alapvetően nem az ember, hanem ő a felelős.

Mindenesetre a Sátánnal kapcsolatban csak egy fajsúlyos megjegyzésünk és kérésünk lehet: menjen a pokolba! :-)

"Ne lopj!" - szól a Dekalógus (azaz Tízparancsolat) egyik legrövidebb felszólítása. Az ember azt gondolná, ennél egyszerűbb és tömörebb felszólítás már nem létezhet. A lopás, mint tény mégis vitatémává válhat, amint azt a következőkben látni fogjuk.

Tíz emberből tíz valószínűleg zokszó nélkül rábólintana arra, hogy a lopás erkölcsileg elítélendő cselekedet. Ha valaki teljesen hitetlen életet él, még az is tud róla, hogy a lopás elleni felszólítás a tízparancsolat egyik törvénye, melyet még Mózes vehetett át azokon a bizonyos kőtáblákon. Nem véletlenül vésték kőbe őket, hiszen ezzel is jelezték időtállóságukat. A tízes szám ugyancsak jelképes, ugyanis ez a tökéletesség szimbolikus száma. Az Isten által adott "tízes lista" Jézus összefoglalásában arról szól, hogyan kell szeretnünk Istent és embertársainkat.

Ahogyan C. H. Mackintosh írja, a törvény Isten elgondolása volt arról, milyennek kellene lennie az embernek. Megállapítása helyes, miszerint nem volna szükségünk olyan dolgoktól való tiltásra, melyek elkövetésére nem vagyunk hajlamosak. Ez pedig azt jelenti, az ember bizony hajlamos lopni. Azt hiszem ennek valóságáról legtöbben megint csak nem nyitnánk vitát.

A kérdés persze adódik: mi számít lopásnak?

Egyik napilapunk cikke konkrét példákat is hoz a témával kapcsolatban. Ha a skála két végpontjának a tyúktolvajlást és egy bank kifosztását tartjuk, akkor nyilvánvaló hogy legtöbbünk nem fog vitatkozni a lopás kérdéséről. De vajon lopásnak minősül, ha egy blogbejegyzéshez valahonnan felhasználunk egy képet? Lopás, ha levédetlen wi-fi hálózaton internetezünk, azaz "megcsapoljuk" a rendszert? Amikor mohón felzabáljuk a svédasztalról a maradékot, azzal a nyolcadik parancsolatba gázolunk, vagy csak jogosan csillapítjuk az éhségünket? S ha valaki idejét, energiáját, figyelmét feleslegesen emésztjük fel, akkor tolvajnak nevezhetnek bennünket? Ha egész nap nem csinálunk semmit, akkor a lustaságon kívül vajon csak átvitt értelemben "lopjuk a napot" - vagy már ez is egyfajta valóságos lopásnak minősül?

A kérdés tehát az, vajon meddig ér el a törvény szigora és mi az, ami a lopás tárgykörébe tartozik, annak határán áll, esetleg téves módon oda soroljuk, noha nem kellene.

Az ószövetségi törvényeket alapvetően szigorúnak és könyörtelennek tartjuk, persze mindezt úgy, hogy a nyugati demokráciák puha foteljaiban ülve szemléljük őket. Az ókori zsidóságban azonban a lopásért nem járt halálbüntetés, noha például a babiloni Hammurápi törvénykönyv szerint egy ökör eltulajdonításáért egy birkát, egy szamarat, egy disznót vagy egy csónakot kellett fizetni. Ám ha a tolvaj nem tudott mit adnia, az életével kellett fizetnie tettéért. Abban a korban a lopás súlyosabb bűncselekménynek számított, mint sok országban manapság. (Már ha az arab világtól eltekintünk, ahol sok esetben kézlevágással jutalmazzák az ilyesféle bűnt elkövetőket).

A kérdés tehát az, szerintetek mi számít lopásnak és hogyan büntetnétek a tolvajokat?

Gyülekezetemben működik egy házicsoport, mely egyháztörténelemmel foglalkozik. Nem száraz történelemórára kell gondolni: az egyes témákat alaposan átvesszük és interaktív módon megbeszéljük. Egy ilyen alkalmon került elő az ismert teológus, Karl Rahner elképzelése, az "anonim kereszténységről". Van ilyen?

Persze azt mondják, tulajdonképpen nem Rahner áll a dolog mögött. Ő csak felismert egy bibliai alapelvet és nevet adott neki. Kérdésünk az, valóban létezik-e anonim kereszténység vagy ez csak egy felesleges és erőltetett címke a sok közül?

A téma kiindulópontja egy "régi lemez", nevezetesen a más vallások követőinek sorsa körül bonyolódik. Az Apostolok Cselekedetei elég egyértelműen fogalmaz Jézus Krisztussal kapcsolatban:

"Nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell" (Csel 4:12)

Ez elég világos beszéd. Jézus az egyetlen út Istenhez. Létezhetnek másféle utak is, de azok nem Jahve felé vezetnek. A keresztény hit exkluzivitásra tart igényt és az egyetlen igazi lehetőségnek tartja magát. A nagy kérdés persze úgy szól, mi történik majd azokkal az emberekkel, akik eleve nem hallottak az evangéliumról, esetleg olyan formában találkoztak vele (gondoljunk itt a keresztes háborúk idején hirdetett "istenhitre"), melyet érthetően visszautasítottak?

Az ateista Richard Dawkins érvrendszerében is komoly hangsúlyt kap az az állítás, miszerint sok keresztény nem lenne keresztény, ha olyan országban vagy körülmények között éli az életét, mely eleve elzárja a döntés lehetőségétől. Nehezen tagadható: ha én Törökországban nőttem volna fel, lehet hogy ez a blog egész más témákról szólna... :-)

Az egyik válasz ezekre a kérdésekre természetesen a lelkiismeret körül keresendő. Egyes magyarázatok szerint Jézus talán ilyen emberekre céloz, amikor a Máté 25-ben arról beszél, akik éhezőknek enni adtak az olyan, mintha Rajta segítettek volna. Elvégre Isten természetével összeférhetetlen az, hogy azokat büntesse meg, akiknek lehetőségük sem volt dönteni a keresztény hit mellett. Az anonim keresztények tehát olyan hívők, akik nem tekinthetők pogányoknak, de implicit módon mégis találkoztak az evangéliummal. Az egyház igehirdetése nem jutott el hozzájuk, ők azonban eljutottak Istenhez. C.S.Lewis is írt erről: "Vannak más vallásokhoz tartozó emberek, akiket Isten titkos befolyása vezet, hogy vallásuknak azon részére összpontosítsanak, amely egyetértésben van a kereszténységgel és akik ezáltal Krisztushoz tartoznak anélkül, hogy tudnának róla.".

Az ilyen ember is Krisztus által üdvözül, csak nem tartozik a látható egyházhoz. Mondhatni tudta nélkül keresztény, aki lelkiismeretében találkozik a jézusi eszmékkel.

Talán mondani sem kell, az anonim kereszténység gondolata Karl Rahner legvitatottabb elmélete. Ellenszenvet, egyetértést, kételkedést, fejcsóválást, tartózkodást egyaránt kiváltott már. Egyesek úgy vannak vele, ha nagy teret engedünk ezeknek a gondolatoknak, akkor ilyen erővel a legdurvább szekták hívei is "repülhetnek a Mennybe", a missziózást pedig be is fejezheti az egyház.  A relativizmus veszélyes és szinkretista erőlködésbe sodorhatja a kereszténységet. Mások, akik szimpatizálnak az elmélettel, inkább az ellenkező oldalról közelítik meg a kérdést: hát persze, hogy Isten nem ítél kárhozatra olyanokat, akiknek még lehetőségük sem volt dönteni! Muszlimok, buddhisták, ateisták is lesznek a Mennyben.

Egyébként maga Rahner is elismerte, hogy elképzelését nem lehet egyértelműen igazolni a Szentírásból. Az emberek üdvözítése egyébként sem emberek dolga. A gondolat, hogy milliók mennek a pokol tüzén fortyogó üstökbe Jézus megismerésének hiánya miatt, általában túllépi az átlagos hívő toleranciaszintjét, és érzelmileg is válságot okoz. Érthető ha foglalkozunk vele. Már amennyire kell és lehet.

Lassan 10 éve járta be a világot a hír egy nigériai pásztorról. Daniel Ekechukwu súlyos autóbalesetet szenvedett, s kórházba szállítása alatt meghalt. A halál beálltát több orvos (legalább három alkalommal) állapította meg. Daniel feleségén "irracionális meggyőződés" lett úrrá, miszerint férje fel fog támadni a halálból. Az időközben hullaházba került, tartósítószerekkel kezelt holttestet elvitte egy keresztény összejövetelre, ahol imádkoztak Daniel-ért: a nyitott koporsóban fekvő ember a szemtanúk szerint rendszertelenül lélegezni kezdett, a konferencián lévők között szinte hisztérikus zűrzavar tört ki. Mindez 48 órával a baleset után történt.

Ima a holttest felett

Daniel koporsója (balra), Daniel saját halotti bizonyítványával (jobbra)

Daniel Ekechukwu feleségével az események után

Egy napilap beszámolója a történtekről

Úgy látszik képtelen vagyok továbblapozni a Biblia első pár oldalánál, és időről-időre mindig visszatérek a teremtéselbeszélésekhez. Ennek persze más oka is van: a téma és a szentírási szöveg kimeríthetetlen volta. A teremtéstörténet szövegét sokan csakis szó szerint értelmezik, pedig így nehezebb észrevenni rengeteg tanítást, melyet Isten nekünk tartogatott.

Szó szerint...

Szinte bárkit megkérdezhetünk arról mit jelent uralkodni, meglátjuk majd, hogy a válaszok egész biztosan egy jól behatárolható körben fognak mozogni. Az uralkodáshoz speciális jogok gyakorlását, politikai-gazdasági és szellemi hatalmat kötünk, mely királyokhoz, miniszterekhez vagy kiemelkedően magas pozícióban álló emberekhez kapcsolódik. Az egyszerű ember legfeljebb magán uralkodhat vagy kis mozgásterét tekintve a nála gyengébbeket nyomhatja el. Az uralkodás tehát manapság olyan pozíció, melyben az ember érvényesítheti, keresztülviheti akaratát másokon.

A teremtéstörténetben Isten ezt mondta:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen" (1Móz 1:28b)

Az itt szereplő hódítsátok meg felszólítás (úgy is fordíthatnánk, hogy "igázzátok le") imperativusban áll, ami nyomatékosítást jelent: ezt az utána következő "uralkodjatok" kifejezés csak tovább fokozza. Mindebből az látszik, Istennek igen határozott felszólítása volt, hogy az ember gyakorolja az uralkodást, s ez az egyik olyan jellegzetesség, melyben az emberi lény képmása Teremtőjének.

Ahogy fentebb írtam, az uralkodás kérdése teljesen egészségtelenül eltorzult a történelem során. Talán nincs még egy olyan terület, ahol az ember ekkorát bukott volna. Először is, gyakran elfelejtjük, hogy Isten megbízásából és fennhatósága alatt kellene megvalósítani az uralkodást - ahogy a római százados is felismerte saját pozíciójában azt a kettősséget, hogy egyszerre hatalommal bíró és hatalom alatt álló ember (Mt 8:9). A keretek nélküli uralkodás mindig tragédiához vezet.

Ezért aztán társadalmon, egyházon, gyülekezeten, családon belül is az uralkodás tulajdonképpen a hatalomgyakorlással egyenlő, amikor az erősebb fél felülkerekedik a nála gyengébbeken és a tekintélyelvűség mentén alaposan lenyomja őket. Ez aztán többféle módon is realizálódhat. Van olyan keresztény vezető, aki nem szolgálati területként, hanem "királyságként" tekint saját gyülekezetére, mondván Dávid is uralkodott saját népe felett. (Azt persze elfelejti, hogy a bibliai időkben Izrael állama és egyháza nem vált szét - aki az országot vezette, szükségképpen az volt az "egyház" feje is). Így lesz a gyülekezetből egyfajta önálló kis állam, személyes territórium, vadászterület, kinevezett földesurakkal és persze kiskirállyal.

A bibliai uralkodás azonban eleve más talajról indul és azt állítja, az ember helyes módon csak akkor tud élni az uralkodás képességével, ha önmagát is aláveti Isten uralmának. Az uralkodás bibliai értelemben és a Teremtés könyvében is többféle dolgot takar:

[1] - megismerés: az uralkodás ezzel kezdődik. Nyilvánvaló, hogy a teremtett világot fel kell tárni, alaposan kutatni és megismerni. Ha valamit uralni szeretnénk, azt muszáj átlátnunk, részleteiben megértenünk. Ilyen szempontból szerintem a tudományok pont arra valók, hogy Istennek ezt a felszólítását betöltsék.

[2] - felelősség vállalás és vezetés: ha a megismerés kritériumának valaki eleget tesz, akkor "ura lesz a helyzetnek" és lehetséges, hogy jól fog bánni uralma tárgyával. Ez pedig azt is jelenti, hogy képes felelősséget vállalni érte és az ismeretei birtokában vezetni.

[3] - gondoskodás: ahhoz, hogy az uralkodás feladatát valaki folyamatosan végezze, fontos megteremtenie az ehhez szükséges feltételeket. Uralkodása tárgyáról gondot kell viselnie, amibe beletartozik annak védelmezése is.

Ezt az egész "uralkodósdit" kicsit a családapa szerepéhez lehetne hasonlítani. Egy valamennyire normális apa ismeri a saját gyermekeit, akiket vezet és akikért felelősséggel tartozik. Apai tekintélyéhez pedig mindenképpen hozzátartozik, hogy gondoskodjon a családjáról és védelmezze őket ha ez szükséges.

Szerintem Isten nagyjából erre gondolt, amikor az embert uralkodásra szólította fel. Ebben a tevékenységben pedig jó mintát nyújt nekünk Önmagában, hiszen Isten is átlátja és ismeri a teremtett világot, vezeti és felelősséget vállal érte, valamint gondoskodva fenntartja. Az ideális állapot az lenne, ha mindenki ezt a mintát tartaná szem előtt és nem bolondulna meg attól, ha egy kis pozícióhoz jut.

Aki ismeri, tudja hogy Pál apostol beszéde az Aeropágoszon sok kérdést érintett igen rövid és tömör formában. Ezek egyike a különféle népek és etnikumok témája: az apostol a műveltségükre és különlegességükre büszke görögöknek kijózanító leckét adott, mert azt állította, a népek között nincs túl nagy különbség. Isten egy vérből teremtette őket.

Ugyanakkor a földrajzi határokat és kereteket is megszabta, azaz "meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait" (ApCsel 17:26). Isten tehát tud a nemzetekről, sőt ő maga is kiválasztott magának egy népet, ugyanakkor a jézusi elvek és az evangélium, benne Isten szeretetével univerzális jelenség és minden etnikumon, határon túllép. Az igazi kereszténységet a különféle vallások özönében többek között az is sikeressé tette indulásakor, hogy etnikailag elfogadó volt.

Jómagam sem vagyok az a nemzetféltő nagy hazafi, mert a nagy nemzeti öntudathoz általában nem csak a saját népünk felé érzett büszkeség, hanem inkább a többiek kollektív utálata tapad. Alaphangon nem vagyunk túlságosan toleránsak a külföldről ide érkezőkkel szemben: egy 2005-ben, huszonnégy országban végzett felmérésből kiderül, Magyarország az élmezőnybe tartozik a bevándorlók elutasítása tekintetében.

A felmérés egy komoly fricskát is tartalmazott: a statisztikát készítő TÁRKI kitalált egy fiktív népcsoportot pirézek névvel és a hozzájuk való viszonyról is érdeklődött az állampolgároknál. Az évek során a pirézek befogadását tekintve is nőtt a magyarok ellenszenve. Míg 2005-ben 59% volt az eredmény, 2007-re már a megkérdezettek 68%-a nyilatkozott úgy, hogy ne engedjük be őket az országba. Mivel pirézek nem léteznek, ezért a velük szembeni idegengyűlöletnek sem lehet semmi konkrét alapja - viszont jól mutatja milyen barátságos, kedves nép vagyunk. :-(

Mi tehát még azokat is utáljuk, akik valójában nincsenek.

Ezek után talán hozzánk is szólhatnak Pál fenti, Aeropágoszon elmondott szavai. Lehet, hogy magyarságunk büszke hangsúlyozása helyett fontosabb volna abban trenírozni magunkat, hogy elfogadóbbak legyünk más nemzetekkel szemben?

(A pirézekről egyébként időközben egész sor vicces kitaláció, sajátos blog, sőt egy Wikipedia-paródia is készült. A labda túlságosan magas volt, nyilvánvalóan le kellett csapni :-).)

Kedves Jospeh Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa! Tudod te is, hogy rólad mindenkinek van véleménye. Ez a vélemény többnyire a világsajtó által közvetített kép alapján alakult ki, mely az esetek java részében valamilyen botrányos kijelentésedet veszi alapul. A katolikusok tisztelnek, a protestánsok és nem hívők támadnak - szerintem valamennyire hozzászoktál már ehhez. De én úgy döntöttem, meghallgatom hogyan látod a világot.

Benedek, az a helyzet, hogy elolvastam Peter Seewald interjúkötetét, melyet még akkor készített veled, amikor bíboros voltál. Meglepő módon egy nem hívő ember hívta fel a figyelmemet a könyvre, mert azt állította, őt sok szempontból elgondolkodtatta. Szerintem ennek mindketten örülhetünk!

Szóval, bevallom neked őszintén, ilyen még soha nem történt korábban. Nem tartom magam elvakult protestánsnak, aki kategorikusan elzárkózik egy esetleges párbeszédtől a katolikusokkal, de őszintén szólva soha nem kerestem a társaságotokat. Ennek nem felekezeti elkötelezettségem az oka, hanem inkább a katolikus egyház. Nem akarlak sértegetni, ezt gondolom, de látod, esélyt adtam, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről!És jót tett, hogy végighallgattalak. Ha az ember valakivel mélyebb eszmecserét folytat, elkerülhetetlenül ráérez dolgokra. Ez még akkor is igaz, ha több területen semmit nem közelednek egymáshoz az álláspontok. A beszélgetés alatt például kiderült, hogy te egy alapvetően barátságosnak, hétköznapinak nevezhető figura vagy. A tévéképernyőn persze messziről integető, méltóságos ember benyomását kelted, az interjúból viszont egy jól képzett, árnyaltan gondolkodó teológus portréja rajzolódott ki számomra. Aki egyébként egyáltalán nem olyan "hülye bálványimádó", mint sok világi és protestáns gondolja és egyáltalán nem olyan megközelíthetetlenül bölcs, ahogyan a katolikusok vélik - már ha nem sértődsz meg az őszinteségemért. Tudod, hogy van ez: a nagy formátumú embereket a népek mindig misztifikálják vagy a sárba döngölik. Az igazság meg a kettő között van.

Jókat mondtál, illetve mondtál sok jót is a riporter kérdéseire. Például akkor is, amikor Isten személyességéről kérdezett: "(Isten) személy. Isten nem a világmindenség általánosan érvényes matematikája. Nem valahogyan szellemként rejtőzik a világban... Nem egyszerűen természet, hanem az, aki a természetet megelőzi és hordozza. Egy lény, aki képes gondolkodni, beszélni, szeretni és hallani. Isten, így mondja hitünk, egész lénye szerint személyes kapcsolat. Erre gondolunk, amikor háromságosnak nevezzük. Minthogy önmagában személyes kapcsolat, képes olyan lényeket is teremteni, akik ugyancsak személyes kapcsolatok, és akik vele is személyes kapcsolatra léphetnek..."

Ehhez hasonlóan tetszett a véleményed az Ószövetségről: "Nem mondanám, hogy az Ószövetség érvényét vesztette volna. A zsidók ugyanis még mindig abból élnek és még mindig nagy szellemi gazdagságot merítenek belőle. Jóllehet keresztényekként azt mondjuk, hogy az Ószövetség átmeneti volt, amely egy célra irányult, és amelynek fokozatosan kellett eljönnie, de ezáltal még az egész út megőrizte értelmét." Ezek olyan gondolatok voltak, melyekkel azt hiszem mi protestánsok is egyetérthetünk. Amikor olyan általános témákról beszéltél, mint a szeretet megtestesülése Jézus személyében, akkor néha azért felhúztam a szemöldököm: "A szeretet mutatja, hogy éppen a leereszkedés a felemelkedés. Magasságokba érkezünk, ha lemegyünk, ha egyszerűek leszünk, ha a szegényekhez, az elesettekhez lehajolunk. Isten kicsivé teszi magát, hogy a felfuvalkodott embert ismét a helyes mértékre vezesse. Így tekintve a kicsinység törvénye az isteni cselekvés lényegi mintája."

Kedves Pápa, ha ennyire tisztán látod, hogy a szeretet lényege a leereszkedésben és a gyengék felkarolásában realizálódik, akkor miért jut eszembe egyházadról folytonosan a pompa és grandiózusság? Nem kekeckedni szeretnék, de ha a Szent Péter bazilikára vagy az egész Vatikánra gondolok, akkor sok dolog felmerül bennem, de az alázat, mint krisztusi erény soha. Jól beszélsz, de a kézzelfogható valóság nincs szinkronban a szavaiddal.

És bocsásson meg a világ meg a katolikus egyház, de az a helyzet kedves Pápa, hogy Mária személyét teljesen egészségtelenül kezelitek. Most, hogy részletesen olvashattam a véleményedről, azt kell mondjam, még jobban taszít ez a fajta eretnekség. Teljesen rosszul látod: Máriának semmi olyan szerepe nincs, hogy elérhetőbbé tegye Krisztust. Jézus bárki számára elérhető, Mária nélkül is. Ehhez csak el kell találni hozzá - Máriának nincs semmiféle szerepe ebben.

Az egyházzal kapcsolatos véleményeddel is több ponton vitatkoznék, hozzáállásod viszont imponál nekem: "Sok öreg, elhaló ágat látok az egyházban, amelyek lassan, némelykor csendben, máskor hangosan hullnak le. Mindazonáltal az egyház fiatalságát is látom. Oly sok fiatal emberrel találkozhatok, akik a világ minden tájáról jönnek, találkozhatok ezekkel az új mozgalmakkal, a hit lelkesedésével, amely most újból látható... Bátran léphetünk a jövőbe, mert az Úr egészen biztosan akkor is velünk lesz."

Kedves Benedek! Bár maradtak töréspontok kettőnk között, azt el kell ismernem, nem bántam meg hogy végighallgattalak. Néha fárasztó volt, néha felcsigázó, de mindenképpen tanulságos. Kezet azért nem csókolnék neked, igaz már követ dobni sem akarnék. Lehet, hogy akkor mégis közeledtek az álláspontjaink? Szerinted?

(Joseph Ratzinger - Peter Seewald: Isten és a világ (Szent István kiadó, Budapest, 2004))

Új rovatot indítok a blogban, melynek "képmutatás" a címe. A rovat célja, hogy egy bizonyos témakörben képeket sorakoztasson fel a sok szöveg helyett - minden kommentár nélkül. (Esetleg képaláírások előfordulnak). Természetesen az olvasó nyugodtan kommetálhat! Első alkalommal ismert keresztény szolgálók és életkörülményeik kerülnek terítékre.

Creflo Dollar és rezidenciája

Paula és Jan Crouch és rezidenciája:

Kenneth Copeland és magánrepülőgépe, a hozzá tartozó saját repülőtérrel:

Joyce Meyer és családi birtoka:

Paula és Randy White rezidenciája:

Könyvespolcomat rendezgetve leemeltem egy régóta porosodó kötetet, melyet egy bizonyos Michael A. Cremo-Richard L. Thomson szerzőpáros jegyez. "Az emberi faj rejtélyes eredete" című könyv mindenképpen figyelemfelkeltő témával foglalkozik: azt állítja, az elmúlt évszázadban számtalan olyan földtani lelet előkerült, melyek nem az evolúcióelmélet által elvárt rétegekben helyezkedtek el. Valahogy úgy, mint ha 5000 éves mobiltelefont vagy 8000  éves, megkövesedett kvarcjátékot találnánk. A nyolc év kutatómunkával készült kötet részletesen bemutatja a furcsa leletek sokaságát. Humbug az egész?

"Csodálatos munkát végeztek, s gratulálok önöknek. Köszönet e nagyszerű forrásműért" - írja egy régész a könyv méltatóinak névsorában. "Az önök könyve tiszta humbug, és nem érdemli meg, hogy egy bolondon kívül bárki más komolyan vegye" - áll egy antropológus véleményében.

Nem meglepő módon a reakciók skálájának két szélsőértéke nagyjából így foglalható össze. Ahogy az várható egy ilyesféle munka esetében, a könyvben felsorakoztatott leletanyag értelmezését heves viták övezték. Akadtak olyanok, akik rámutattak arra, hogy a megtalált leleteknél hibás mérésnek köszönhetőek a furcsa eredmények, esetleg direkt hamisításra gyanakodtak. Mások azt mondták, a könyvben bemutatott anyagok túl régiek. Megint mások a szerző személyét támadták: egyrészt azzal vádolták, hogy könyvében a Jeti-ről és más nyilvánvalóan nem létező teremtményről is ír (így tehát az anyag többi részét sem lehet komolyan venni), másrészt Krisna-tudatú, azaz elkötelezetten vallásos emberként eleve prekoncepciókkal közelít az evolúció kérdéséhez.

De milyen leletekkel is foglalkozik a könyv?

Az eredeti, rövidítetlen változat 952 oldalon keresztül hozza a régészeti furcsaságokat, a magyar kiadás ezzel szemben csupán 300 oldalas. A kötet első fele az érdekes, mely olyan rendellenes leleteket mutat be, melyek különféle ősi szerszámokat, használati tárgyakat, vésett csontokat vagy szerszámok által megmunkált különféle tárgyakat tartalmaznak. Szóba kerülnek az eolitok (azaz olyan kődarabok, melyek természetes módon törtek le, de eszközként használták őket), durva paleolitok (vagyis szándékosan munkára pattintott kövek, melyek jelentősebb módosítások jeleit hordozzák), fejlett paleolitok és neolitok. Közös jellemzőjük, hogy olyan földtani rétegben találták meg őket, ahol nem szabadott volna lenniük, s a kormeghatározási módszerek szerint sokkal régebbiek, mint ahogy az ember törzsfejlődésének története azt indokolja.

Természetesen nem tudom és nem is akarom ebben a blogban felsorolni a könyv összes anyagát. Egy kezdetlegesebb leletre példaként említhetem azt a kilyukasztott cápafogsort, melyet még 1872. április 8-án mutattak be. A leletet Kelet-Angliában, a Vörös Sziklák csoportnál találták, korát 2-2,5 millió évesre becsülték. Edward Charlesworth, a Földtani Társaság tagja amellett érvelt, hogy tengeri állatok nem képesek ilyen precíz lukakat fúrni. Betegség, fogszuvasodás tudomásunk szerint nem kínozza a cápákat. Esetleges paraziták sem lehettek felelősek a lukakért. Végül nagyítólencsékkel alaposan megvizsgálták az átlyukasztott fogsort és a jegyzőkönyv szerint a vélemény így szólt: "... a perforáció ... emberi munka eredménye.".  Természetesen a mai általános elképzelések szerint lehetetlen, hogy minimum 2 millió éves tárgyakon emberi kéz munkájának nyomát találjuk.

A könyv számtalan, a fentinél sokkal érdekesebb anyagot mutat be, sok helyen fotókkal és illusztrációkkal. Több helyen kitér a lehetséges magyarázatokra, például számba veszi azt az opciót, miszerint valamilyen környezeti hatásra a leletek "összekeveredtek" más rétegek anyagaival, vagy valakik megbolygatták a területet és a megtalált csontok, szerszámok, kövek utólag kerültek a helyszínekre, ezért megtévesztő módon ítélték meg korukat. Elképzelhető, hogy az ilyesféle felfedezések eredményeit azért vetették el, mert a lelet maga túl rossz minőségű volt, vagy a kormeghatározás adott valamiért hibás értéket.

A szerzők ugyanakkor azt állítják, mindenféle kritikus szűrő alkalmazása után is számtalan furcsa és gondolatébresztő lelet marad felszínen, melyekre sok esetben a megszokott evolúciós paradigma területein belül nincs ésszerű magyarázat. Laikusként képtelen vagyok ennek az állításnak az igazságtartalmát megítélni, mindenesetre elgondolkodtatónak tartom magát a felvetést.

Michael A. Cremo-val egyébként számtalan interjú is készült (az egyiket például itt olvashatjátok), sőt ő maga Magyarországon is járt, ahol Kordos László őslénytan professzorral nyilvános vitára is sor került).