Ha valaki végigolvassa a Bibliát, külön tehetség kell hozzá, hogy szem elől tévessze központi üzenetét. Isten egyértelműen személy, aki Jézus Krisztuson keresztül tartós és élő kapcsolatra törekszik az emberrel. Minden teológia és vélemény, világlátás és tapasztalat ezután következik.

Szóval, mindig meglepődöm, amikor ilyen emberekkel találkozom. Nem gondolok róluk rosszat, hiszen legtöbbjük jóhiszeműen követi saját hitét, csak nem tudom miért nem látták meg a leglényegesebbet: hogy Isten valóságos. Nem eszme, nem életmód, felfogás, világnézet vagy szüleink öröksége, hanem szuverén személy.

A Mit ad Isten? interjúkötetében többnyire olyan emberek sorakoznak, akiknek saját bevallásuk szerint fontos a keresztény hit. Mégis leginkább arról beszélnek hogy milyen sokat jelentett nekik a pápalátogatás, meg Isten mennyire ott volt nagypapájuk öntudatában és különben is Isten ott bújkál bizonyos irodalmi verssorok között, ott van a döntéseinkben, mások mosolyaiban vagy a krízishelyzetekben... És természetesen nem szeretném lesöpörni ezeket a sokszor mélyen elgondolkodtató emberi sorsokat, nem akarom csorbítani a mondatok mögött meghúzódó bölcs megjegyzéseket, mégis hiányérzetem van, mégis úgy vélem, Isten nem a vallás tárgya, nem egy nevelés végeredménye, családi örökség, hanem Személy. Olyan személy, akit lehet közelről ismerni vagy nem, lehet vele kapcsolatban lenni vagy nem. Nem akarom eldönteni, hogy a kötet szereplői milyen kapcsolatban vannak Istennel (ez csak kettőjükre tartozik), de azt tudom, ha számomra Isten annyi volna, mint amennyi többségüknek, az engem elkeserítene.

A könyv huszonkét interjút tartalmaz, mely tanártól a színészen át a képzőművészig mindenféle embert megszólaltat - nagyon szépen szerkesztve, sokszor üzenetértékű véleményekkel, ráadásul világi kiadó gondozásában. Süveges Gergő, Levente Péter, Ritoók Zsigmond, Oberfrank Pál, Jakus Ottó vagy Hack Péter és még sokan mások megpróbálják összefoglalni miért alakult életük úgy, ahogyan, s ebben milyen szerepe volt a hitnek.

A könyv figyelemre méltó és érdemes elolvasni. Még akkor is, ha az elkötelezetten bibliahű olvasók néha csóválni fogják a fejüket. A néha-néha előforduló szemöldökhúzogatás mellett elégedett mosolyok és bólintások kísérik majd ezt a szellemi utazást. A könyv szerzőinek és az interjúk elkészítőinek úgy vélem sikerült elég nagy spektrumban átfogni mindazt, amit az emberek ma kereszténységnek mondanak Magyarországon. Letagadhatatlanul tanulságos olvasmány.

Csak nekem inkább vallás, mint hit.

Éljünk odafigyelve és sportosan, hogy végül szép, egészséges hullák lehessünk - olvastam valahol a cinikus mondatot. És tényleg, ha van dolog (a pénzen kívül), ami az embereket állandóan foglalkoztatja és amivel bármire rávehetők, az a saját egészségük.

A H1N1-el tele van a média, egymás után érkeznek hírek a megbetegedésekről, mindenki latolgatja mi várható, miközben az ellenanyagtól jobban félnek az emberek, mint magától a vírustól. Az egészség nagy kincs, érzékeny pont, az orvostudomány pedig hagy annyi légüres teret, ahova a kuruzslóktól a homeopátián keresztül az alternatív gyógymódokig minden befurakodhat.

Itt van például a homeopátia. Már utcai plakáton is hirdeti, hogy az influenza ellen a legjobb megoldás az Oscillococcinum nevű szer. Mint ősellenségeinktől :-), a szkeptikus klub tagjaitól megtudtam, ez a "gyógyszer" gyakorlatilag pézsmamacska szíve és mája alkoholos oldatának óriási higítása - vagyis hatóanyaga nulla, amolyan boszorkányfőzet, a mai trendeknek megfelelő csomagolásban. De hogy influenzát előzne meg, az nagyon erősen kétséges.

Nem mintha maga a homeopátia ne volna az. Mondhatnánk, nincs azzal semmi gond, ha lelkes orvosok összejönnek és abban a tudatban, hogy szakmájuk határait bővítik, ártalmatlanul higítanak mindenféle folyadékot. A gond inkább az, hogy ezek hatása nincs bizonyítva, sőt a hagyományos orvoslás szerint kóklerség áll a háttérben, valamint persze a folytonosan jelenlévő anyagi érdekek.

Akkor már a kereszténység sokkal őszintébb. Jézus nem ígérte, hogy minden beteget meggyógyít. Nála még a gyógyításnak is speciális célja volt. Bár az emberek szerették volna olyan Megváltóként "felhasználni", aki összes betegségüktől, társadalmi igazságtalanságuktól és szociális nehézségeiktől megszabadítja őket, Jézus egy pillanatra sem hagyta magát valamelyik irányba elcsábítani. Noha természetesen rengeteg beteget meggyógyított, felszólalt a kicsik védelmében és ha kellett vendégül látott ötezer embert is, mégsem tévesztette szem elől a célt.

Betegnek lenni persze nagyon rossz. Teljesen normális, ha az ember szabadulni akar nyavajáitól. Kérdés milyen utak legálisak és melyek tilosak egy keresztény ember számára? Egy biztos: az orvostudomány és Isten hatalma a rendelkezésére áll. Ezen túl azonban ingoványos területre téved az, aki a homeopátiában, okkult természetgyógyászatban, távgyógyítókban és csodaszerekben keresi a megoldást - noha a természetgyógyászatnak vannak olyan javaslatai, melyek szerintem helyesek. Az igazi megoldás Istenben van, aki azt alapvetően embereken keresztül közli. Hogy egy találó apokrif szöveget idézzek:

"Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz, meg hát az orvos is Isten teremtménye. A gyógyulás úgy jön a Magasságbelitől, mint az ajándék, amit a királytól kapsz. Tudása miatt az orvos emelt fővel járhat, még a hatalmasok körében is megcsodálják. A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket." (Sírák fia könyve  38:1-4)

Persze elszúrtam: kiáltam a gyülekezet elé és elmeséltem nekik, amit Rómában láttam, hozzátéve, hogy voltam a katakombákban, ahova a szegény, üldözött keresztények bújtak. Romantikus képzet, kár hogy megtudtam, nem igaz. De eszembe jutott róla, mi mit tennénk, ha nyakunkba szakadna az üldözés?

Szóval, a római keresztények nem bújkáltak két emelettel a föld alá a katakombákba, amikor üldözték őket. Szégyen és gyalázat, de eddig én is ezt a megható dolgot hittem. Pecsuk Ottó doktori értekezésének egyik exkurzusa azonban porrá zúzta elképzelésemet: egyrészt a katakombák nagyon szűk, fagyos folyosó-labirintusok voltak (ezt magam is tapasztaltam), másrészt a lejáratuk nyilvános volt, mindenki tudott róluk, ráadásul forgalmas utakra néztek. Ezen felül a városfalon kívülre estek, elég messze ahhoz, hogy senki ne tudjon veszély esetén menedéket keresni bennük. Summa summárum: el kell felejtenünk a nyirkos csendben lapuló, bátor keresztények legendáját.

Akiket amúgy - többek között - ateizmussal vádoltak! Meglepően hangzik, pedig ez az igazság. Aki nem imádta a császárt, az ateistának minősült, annak ellenére hogy más hite volt. A császár istenként történő imádásának elmaradása elegendőnek bizonyult a véres üldöztetések lefolytatásához. Mint köztudott, a keresztényüldözések pár évszázadon keresztül zajlottak, mielőtt a kereszténység államvallás lett volna.

Erre persze azt mondjuk, régi históriáról van szó, mi nyugati demokráciában (vagyis keletiben) élünk, nem érint bennünket a dolog, én azonban néha belegondolok, mit tennék ha valami oknál fogva kirobbanna egy üldözés? Szellemi értelemben, a társadalmi hatásokat tekintve persze mindenkit érnek inzultusok a hite miatt, de ne akarjuk bagatellizálni a dolgot: ez messze nem az, mint amiről az Újszövetség beszél.

Szóval, te mihez kezdenél, ha nyakadba zúdulna az államhatalom szigora a vallásod miatt? A Biblia kijelenti, hogy az utolsó idők egyik jele az lesz, hogy a keresztényeket üldözni fogják. Azok pedig valószínűleg menekülni fognak. Ha nem is föld alatti katakombákba, de valamerre biztosan. Elég csak megnézni a kínai, indonéz, indiai kereszténységet.

Az lesz a mi jövőnk is?

Iskolai dolgozatnak készült téma, de gondoltam a blogban is bedobom, hiszen annyira sok vihart tud okozni, amikor felborul az egyensúly és az emberek beleártják magukat olyasmibe, ami nem rájuk tartozik. Azt tudjuk, hogy az Egyház sok-sok tag összessége, akik mind a helyükön vannak és ott végzik feladataikat. Ki mondhatja meg azonban azt, meddig terjed egy "testrész" határa, azza ki mibe szólhat bele és mibe nem?

Frappáns és hatásos példa, amit Pál leírt a korinthusiaknak: az Egyház olyan, mint egy hatalmas test. Ennek a testnek rengeteg tagja van, nem egyformák, vannak jobban szem előtt lévők és kevésbé láthatóak, de mindegyikük hasznos funkciót lát el és nélkülözhetetlen. Persze akármennyire is szeretnénk hinni, nem Pál volt aki ezt a klassz hasonlatot kitalálta. Előtte már a sztoikus filozófusok gyakran éltek ezzel a képpel, Platón például a társadalmat hasonlította egy organikus élőlény szerkezetéhez.

Mindenesetre "egyházi vonalon" érdemes Pál példájába mélyebben belegondolni. Szerintem fontos, hogy Krisztus Teste nem egy hatalmas gépezet, ahol a fogaskerekek precíz rendszerben vannak összeillesztve, hanem biológiai élőlény. Mi különbözteti meg a gépezet-egyházat az élőtől? Több dolog. Ahogyan Pál is írja, a "testrészek" (azaz a keresztények) tudnak egymásról, ha az egyiknek fáj valami, fáj a többinek is, ha az egyik örül, az boldogságot jelent az egész test számára. Ezenfelül az élőlények flexibilisebbek, rugalmasabbak: ez nem csak azt jelenti, hogy növekedésben, hanem állandó változásban is vannak és külső emberi beavatkozás nélkül is teszik ezt. Saját testünkben még az is előfordulhat, ha kiesik egy funkció, egy rokon alrendszer átveheti a hiányzó részt - ezt azonban nem nevezhetjük egészséges működésnek.

És itt van az a pont, amiről beszélni szeretnék. Mennyire körülhatárolhatóak ezek a funkciók az Egyházban? Ki és hogyan mondhatja meg, hogy egy-egy tag "hatásköre" meddig terjed? Én úgy vettem észre, gyakran fordulnak elő partizánakciók (vagy nevezhetjük határsértésnek is ezeket), azaz olyan eset, amikor valaki tőle idegen funkciót kezd ellátni. Ez a látványostól a felszín alatt burjánzóig terjedelmes skálán mutatkozhat. Hallottam már több olyan igehirdetőt, akiknek mindent lehetne csinálni, csak Igét nem kellene hirdetniük. Kevésbé látványos kisiklásként pedig szembesültem azzal, amikor valaki olyan közösségi ügyekbe avatkozott bele, amihez semmi köze nem volt.

Szerintem a Testnek van egy Feje is, akit Jézus Krisztusnak hívnak. Azt is mondhatjuk, mivel Ő a fej, nála van az agy. :-) Minden kompetenciaprobléma - azaz amikor felborulnak a szerepek - arra vezethető vissza, hogy az agy impulzusai, parancsai nem jutnak el az adott szervhez vagy pedig az betegsége miatt nem tudja teljesíteni azokat. Jó esetben egy beteg testrész működése nem marad sokáig rejtve és kezelése azonnal megindul. Csúnya dolgot írok le: ha egy testrész minden gyógyítási kísérlet ellenére sem mutatja jelét a pozitív változásnak, akkor gyakran el szokták távolítani a testből, hiszen veszélyezteti annak működését.

Ez konkrétan azt jelenti, a kompetenciaproblémát és zavart okozó embert ki lehet rúgni a gyülekezetből. Radikális megoldás, az biztos, ritkán azonban mégis szükséges.

Úgy vélem, mielőtt egy közösség kompetenciaproblémáit helyretennénk, tisztázni kell azt kinek hol a helye. Ezután lehet áttekinteni, hogy a Test egészében milyen állapotok uralkodnak. Ez persze nagyon nehéz és folyamatos feladat. De tenni kell, az biztos.

Alapvető vitám van Richard Dawkins "ateista pápával", aki nagyon kimunkált stílusban tudja aprítani a világ vallásait, a tegnapelőtt ért filmélményem kapcsán azonban belegondoltam a gyerekekkel kapcsolatos véleményébe. És azt kell mondjam, nekem is kérdéses, egy gyerek mennyire tud világnézetek kérdésében dönteni.

A csecsemőkeresztséget protestánsként legtöbben elítéljük. Gyerekek megtérését azonban nem. Következetes gondolkodásúak vagyunk? Úgy is feltehetném a kérdést: megtérhet egy gyermek, azaz elfogadhatja Jézus Krisztust vagy sem? Lehetséges-e meghúzni egy életkorbeli határvonalat, amely alatt nem lehet értelmes döntést hozni, vagy teljesen felesleges ilyesmivel foglalkozni?

A kérdés régóta motoszkál bennem. Nem is véletlenül: két gyermek édesapja vagyok, s természetesen szeretném majd látni, hogy mindketten saját elhatározásukból döntenek a keresztény hit mellett. Szülőként megadok ehhez minden segítséget, de a megtérés személyes élmény, azt majd nekik kell átélniük. Amit tehetek, hogy "elvezetem" őket a bejárati ajtóig, melyen majd nekik lesz érdemes bemenniük.

Dawkins, a világ legismertebb ateistája ugyancsak tiltakozik az ilyesmi ellen. Nézete szerint a "keresztény gyerek" kifejezés már önmagában ellentmondás. Szerinte egy gyerek nem lehet keresztény, ahogyan nem beszélünk "marxista gyerek"-ről vagy "nemzetiszocialista gyerek"-ről sem. A világnézetek, felfogások nagyon komplex rendszerek. Elfogadásukhoz megértésük szükséges, megérteni azonban felelősen csak akkor lehet őket, amikor az ember saját fejlődésében eljut egy megfelelő kognitív szintre.

A keresztény hitre jutásban ráadásul óriási felelősség van. A megtérés nem csak egy rövid ima elmondása, hanem rettentő felelős döntés. Azt szokták mondani, két igazán súlyos kérdésben foglal állást egy átlagos ember élete során: amikor társat és világnézetet választ magának. Feleséget/férjet és Jézust választani, valóban két nagyon erős dolog. Ahogyan egy kisgyerektől nem várjuk el, hogy mondjuk 9 évesen megmondja ki lesz az életreszóló társa, úgy mennyiben reális elvárni tőle, hogy életreszólóan elkötelezze magát Istennek?

Persze lehet, hogy az egész gondolatmenetem hibás. Lehet, hogy a "maguk szintjén" (jelentsen bármit ez a kifejezés) a gyerekek meg tudják érteni annyira az Evangéliumot, hogy könnyen és simán megtérhetnek, hiszen az Evangéliumban éppen az a csodálatos, hogy egyszerre érthető és bonyolult. Erről azok tudnának leginkább mesélni, aki gyerekkoruktól kezdve keresztény családban nőttek fel. Majd megkérdezem a kislányom, ha eljön a pillanat. :-) De kérdezhetném feleségemet is, aki hasonló körülmények között cseperedett.

Akárhogy is legyen, a keresztény hitre történő nevelés mindenképpen indokolt - a döntést pedig úgy is Isten munkálja, úgyhogy ezt a kérdést akár rövidre is zárhatnánk azzal, hogy az egészet Rá bízzuk. Vajon helyesen tesszük, ha így gondolkodunk?

Van egy Achilles-sarkam, egy gyenge pontom, egy tyúkszemem ha úgy jobban tetszik. Leírtam már sokszor, de jelen téma miatt megint idekívánkozik, mert sarkon találtak, gyegeségemre tapintottak, tyúkszememre léptek: utálom, nagyon utálom amikor gyerekeket bántanak. Másfél órán keresztül nézni hogyan teszik, az egyszerre felháborító és sírnivaló.

Nem vagyok radikális, illetve egyetlen dologgal szemben vagyok az: a radikálissággal. A Jesus Camp című, évekkel ezelőtt készült dokumentumfilm pedig erről szól. Egy olyan Amerikáról mutat tablót, amelyről mindig is tudtuk, hogy fundamentalista kereszténysége szélsőségesebb mint az európai vallásgyakorlás bármely ága. A Jesus Camp alapvetően keresztény gyerekekről szól, akik kicsi koruktól kezdve egy elsötétített szappanbuborékban nőnek fel: sokukat saját, fundamentalista szüleik tanítják, keresztény konferenciákra járnak, keresztény zenét hallgatnak és még a bowling-golyókat is Jézus nevében gurítják el. Évenként aztán ellátogatnak egy keresztény gyermektáborba, ahol egy jóhiszemű, de ugyancsak szélsőséges lelkésznő próbálja őket okítani a hitbeli igazságokról.

Mindeddig ez egy megszokott amerikai egyházképet sejtet velünk, de ahogy mondani szokták - s ezt majdnemhogy szó szerint értheti a kedves olvasó - az Ördög a részletekben lakozik. Számomra borzasztó volt látni, hogyan beszélnek és hogyan viselkednek ezek a gyerekek. Egyetlen szó tudja tökéletesen visszaadni mindezt: természetellenesség. Utáltam, hogy nem láttam köztük egyetlen "rossz gyereket" sem, aki rohangál, szemtelen, hangoskodó - vagyis éppen olyan eleven és egészséges, amilyen egy normális mai gyerek lenni szokott. Ehelyett kicsi, manipulált, fundamentalista hitszónokokat találtam, akik kemény agymosáson mennek keresztül és pontosan azt szeretik, azt akarják, azt teszik, amit a felettük basáskodó felnőttek mondanak nekik. Mindezt azért is volt kínzás látnom, mert a filmben szereplő gyerekek nagyon aranyosak és szeretetreméltóak - ez az, ami döbbenetes fájdalmat okoz és nehezen elviselhetővé teszi a film játékidejét.

Elképesztően lehangoló hallani kicsi szájukból azt a sok, mérhetetlen ostobaságot, amit a keresztény fundamentalizmus megzabáltatott velük. Tudományellenesség, egyoldalúság, muszlimutálat és más keresztény felekezetek lenézése gyarapítja a szélsőséges listát. Ezeknél már csak az a borzasztóbb, amikor keresztény felnőttek politikai célokra, utcai tüntetésre használják fel őket - természetesen Jézus nevében. Mégis, milyen az élet, a film leginkább groteszk csúcspontja a világszerte ismert lelkész, Ted Haggard szerepeltetése. Haggard - aki amúgy többmilliós egyházának vezető pásztora - a filmben nagyhangon ostorozza a homoszexualitást. A film készítői akkor még nem tudhatták, amit mi már igen: a lelkész időközben lemondásra kényszerült, mert homoszexuális viszonyt folytatott - anyagi ellenszolgáltatás fejében - egy ötgyermekes családapával...

De mégse tévesszük szem elől a lényeget: ez a film annak szomorú krónikája, hogy a kereszténység - ha szélsőséges értelmezési tartományban működik - az iszlám fanatizmus mintájára igyekszik gyerekekből agymosott felnőtteket gyártani. Hogy mindezt Bibliával és nem gépkarabéllyal a kézben teszi, azt csak a demokrácia játékszabályai és az amerikai törvények indokolják.

Alfred Hitchcock egyszer állítólag Svájcban autózott, amikor meglátott egy papot, amint egy kisfiúval beszélget, keze pedig a fiú vállán nyugszik.  Hitchcock kihajolt a kocsi ablakán és odakurjantott: "Szaladj kisfiú! Rohanj, az életedről van szó!". Nos, valóban, a gyermekek, mint a leginkább befolyásolható emberi lények élete a mi kezünkben van. A Jesus Camp minden felháborító képkockája ellenére a nézőket is fenyegeti egy veszély: kár lenne azt gondolni, hogy a kereszténység a gyerekekhez ilyen és csak ilyen formában viszonyul. Hála legyen Istennek, erről szó sincsen. Éppenhogy a normális bibliatanítóknak és a gyermekszolgálat területén dolgozóknak lenne szükséges megnézni ezt a filmet és fokozottan figyelni arra, mire nevelik a gyerekeket és mire nem. Mert lehet ezt jól is csinálni, ahogy pedig itt látjuk, biztosan nem kell. Keresztény emberként is a leghatározottabban elítélem ezeket a módszereket. 

A filmet inkább nem pontoznám: nem tudom róla leválasztani a tartalmat, ami borzalmas - ez viszont nem a készítők hibája.

Gyülekezeteket fenntartani, evangélizálni, missziózni, lelkigondozni, rendezvényeket szervezni - rengeteg energia. Túl sok ahhoz, hogy felesleges legyen. Az optimalizáláshoz azonban elengedhetetlen, hogy saját munkáját rendszeresen felmérje az ember. Akkor miért nem tesszük?

Áprilisi tréfa, a rosszabbik fajtából... Azt hiszem ha egy ilyen szituáció a valóságban történne, az egész személyzet visszaadná (pilóta)jogosítványát: ezek a munkakörülmények alkalmatlanok a célba jutáshoz. Mivel emberek élete és biztonsága forog kockán, nem megengedhető hanyagság, hogy egy repülőgép csak úgy eltűnjön a folyamatos figyelem elől és a kutya se tudja, célhoz ért vagy sem. Ellenkezőleg: minden másodpercben figyelni kell hol van és mi történik vele, mert csakis így garantálható a biztonságos megérkezés és az értelmes munkavégzés együttese.

Talán nem túlzok, de a gyülekezetekben is emberek életével "játszunk". Az Egyház minden tevékenysége emberek életét érinti. Profánul szólva, a mi munkadarabjaink lelkekből állnak. Amikor a gyülekezetnek Igét hirdetünk, amikor lelkigondozunk, amikor kívülállókat szólítunk meg - minden esetben emberekhez jutunk el és az ő gondolatvilágukba, érzelmeikbe, felfogásukba injektálunk hatásokat. Szerintem a szükséges minimum lenne, hogy folyamatosan tudakozzuk, mennyi értelme van munkánknak. Ezt azonban az esetek többségében én nem látom. Iszonyú energiát, anyagiakat, imát, kétkezi munkát fektetünk be az Egyház különféle megmozdulásaiba vagy éppen saját gyülekezetünk projektjeibe, de ki és hogyan ellenőrzi, annak mennyi haszna és értelme volt? A kommunikációelmélet egyik legismertebb keresztény szakértője, Em Griffin egyszerűen a félelmet jelöli meg, mint ami visszatart bennünket ettől:

"Mi, a keresztény hit hírnökei sokszor elfelejtjük ellenőrizni az átadott üzenet eredményét. Optimistán idézzük, hogy Isten beszéde nem tér vissza üresen, és automatikusan feltételezzük, hogy amit mondtunk, megtette hatását. Talán a kudarctól való titkolt félelmünk áll mindennek hátterében."

Ez tipikusan a fent vizionált, magára hagyott repülőgép esete. Így növekszik a "szellemi redundancia", így torlódnak egyre nagyobb kupacba olyan dolgok, melyekről mi magunk sem tudjuk mennyire van értelme életben tartani őket. Persze ez nem csak az adott szolgálatot végző kudarca, az emberekből sok esetben nehéz kiszedni bármilyen véleményt. Ebben a kérdésben számomra jó példa Rick Warren (a Céltudatos Gyülekezet című könyv szerzője). Nézeteit lehet bírálni, de az mindenképpen szimpatikus, hogy minden követ és akár a gyülekezeti padsorokat is megmozgatja a hatékonyság növelése végett. Az embereket kérdőívekkel, felhívásokkal, folyamatos faggatózással zaklatja. Nem hagy nyugtot nekik, azt mondanánk pofátlan, pedig nem azért teszi ezt, mert tényleg az volna. Tudni akarja mi a vélemény munkájáról, prédikációiról, szolgálatáról. Elvégre miért is jó az, ha egy közösségbe elégedetlen emberek járnak? Miért volna cél, hogy fogalmunk se legyen azok véleményéről, akik felé szolgálunk? Milyen értelmes indokot lehet mondani, amiért szembecsukva érdemes a munkát végeznünk?

Azt hiszem triviális dologról írok, mégis a folyamatos visszacsatolás szinte teljesen hiányzik a napi rutinból. Ezt az is bizonyítja, hogy az Egyházban rengeteg feneketlen kút funkcionál és azok lapátszámra nyelik el a pénzt, időt, energiát. Ezeket be lehetne temetni. Vannak egyszerű és hatékony módszerek, melyeket csatasorba állítva megtudhatnánk az emberek őszinte véleményét, mérhetnénk egy-egy terület hatékonyságát, ezáltal optimalizálhatnánk különféle szolgálatainkat. Nem utolsó sorban, ez az emberek jó részét is boldogsággal töltené el: úgy éreznének, fontosak (azok is). Szerepük, beleszólásuk van abba, ami körülöttük és velük történik. Nem csupán átmennek azon, ami éppen utoléri őket a gyülekezeti programok sodrásában, hanem ők is alakíthatják a dolgokat. Hát nem jobb így?

Lehet felvetni megoldási javaslatokat a fenti problémára!

Jó keresztényként néha-néha tekintetemet a Szkeptikus Blog bejegyzéseire vetem, de ambivalens érzésekkel szoktam böngészgetni az ott leírtakat. Egyszerre találok érdekes érveket és fejfájdító hajlíthatatlanságot, alapvetően azonban nem kedvelem a rendíthetetlen szkeptikusságot, mert a logikusság álarcában képes akár normális irányokat is lezárni a gondolkodásban. Most azonban az asztrológiával foglalkoztak az oldalon, sőt nyilvános vita is volt egy asztrológus és egy szkeptikus között.

Nem érdekel, soha nem is érdekelt az asztrológia. Egyáltalán nem foglalkoztat hogy a bolygók mozgása milyen hatással van a szomszéd kisfiának vizelési ingereire, az esetlegesen kezembe kerülő hetilapokban és magazinokban pedig határozott lendülettel lapozom át a horoszkópokat. Ez a hozzáállás amúgy nagyjából az egész okkultizmussal és fantáziákkal kapcsolatban jellemző rám: nem hiszek a tenyérjósoknak, fényevőknek, agykontrollosoknak és nem gondolom azt sem, hogy hosszúnyakú dinoszaurusz élne a skóciai Loch-Ness-ben.

Az asztrológiával kapcsolatban sem maga a téma ragadott meg, hanem egészen más. Elérhető ugyanis egy előadástervezet (egészen pontosan itt találjátok), mely igyekszik az asztrológiát tudományos elvnek beállítani. Ha végignézzük a prezentációt, érzékelhető az igyekezet, miszerint a szerző az asztrológiát úgy szeretné elfogadtatni a kívülálló szemlélővel, hogy tudományos kifejezéseket használ és elismert személyiségekre hivatkozik. Ugyancsak megemlíti, hogy az asztrológia bizonyos helyeken (például Indiában) az egyetemi oktatás részét képezi.

Ha már pár sorral fentebb említettem a Loch-Nessi szörny esetét, szóba kell hozni, hogy a titokzatos, állítólagosan megfigyelt lényeknek (ide tartozik még a Yeti és sok más társa) ugyancsak megpróbáltak tudományos kategóriát teremteni kriptozoológia néven. (Ez kezdetben amúgy valóban tudományként indult, csak a sok mitológikus okfejtés és humbug miatt "lecsúszott" az áltudományos kategóriába.) Itt is azzal találkozunk, hogy egy alapvetően fantáziaalapon létező dolgot komolyan veendő tudományként szeretnének tálalni.

(Persze máris hallom a kritikus hangokat, hogy akkor az intelligens tervezés hogyan akarja eladni magát - ha lehet, most és itt ettől a vitától eltekintenék...)

Ebből aztán sokféle tanulság leszűrhető. Az egyik észrevételem, hogy bármennyire is kedvelem a tudományok színes világát, maga a tudomány mint társadalmi intézmény kezd a megbízhatóság egyetlen pillére lenni - aminek pedig egyáltalán nem örülök. Nem véletlenül törtet az asztrológia azért, hogy a tudósok komolyan vegyék. Ha ugyanis ez megtörténne, emberek tömegei változtatnának álláspontjukon: a tudomány tekintélye elegendő lenne ahhoz, hogy az asztrológusok elfogadottak legyenek. Hogy úgy mondjam: ez volna az ugródeszka ahhoz, hogy a szellem kiszabaduljon a palackból.

A másik észrevételem, hogy maga az okkultizmus is el fog indulni egy olyan irányba, ahol a felkészületlen embereknek nehezebb lesz vitatkozni vele. Matematikába, statisztikába, tudományos fogalmakba, rendszerezett elvekbe akarja majd csomagolni magát, amivel sokakat megtéveszt, fáraszt és egyben ki is zár a diskurzusból. Azzal ugye még anyám is vitázhat, hogy a heti tévéújságban leírt horoszkóp bejött vagy sem, de amikor dörzsölt értelmiségiek eloszlásgörbéket és statisztikai mintavételt emlegetnek, akkor úgy fogja érezni, hogy valódi tudományos magasságokról van szó - vagyis az asztrológia mégiscsak komoly dolog...

Bízunk benne, hogy ez mégsem fog megtörténni. Bízunk benne?

A katolikus naptár szerint ma van halottak napja, mely közvetlenül mindenszentek ünnepét követi. Legtöbben azonban november 1-én megyünk ki a temetőkbe, ezek azok a pillanatok, amikor rövid időre felidézzük azok emlékét, akik már nincsenek köztünk.

Karizmatikus körökben úgy vettem észre általános idegenkedés fogadja annak gondolatát, hogy valaki a halottakkal foglalkozzon. Ennek természetesen katolikus alapjai vannak: mindannyian tudjuk, hogy míg a protestánsok simán "elengedik" az elhunytakat, addig a katolikusok úgy vélik, a halál után létezik purgatórium, ahol a meghalt lelkek ideiglenesen bűnhődnek a bűneik miatt, ráadásul üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők imádkoznak értük. Ebből egyenesen következik, hogy az élők még megtehetnek dolgokat a halottakért, fohászokkal támogathatják őket, hogy a purgatóriumi időtöltésük lerövidüljön. Egyébként - többek között - a halottak napja mint ünnep, éppen ezért lett létrehozva.

Protestánsként én nem látok semmiféle okot arra, illetve meggyőző érvet sem a kanonizált Szentírásból, ami alátámasztaná a purgatórium létezését. Ezért a magam részéről nem gondolom, hogy a halottak "érdekében" bármiféle imát el kellene mondani.

Ettől függetlenül én is kimegyek ezen a napon a temetőbe és azt sem tartom bajnak, ha valaki ezt megteszi. A halál - az élet része. Nem a halottaknak van szükségük arra, hogy foglalkozzanak velük, hanem nekünk élőknek. És itt nem spiritizmusról van szó! A lelkigondozói szakirodalom külön foglalkozik a gyász témakörével, igyekszik megállapítani annak helyét az ember életében és természetesen kezelésére is kísérletet tesz. Ez különösen azokat érinti, akiknek a közelmúltban hunyt el hozzátartozójuk. Nagyon sok keresztény véli úgy, hogy temetőbe kijárni egészségtelen dolog és olyan cselekedet, amitől egy újjászületett kereszténynek távol kell tartania magát.

Azonban a Biblia véleménye egyértelmű: a gyásznak megvan az ideje. Ahhoz pedig hozzátartozik az emlékezés. Egyes hozzáértők szerint a gyász akkor kezd oldódni, amikor a gyászoló az elhunytat már nem idealizálja túlzottan ("azért iszogatott az én uram, amikor tehette"), hanem a maga realitásában kezdi ismét látni. A halott ilyenkor kerül "helyére" és visszakapja valós vonásait. Ez azonban nem egy pillanat alatt zajló folyamat vége, hanem sokaknál egy gyötrelmes vívódás utáni állapot, melyen keresztül szoktak menni.

A halottak napja és a halál gondolata hozzátartozik a kereszténységhez, a bibliai gondolkodásmódhoz. Sokan sajnos csak életük három pontján találkoznak az Egyházzal: a csecsemőkeresztség, a házasságkötés és a temetés során. Ez nyilván rossz helyzet, de mégis megragadhatjuk az ilyen alkalmakat arra, hogy az emberek felé üzenetet közvetítsünk. Bármilyen furcsa, de a temetés mint egyházi "szolgáltatás" sok esetben remek lehetőség, hogy az embereket egy érzékeny pillanatukban megszólíthassuk.

Szüleim pár évvel ezelőtt Izraelben jártak. Nagyon nagy élmény volt számukra, nem csak turisztikai értelemben, hanem szellemileg is - a mai napig sokat emlegetik a dolgot, sőt akár még egyszer hajlandóak lennének visszamenni. Ezzel kapcsolatban merült fel a kérdés: a keresztények állandóan "izraeleznek", azaz a zsidó állammal foglalkoznak. Jó dolog ez vagy sem?

Nem, még véletlenül sem szeretnék az antiszemitizmus közelébe sodródni, hiszen szeretem a zsidó embereket és bevallom őszintén, egyszer én is szívesen elutaznék a Szentföldre. Egy barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy a keresztények szerinte túl sokat foglalkoznak Izraellel, szinte már rajongásig szeretik ezt az országot. Talán leginkább a Hit Gyülekezete kiadványaiban érhető tetten, hogy Izrael már-már a tökéletesség mintaképeként jelenik meg és csakis pozitív kontextusban, mintha legalábbis maga a Mennyország szállt volna le arrafelé. Mivel nem vagyok a gyülekezet tagja, ezért csak sejteni vélem, ez leginkább a médiaegyensúly miatt lehet így, hogy az egyre erősebb antiszemitizmus mellett legyen sajtóorgánum, ami pozitívan áll a zsidósághoz. De ha a Hit Gyülekezetét mellőzzük, akkor is tetten érhető rengeteg dalban és egyéb apróságban az "izraelezés" jelensége. Honnan jön mindez?

Azt hiszem legtöbben ismerjük ezt az igeverset:

"És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei" (1Móz 12:1-3)

Ezt az ígéretet Isten Ábrahámnak mondta, aki persze minden nemzetség atyja és egyben zsidó is volt. Ezért a keresztények többsége már csak önvédelemből is "izraelezik", hiszen aki nem áldja Izraelt, az átkot von saját magára. (Mintha "nem áldani" automatikusan azt jelentené, átkozódni kell...)

Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy Izrael ugyanolyan állam, mint bármely másik, azaz nem tökéletes és hasonló civilizációs problémák terhelik (plusz az egész Közel-Keleti konfliktus) mint a legtöbb országot.

A legnagyobb kérdés persze az, a körülöttünk élő világi emberek hogyan értékelik a keresztények "izraelezését"? Vajon mit gondolnak, miért foglalkozunk intenzíven ezzel a nemzettel? Egy kívülállónak, aki nem ismeri a Bibliát, semmiképpen nem triviális a keresztények erős zsidóbarátsága, sőt akár még érthetetlen is lehet, hiszen Megváltójukat éppen a zsidók juttatták keresztre. Ahogy barátom fogalmazott, az állandó izrael-rajongás éket ver közénk és a világ közé - de én mégis azt kérdezem, el kell kerülnünk ezt a lehetőséget vagy úgy biblikus ha ragaszkodunk hozzá?

Azt gondolom, a zsidó nép történelmi léptékben az egyik legtapasztaltabb, ami az üldöztetést illeti. Ha valakik, ők biztosan azok közé tartoznak, akiknek állandó elmarasztalásban, szenvedésben és elutasításban volt részük. Ezek a "sorscsapások" pedig nemhogy elpusztították volna őket, hanem még erősebb idealizmus felé terelték - mindez olyan tény, amit még Adolf Hitler is kénytelen volt elismerni, ami azért nem kis teljesítmény volt részéről. :-) Bevallom őszintén, én nem rajongok a mai dicsőítésben használatos zsidó dalokért (nem az én stílusom), sőt egyenesen elrettent a zsidó vallás nagyjából tízezer szabályt betartatni akaró rendszere (bele is bolondulnék azt hiszem...), ugyanakkor szimpatizálok ezekkel az emberekkel és egyelőre úgy gondolom nem az "izraelezésből" kell engedni, hanem a filoszemitizmust kell jobban és kiegyensúlyozottabban képviselni a világ felé. Persze ez utóbbi könnyen fordulhat a visszájára: épp azzal keltünk ellenszenvet Izrael felé, hogy állandóan és egyoldalúan csak pozitívan beszélünk róla, mintha a zsidóság kritikájának árnyéka is fajgyűlölet lenne. Nem tartom lehetetlennek, hogy a mi túlzott filoszemitizmusunk éppenhogy az antiszemitizmust erősíti - ezzel groteszk módon hozzájárulunk a fajgyűlölethez, amiből aztán politikai tőkét kovácsolnak bizonyos csoportok... Ez persze természetes: ha az egyik oldal zsidószeretete erős, akkor az a másik oldal zsidógyűlöletét is izmosítja. Nos, erre biztosan nincs szükség.

Négy napot töltöttem családostul Rómában, ahova állítólag minden út vezet. A katolikusoké legalábbis mindenképpen: nehéz úgy átmenni egy téren vagy buszra szállni, hogy ne lássunk egy-két apácát, szerzetest, papot. Róma a világ egyik legellentmondásosabb helye, ahol eddig jártam.

Szent Péter bazilika: 60.000 férőhelyes templom

Essünk túl a dolog vallási részén: Vatikán turistaszemmel fantasztikus. Nem csak a mindenki által ismert Szent Péter bazilikára gondolok (amely egyben a világ legnagyobb temploma és az eddig hivatalban lévő pápák, valamint Péter apostol holttestét őrzi), hanem úgy egy az egyben az egészre. Csodálatos szobrok és építészet, hihetetlenül kimunkált freskók, faliszőnyegek, épületek. Más kérdés, mi értelme van ennek a pompának, azon kívül hogy grandiózus képet akar festeni a katolikus egyházról? Ha valaki nem teológusként, hanem érdeklődő turistaként szemléli mindezt, akkor mindenképpen nagy élményt jelent.

Tipikus utcakép: robogók és apácák

A mindent átható katolicizmus persze abban is jelentkezik, hogy Rómában több templom van, ahány nap az évben. Nem csak szentek sírjait őrzik, hanem szinte bármilyen nyelven lehet gyónni, a katakombákban az első keresztények temetkezési helyét is megnézhetjük, sőt szállást is találhatunk "vallási alapon": mi a Szent-István ház vendégei voltunk. Ezt a zarándokhelyet elsősorban magyarok keresik fel, a személyzet is magyarul beszél, melyet egyébként nagyon kedves apácák alkotnak.

A művészet városa

A sok vallásos épület mellett persze ott állnak az ókori Róma nagy emlékei, a Kolosszeum, a Circus Maximus, a Forum Romanum, meg a többi... Van olyan városrész, ahol szinte csak ilyen archaikus házak vagy azok maradványai láthatók - az ember teljesen úgy érzi magát, mintha visszautazott volna több ezer évet az időben! A szemlélődést az is segíti, hogy Rómában október végén nyári meleg van.

Mindent felülmúló építészet

Először is mindjárt itt van a közlekedés. Ez első pillantásra korszerűnek tűnhet. Sok helyen modern, elektromos autóbuszok járnak, a város tele van pici autókkal és iszonyú sok robogóval. A rómaiak ésszerűen gondolkoznak és az agyonzsúfolt utcákon nem bálnaméretű járműveket használnak. Ugyanakkor leírhatatlan káosz uralkodik mindenfelé, mondjuk úgy a közlekedés KRESZ-t csak nyomokban tartalmaz. Az emberek dudálnak, tolakodnak és mennek mint a megvadult szamár. A buszok borzalmasak: össze-vissza járnak, valamikor tízpercenként, valamikor óránként, de mindig egymást tapossák rajtuk az emberek. A sofőrök elképesztő rosszul vezetnek, nem is csoda hogy majdnem az összes autó sérült, karcos, benyomódott.

Pici autók, régiek és újak mindenfelé

Az olaszok persze nagy átlagban mindenben ilyenek. Beültünk többször is éttermekbe, gondoltam megkóstolom az eredeti olasz pizzát és spagettit, ha már ilyen helyen vagyok. Már az is meglepő volt, hogy sok helyen kihoznak egy étlapot, amiről csak pizza rendelhető (ez van), ha mást akarsz, a te bajod. A pizza amúgy mifelénk is sokkal jobb: kétszer ettem, de az első példányon csak a sonka volt értékelhető, a második tésztájába majdnem beletört a kés. Szénsavmentes üdítőt és alkoholmentes sört nem ismernek Rómában, ha valaki odamegy, ezt a kettőt tessenek elfelejteni. Ahogyan a reggelit is: az olaszok egy darab kekszet esznek egy kis pohár kávéval és ezt még a szállodákban is így teszik a külföldről érkezett vendégekkel. Étteremben is borzasztó precízen számolják ki az adagot, legalábbis ami az én gyomromat illeti. :-) Nem fogsz úgy felállni az asztaltól, hogy éhes maradtál, de úgy sem, hogy igazán jóllaktál volna.

A szállodai szobánk is mondhatni "olaszosan elegáns" volt: a fal sok helyen omladozott, hangyák rajzottak a fürdőszobában (ezt a problémát mondjuk a kedves apácák egy nap alatt megoldották), az ágyak veszettül nyikorogtak, mindenhol fél éve szétnyomott szúnyogok nyomai láthatóak. Nagyjából ilyen az egész város. Ismétlem: Budapest sokkal-sokkal pedánsabb, persze ez a két nép közti felfogásból következik.

A Kolosszeum és az antik város egy részlete

Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki felteszi a kérdést: mi tartja az Egyházban az embereket? A válasz természetesen Isten, mégis úgy érezzük legtöbben, hogy a kérdés ennél jóval bonyolultabb, hiszen rengetegen elpártoltak már az Egyháztól - ezt pedig nem volna illendő Isten számlájára írni. A 18. század előtt volt azonban egy erőforrás, mely az embereket az Egyházhoz akarta kötni.

A pokol és a kárhozat kérdése a felvilágosodás korára sokat veszített népszerűségéből. Előtte ez volt az egyik legfontosabb "ragasztóanyag", mely a híveket odakötötte az Egyházhoz. Leegyszerűsítve mondhatjuk azt, az emberek túlságosan féltek az elkárhozás lehetőségétől, erre a félelemre pedig az Egyház folyamatosan emlékeztette is őket. A pokol borzalmairól már írtam a blogban a korábbiak során, de ezen a ponton is érdemes idézni pár dolgot. A kor teológusai mesteri szintre fejlesztették a rémségek lefestésének művészetét és a poklot sokkal részletgazdagabban ábrázolták, mint a Mennyországot. Jeromos szerint a pokol egy roppant szőlőpréshez hasonló, Ágoston úgy vélte ádáz, húsevő állatok népesítik be, melyek apránként szaggatják darabokra az embert. Scotus azt állította, az uzsorásokat folyékony aranyban főzik, mások szerint pedig izzó bronzkalapácsokkal ütlegelik a lelkeket. Richard Rolle álláspontja az volt, hogy az elkárhozottak saját húsukat tépik, sárkányepét fogyasztanak, áspiskígyók mérgét isszák és viperák fejét szopogatják, ruhájuk pedig férgekből áll. Más szakértők szerint a pokolban lévők zöld penészes kenyeret esznek, melyet tojáshéjnyi büdös vízzel öblítenek le. A franciák sokkal "elegánsabb" szenvedést ötlöttek ki: szerintük ha valaki megkérdezi a pokolban, hogy hány óra van, egy hang azt feleli: "végtelen".

És ez még mind semmi. Az Egyház nem csupán a kárhozat kínjainak részletezésében jutott tökélyre, de sokan abban is biztosak voltak, Isten kikacagja a szenvedőket, sőt kifejezetten azért teremtette meg őket, hogy elkárhozzanak. Ez ugyanis egyes vélemények szerint az üdvözültek boldogságát és elégtételét is növeli.

Érdemes belegondolni, hogy mindebből a felvilágosodás korára semmi sem maradt. A pokol vad képtelenségnek tűnt a fejlődő tudományos szemlélet tükrében. Ezért tanult és művelt emberek előtt a prédikátorok próbáltak "finomabban fogalmazni", vagy ahogyan valaki írta, a Pokol elkezdett lehűlni kissé. Whitehalban egy főesperes például ezt mondta az úri közönségnek: "ha nem méltóztatnak gyökeresen megváltoztatni életüket, minden bizonnyal egy olyan helyre kerülnek, amelyet megnevezni nem lenne illendő ilyen előkelő hallgatóság előtt."

Lehet nevetni azon, milyen infantilisan elnagyolt elképzelések keringtek az Egyházban a pokolról, mindenesetre tény, hogy amikor a kárhozattól való félelem csökkenni kezdett, annak megtartó ereje is hanyatlott és az Egyház sokat veszített népszerűségéből. "Napnál világosabb, hogy amióta az emberekben megenyhült az Örök Bűnhődéstől való rettegés, nagyon is kézzelfoghatóan elhatalmasodott köztünk a hitetlenség és erkölcstelenség" - mondta William Dodwell. A többit már mi is érzékeljük: a pokol divatjamúlt téma lett, megjelent az univerzalizmus is, Jehova tanúi tudtommal már a pokol létezésében sem hisznek, a liberalizmus pedig megpróbált mindent relativizálni.

A kereszténység egyik hibája az volt, hogy a pokol "kihűlése" helyett nem kínált semmit olyasmit, ami megtartó erő lett volna az emberek számára. Sokszor gondolkozok azon, hogyan lehetne erről a témáról (mármint a kárhozatról) értelmesen és kiegyensúlyozottan prédikálni. Szerintem az embereknek érteniük kellene "mire megy ki a játék", igenis tudniuk kell mit jelent a pokol fogalma. Leginkább azonban a fundamentalizmus abszurd próbálkozásaival találkoznak.

Lehetséges erről úgy beszélni, hogy az ismét "megtartó erő" legyen? És persze adódik az a kérdés is, hogy szükséges-e egyáltalán foglalkozni vele vagy a felvilágosodás végleg "kioltotta a pokol tüzét"? 

Tegnap egy ismerősömmel utaztam hazafelé több órán keresztül, autóba zárva. Az ilyesmi természetesen azt is jelenti, hogy van idő hosszabban beszélgetni, tehát beszélgettünk, mindenféléről ami eszünkbe jutott. Az ilyen társalgások általában sztenderd témákat hoznak felszínre: míg régen a szex és a vallás volt a két örökzöld, mára befurakodott harmadiknak a politika is - legnagyobb bánatomra.

A politikát azért is utálom, mert nem tud úgy szóba kerülni, hogy a végén ne vita legyen belőle. Politikáról két embert értelmesen beszélgetni még nem nagyon láttam. Hány és hány édesanya csuklik szerte az országban, amikor ezek a parttalan viták zajlanak... No és feltétlenül meg kell említeni, hogy mindenki azonnal szakértővé is válik ezekben a perpatvarokban: kapásból látja mit hogyan kellett volna csinálni a rendszerváltás óta, és azzal is tisztában van, a jövőt hogyan alakíthatnánk, milyen szakértői csapatot kellene felállítani és kiket kellene azonnal felakasztani az aktuális garnitúra tagjai közül. 

Egyszóval több millió látens politikai szakértő él Magyarországon, egy vaskos szellemi tőkével megáldott társadalmi csoport, úgyhogy rakétasebességgel kellene előre haladnunk, valamiért mégsem ez történik. De hagyjuk most ezt a sok szakértőt, sepregessünk saját portánk előtt, jót tesz az, ha sok a por és már felveri a gaz.

Azt már unalomig ismételtem itt a blogban, hogy a Biblia szerint nekünk elsősorban imádkozni kell az országért és azok vezetőiért (és még véletlen sem úgy, hogy Isten mutassa meg azt a lámpavasat, amelyre fellógathatjuk a politikusokat), meg írtam itt már Pál apostolról, aki nem lázadt fel egy olyan hatalom ellenében sem, amely őt erőszakos eszközökkel igyekezett elnémítani.

Van azonban egy dolog, ami mindig meglep. Ez pedig a keresztények bizalma a politikusokban. Mivel a baloldal gyakorlatilag lenullázta magát (most őszintén: ki akar még tőlük bármit is a távozáson kívül?), jelen helyzetben jobbra dől ez a nagy bizakodás. Keresztények ezrei onnan várják a sok tartalmas és világrengető változást. Akad olyan keresztény ismerősöm, aki ha a fali konnektorok szereléséről beszélünk, abból is levezeti a jobboldal makulátlan tisztaságát és tökéletességét. De olyan hívővel is beszéltem aki a szemöldökét vonogatta: szerinte keresztény ember csakis jobboldali lehet, nagyon gyanús neki az ellenkezője. Félreértés ne essék, "balfelé" ugyanekkora infantilizmusnak vélem a dolgot. 

A baloldalban bízni felesleges, de ez nem jelenti, hogy a jobboldalban bízni jó. Miért is kellene bármelyik irányban elkötelezni magunkat? Miért várnak egyesek csodát olyanoktól, akik arra nem képesek?

A legnagyobb melléfogás azonban az, amikor egy gyülekezet, felekezet vagy akár az egész Egyház elkötelezi magát valamilyen politikai irány mellett. Nem csak a felesleges bizalom miatt: ha a politikai széljárás változik, az adott irányban lehorgonyzott közösség pillanatok alatt háttérbe szorulhat és ezzel saját munkáját is akadályozni fogja.

Tehát: inkább ne politizáljunk, van elég bajunk nélküle is. :-)

Az Ószövetség veszélyes dolog tud lenni, aki olvassa, tisztában van ezzel. Rengeteg alkalommal vágták hozzám érvként, hogy Isten miért tette ezt vagy azt az ószövetségi időkben, meg különben is mi van azzal a sok törvénnyel, ami ott le van írva. Tényleg be kell tartani mindent? Miért volt olyan kegyetlen Isten a régi időkben? Mi van azzal a sok háborúval? Állítom, az Ószövetséget igazán jól akkor lehet megérteni, ha az Újszövetség fényében foglalkozunk vele.

Nem kívánok itt és most mindenre választ adni - aki kíváncsi, épp elég könyvtárat megtöltő szakirodalmat talál. Az Ószövetség egy nagyon érdekes jellegzetességére viszont szeretném felhívni a figyelmet. Annál is inkább, mivel bizonyítja fenti állításomat, miszerint igazán megérteni az Ószövetséget csak az Újszövetség fényében lehetséges.

Furcsának tűnhet, de Jézus Krisztus személyéről van szó. Az ember első gondolata ösztönszerűen az, hogy Jézusnak nem sok köze van az Ószövetséghez, hiszen róla az Újszövetségben olvashatunk. Akkor miről beszélünk? Nyilván az Evangéliumok írnak egy az egyben Jézusról, de talán ateisták számára is elgondolkodtató lehet, hogy Krisztusnak mennyi tipológiája létezik az Ószövetségben, mely dokumentum bizonyíthatóan korábban keletkezett Jézus születésénél! A tipológiák közé azokat az ószövetségi részeket soroljuk, melyek mintegy előképként Jézusra mutatnak. Ezek egy részéről amúgy maga az Újszövetség is megemlékezik és hitelesíti őket. Nézzünk egy példát a János evangéliumából:

„És a miképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az ember Fiának felemetetnie” (Jn 3:14)

Ebben a versben egyértelmű visszautalás van arra az eseményre, ami jóval megelőzte Krisztus megszületését. A történetet legtöbben talán ismerjük: bűnük következményeként a népet mérgeskígyók marták meg. Csak azok maradtak életben közülük, akik feltekintettek a rézkígyóra, melyet Mózes egy póznára helyezett. Az Újszövetség és a tanítások szerint párhuzamot kell vonnunk, hiszen a bűnös, kígyó által megmart emberiség (a kígyó akár a Sátán szimbóluma is lehet) csak akkor maradhat életben, ha feltekint a "póznán" függő Krisztusra, akiben gyógyulást találhat. Így tehát a rézkígyó tulajdonképpen Krisztus művének egyfajta tipológiája.

Kis kereséssel számtalan hasonló parallel elemet, történetet, személyt találhatunk az Ószövetségben. Vannak köztük egyértelműbbek, mások kevésbé azok, egyesekről ír az Újszövetség is, többet pedig nekünk kell felismernünk. Minél többet tanulmányozzuk Krisztus ószövetségi tipológiáit, annál inkább hatalmába kerít bennünket az az érzés, hogy a történelem során nem véletlenül történnek a dolgok, hanem Isten kezében vannak. A tipológiának talán ez az egyik értelme és célja: megmutatni, hogy irányított világban élünk. Az embert megcsapja annak atmoszférája, miszerint Isten előre elgondolt mindent és az Ószövetséget a maga teljességében csak akkor bontja ki számunkra, ha megértjük az Újszövetség üzenetét.

Nem hívő emberek részéről persze máris jön az ellenvetés: nincs itt semmiféle valós kapcsolat, csak a mi élénk fantáziánk köti össze ezeket az időben távol álló eseményeket. Valaki azt is gondolhatja, utólag írták bele az Ószövetségbe a tipológikus sztorikat, esetleg maga Jézus intézte úgy saját életét, hogy az utókor összefüggésbe hozza ezekkel.

Vitassuk meg! :-)

Egyik ismerősöm mondta nekem a minap: túlságosan elméletiek vagyunk. Nem mondott újat, ezt tudtuk eddig is. Nekem azonban nem elsősorban az elméletekkel van bajom. Megvan azok helye, hasznosak is lehetnek, viszont az esetek többségében nem azok.

Az Egyházban a szavak használata mindenekfelett népszerű. Néha hajlamos vagyok arra gondolni, az Egyház szavakból épül fel. Énekek, prédikációk, bizonyságtételek, könyvek, tanítások: ezek mind szavak. Amikor a kőkemény gyakorlat terepére lépünk, azt is azért tesszük, hogy a szavakig eljussunk. Missziókat szervezünk, ami fáradtsággal jár, de a missziók során megismert emberek felé is leginkább beszédünket, gondolatainkat nyújtjuk. Milyen kézzelfogható dolgot tud letenni az asztalra az Egyház?

Biztosan nem én érzem egyedül, hogy tele vagyunk szépen és precízen összerakott "bibliai filozófiákkal", melyek igazán semmire sem jók. Például úton-útfélen megtudható ki mit látott a mennyben/pokolban, hogyan fognak történni az utolsó idők eseményei, milyen nehézségeken ment keresztül Mózes, és még sorolhatnám. Más kérdés, hogy vannak érdekes gondolatok is ezekben, de alapvetően a mindennapi életünkben vajmi kevés hasznuk van. Az idő pedig telik.

Nem akarok egyoldalú lenni: a szavak fontosak. Nyilván mindenki észrevette, hogy az ember született fecsegő lény. Nagyon sokan vannak, akik már azzal könnyítenek a lelkükön, ha hagyjuk őket beszélni. Nem lehet elvitatni, hogy az ilyesféle kommunikációra szükség van. Ezért nekem nem is azzal van bajom elsősorban, hogy a kereszténység túl elméleti és tele van beszéddel, hanem hogy a témák, gondolatok, szavak sok esetben érdektelen kontextusban, rosszabb esetben kifejezett ostobaságban mutatkoznak meg.

Természetünknél fogva olyanok vagyunk, hogy mindenben keressük a célt, a hasznosságot. Ha valaki nem tudná mi az a kalapács, de találna egyet, valószínűleg nem azon gondolkodna vajon a kalapács milyen összefüggésben van a gereblyével és különben is milyen erkölcsi életet élt a kalapács kitalálója. Az első két kérdése nyilván az volna: mi ez és mire tudom használni?

Szerintem mindennel ugyanígy vagyunk. Jó esetben elméleteink, elképzeléseink nem azért vannak, hogy legyenek és elábrándozzunk az élet dolgairól, hanem mert valami gyakorlati feladatot szeretnénk megközelíteni a segítségükkel. Látni akarjuk miről van szó és amiről szó van, azt mire tudjuk használni. Ha egy igehirdetés, bizonyságtétel, tanítás vagy bármilyen elmélet után a hallgatók még mindig nem értik mire jó nekik amit hallottak és képtelenek hasznosítani a gyakorlatban, akkor valószínűleg egy használhatatlan gondolatkupac jutott el hozzájuk.

Szerintem felfoghatatlan mennyiségű funkciótlan "gondolatcsomag" kering az Egyházban. Vannak területek - például az eszkatológia - ahol különösen erős a szórás, de szinte mindenhol találni egy rakás elvet, aminek semmi értelme. Ennek oka úgy vélem egyfelől az, hogy az Egyház teljesen elveszítette kapcsolatát a mindennapi élettel. A mindennapok ugyanis "könyörtelenek" abból a szempontból, hogy a megélhetésért és a dolgok fenntartásáért zajló munkában nem hagynak helyet az üres fecsegésnek. Másfelől lecsúszott a fókusz arról, hogy maga a Biblia is telítve van olyan szemlélettel, mely életvezetési útmutató és kézzelfogható gyakorlat.

Szóval én azt gondolom, ha az elméletet szeretnénk kicsit háttérbe szorítani a gyakorlat javára, akkor ennek talán az volna a módja, hogy kivesszük a részünket a mindennapi élet körforgásából (amennyire lehet), valamint elkezdjük jobban hangsúlyozni a Biblia idevágó részeit. Nincs itt az ideje?

A tudósok már megmondták, nem kívánnak behatóan foglalkozni az Intelligens Tervezés elméletével. Az ID nem tudományos, koszos lesz tőle az ember keze, ha hozzányúl. Nincs is ezzel gond, hiszen a tudósoknak többek között az is a dolguk, hogy mindig megmondják saját véleményüket és azt is, mi újság a világgal.

Mégis, úgy tűnik minden határozott elzárkózási kísérlet ellenére egyre hangosabban kerül terítékre a világ eredetének kérdése. Bármennyire szeretnénk kikerülni a témát, újra és újra belebotlunk. A napokban jelent meg Richard Dawkins új könyve, mely az evolúció mellett sorakoztat fel bizonyítékokat. A szerző többek között azért is írt erről a témáról, mert az egyre erősődő ellenáramlatok szükségessé tették. Nézete szerint az emberek könnyen elhiszik az intelligens tervezés állításait, noha valójában az evolúciót sem ismerik, ami pedig bizonyított tény.

Ugyancsak friss információ - bár ez leginkább a kreacionista körök lelkivilágát dúlhatja fel -  hogy egy bizonyos Ellen van Wolde nevű Ótestamentum-kutató szerint igazolható, a világot nem Isten teremtette. Kutatásai során arra jutott, hogy a Genezis könyvében szereplő bara ige nem teremt, hanem térben elválaszt tartalmat hordoz. Márpedig térben elválasztani dolgokat egymástól csak akkor lehetséges, ha azok már léteznek.

Magyarul: vita volt, van és lesz. A téma pedig úgy tűnik, örök. Az egyre hangosabb eszmecsere a két nézetet vallók között aztán kétféle stratégiát váltott ki a tudományos establishment részéről: egyrészről azt szorgalmazzák, hogy semmilyen módon nem szabad párbeszédet folytatni az intelligens tervezést képviselő tudósokkal, másrészről viszont mégiscsak szembe kell szállni velük és alaposan fenékbe rúgni őket. Úgy néz ki tehát, mintha a mainstream tudományban nem tudnának mihez kezdeni a helyzettel.

Ez a kettősség kicsit meglepett engem. A tudomány képviselőitől azt szoktuk meg, hogy általában határozott és precíz állásponton vannak. Most azonban úgy néz ki a helyzet, mintha meglepődtek volna egy olyan téma kapcsán, ami mindig is kísérőjelensége volt a tudománynak. Akár a Scopes-perre, akár a többi vitára gondolunk, értelmes embert nem érhetett váratlanul ezeknek az alternatív irányoknak a virágzása. Gyakorlatilag állandó perpatvarok és ideológiai, biológiai és vallási viharok kísérték Darwin-elméletét. Mi van ebben olyasmi, ami újnak nevezhető? Esetleg egyetlen egy dolog: az intelligens tervezés áramlata.

A nagyon utált intelligens tervezéssel az a furcsaság is előfordul, hogy amennyiben nélkülözzük felvetéseit az egyszerűsíthetetlen összetettségről, akár az egész evolúcióelméletet is bekebelezheti. Hiszen a teista evolúció szerint az is lehetséges forgatókönyv, hogy a világot teremtő Intelligens Tervező az evolúció módszerét alkalmazta - így tehát az Intelligens Tervezés elméletét akkor sem lehet kizárni, ha valaki teljes egészében magáénak vallja a klasszikus darwini szemléletet. A tervező kilétét illetően nem muszáj Istent megnevezni - hiszen az ID egyik alapelve szerint ez szükségtelen - de maga a teista evolúció szemléletmódja egy az egyben elfér az elméleten belül.

Miért akarják mégis, hogy az ajtón kívül maradjon?

Tudjátok, jelenleg egy Missziónál dolgozom, de ha nem dolgoznék, akkor is felfigyelnék arra a jelenségre, amit egyre erősebbnek tartok: evangélizációink java részrea gyerekeknek szól. Hova tűntek a felnőttek?

Mielőtt bárki félreértené: kifejezetten szeretem a gyerekeket. Nekem is van két szép példány. :-) Fiamról mutatok is egy viszonylag friss fotót, szerintem helyes legény:

A gyerekekkel a világon semmi baj sincs, sőt ilyeneké a Mennyek országa és jó lesz, ha összeszedjük magunkat, mert ha nem leszünk olyanok mint ők, akkor be sem mehetünk oda. Amit azonban megfigyeltem, hogy az összes idén indított misszió bel- és külföldön egyaránt főként a gyerekekről szólt. Gyerektáborok, gyerekdalok, gyerekjátékok, gyerektanítás...  Ha jobban belegondolok, saját gyülekezetem legnagyobb idei rendezvénye is elsősorban a gyerekeknek szerveződött. Hova tűntek a felnőttek? Jönnek persze a gyerekekkel együtt, de csakis ezért fordulnak meg a gyülekezetekben.

Úgy látom, a felnőtteket nagyon nehezen tudjuk megszólítani. Elfoglaltak, nehezebben mozdulnak, tele vannak előítélettel. A kereszténység így jelenleg a kicsik felé, vagy speciális helyzetben lévő társadalmi csoportok irányában mutatja meg önmagát. A gyerekeknek tudunk programot szervezni, ahol jól érzik magukat, de ezt én kevésnek gondolom. Majdnem minden beszámoló arról szólt,hogy a "gyerekeknek nagyon tetszett a műsor" meg "jók voltak a játékok" - ez azonban szerintem még nem evangélizáció, jó játékokat és klassz műsort a világ is tud nyújtani nekik.

A kérdés azonban inkább az, hogy a felnőtteknek mit tudunk nyújtani, ami miatt azután vonzóvá válnak gyülekezeteink? Mi az, amiért egy világi felnőtt ember szívesen elmenne egy számára idegen helyre, ahol számára furcsa emberek összejönnek furcsa dolgokat csinálni? Álljunk meg egy pillanatra és képzeljük magunkat az ő helyükbe!

Egy átlagos, családos magyar felnőtt nőt vagy férfit mi hozna be a gyülekezet ajtaján?

Régen írtam már magamról, pedig engem érdekel a téma. :-) Élő példa vagyok arra, hogyan lesz egy határozott fundamentalistából kicsit liberális-konzervatív keresztény, aki ráadásul konok módon úgy hiszi, helyes úton jár. Mondok is egy érvet miért helyes ez az út!

Az ember egész életében irányzatok között vergődik. Van egy stabil világnézete és annak határain belül állandóan próbálja meghatározni, hol a helye. Én elég erős fundamentalista nevelést kaptam megtérésem után. A Bibliát betű szerint értelmeztem, a kereszténységet csak és kizáróan fundamentalista módon tudtam elképzelni, a nagyegyházakban leginkább ellenfelet láttam, akik régóta kerékkötői annak a fejlődésnek, ami kisegyházi vonalról amúgy előre haladna.

A körülöttem lévő világot is fundamentalista szemüvegen keresztül néztem. Azt gondoltam, az emberek mennek a pokolba. A világ dolgaitól határozottan távol tartottam magamat. Elő nem fordulhatott, hogy nem keresztény irodalmat olvassak, nem keresztény zenét hallgassak vagy bármiféle olyan rendezvényre elmenjek (pár mozilátogatáson kívül), amely nem keresztény alapon szerveződik. Olyan helyen nőttem fel keresztényként, ahol az embereket arra buzdították, hogy világi könyveiket égessék el, zenéiket és más üzeneteket hordozó javaikat dobják ki.

Barátaim a nem hívő rokonságomon kívül csak keresztények voltak. Gyülekezetbe csak a sajátunkba jártam, soha nem voltam tag más közösségben.

Nem akarom hosszan magyarázni, hogy az egészséges emberi gondolkodástól mennyire távol áll ez a fajta szellemi bezárkózottság. Normális emberek tudják miről beszélek és mindent meg is tesznek, hogy ezt a poshadt levegőt kieresszék - saját gyerekeiket pedig igyekeznek úgy nevelni, hogy nekik már ne legyen részük ilyesmiben.

A lényeg az, hogy az elmúlt tíz évben erősen elkezdtem változni. Tájékozódtam, sokkal nyitottabb lettem, megismertem rengeteg felfogást, meghallgattam olyan emberek véleményét is, akiket régebben tudatosan kerültem. Rájöttem arra, hogy más véleményen lenni nem bűn, sőt lehet hogy sajátomat felül kell vizsgálnom, mert a másik által felvetett lehetőség a helyes.

Érzem persze a veszélyeit ennek a nagy nyitottságnak, túlzottan liberálisnak és megengedőnek lenni csak annyit jelent, hogy a merev konzervativizmus gödre helyett egy másikba csúszik bele az ember. Az egész egyháztörténelmet a hagyománytisztelő és szabadelvű felfogás párviadala határozza meg, ez a kettő birkózik egymással évezredek óta. Változó, hogy melyik kerekedik felül, de alapvetően mindkettőre szükség van az egyensúly megteremtéséhez. Nekem is vannak szabályaim és próbálom megtalálni az egészséges középutat a kettő között - de ezt még mindig jobbnak tartom, mint amikor nem is tudtam arról, létezik a kőkemény fundamentalizmusnak ellenpólusa, ami választható. A becsületes döntéshez ismerni kell a lehetőségeket, a szabadság alternatíváját pedig sokszor igyekezett az Egyház elzárni.

Bár egyensúlyról írtam az előbb, mégis hajlok arra, hogy inkább a kicsit liberális-konzervatív iránynak adjak nagyobb teret. Miért? Mert az ember ösztönszerűen vonzódik a szabadsághoz. Sok olyan embert ismerek, aki az enyémhez hasonló utat járt be: fundamentalista keresztény volt, aki az idő előrehaladtával kezdett változni és megkóstolta milyen szabadon gondolkodni. Olyan embert azonban nem ismerek túl sokat, aki szabadnak érezte magát és elkezdett vágyakozni a fundamentalista kereszténység után, mert hiányzott neki a szűk ketrec. Ebbe az irányba nem sokan haladnak, saját magát egy normális ember nem kívánja korlátozni. A meglévő korlátaihoz ragaszkodhat, de tömegesen felállítani újabbakat nem fog.

Az egyik fő érvem tehát a fundamentalizmus ellen és a szabadabb gondolkodás mellett az, hogy az emberek előbbitől haladnak utóbbi felé, de ellenkező irányban - kivételek mindig vannak - nem igazán.

Mondok egy példát. A minap beszélgettem egy emberrel a gyülekezetben. Valahogy szóba hozta a többi vallás kérdését. Álláspontja az volt, hogy nem kellett volna államilag beengedni Magyarországra ezt a sokféle vallást (Krisna-tudatúak, muszlimok, stb...), hanem csak a kereszténységet szabadna engedni. Régen teljesen egyetértettem volna ezzel a kijelentéssel. Most viszont azt mondtam neki: bár én nem fogadom el ezeket a vallásokat, de engedjük meg az embereknek, hogy azt higgyenek, amit akarnak - mert Isten is megengedi nekik. Nehogy már politikusok döntsék el,  hogy csak bizonyos felfogásokat szabad követni! Ha nincs szabadság, akkor nem lehet megtérni őszintén Istenhez sem!

Szóval, valahol itt tartok. Ha untad, nem baj, ezt most kicsit magamnak is írtam. :-)

Tudom, mostanában elég sok filmről írok itt a blogban, de egyszerűen nem mehetek el szó nélkül az év talán legnagyobb sci-fi opusza mellett, mely majdnem tökéletesnek nevezhető. Itt vannak az unalomig ismert földönkívüliek, de nem egészen úgy, ahogy a vásznon megszokhattuk.

A földönkívüli-téma már finoman szólva is halál unalmasnak és közhelyszerűnek tűnik és általában két opció közül enged választani: vannak a rosszindulatú, de Amerika segítségével legyőzhető és a jóindulatú, de nálunk fejlettebb lények, akikre bamba gyermekként rácsodálkozunk. Namost, akkor bejelentenénk a harmadik kategóriát. Itt van a District 9, ami alapvetően fejreállítja a bejáratott koncepciókat és azt az alaphelyzetet vágja az arcunkba, hogy az emberiség leigázza a földönkívüli látogatókat, sőt gettósítja őket! Lehet, hogy volt már hasonló ötlet a sci-fi eddigi történelmében, nekem azonban eredetinek tűnik.

Az ilyen frenetikus kiindulópontban azután rengeteg potenciál rejtőzik, a film pedig elég alaposan ki is használja mindezt. Természetesen a gettóba zárt űrlényekkel való bánásmód, ahogyan az emberek megalázzák, kipusztítják kicsinyeiket, kiköltöztetik házaikból, adott esetben megverik és megölik őket - nos mindez nagyon ismerős az emberi történelem szégyellnivaló epizódjaiból. Gyakorlatilag a földönkívüliek helyére bármelyik kisebbséget odaképzelhetjük, a film pár kifejezetten sci-fi elemtől eltekintve akkor is működni fog. Gondolhatunk a cigányságra, a négerekre, melegekre és az összes általában alacsonyabbrendűnek tartott társadalmi csoportra. Nem nagyon van olyan rejtett zuga a világnak, mely ne lenne érintett a témában.

Ennek oka pedig az, hogy ez a film nem a földönkívüliekről szól, hanem rólunk, emberekről. A saját hülyeségünkről. Ahogyan nézzük, az a legyűrhetetlen érzés kezd elhatalmasodni rajtunk, hogy szégyelljük magunkat és egyre tudatosabban szurkolunk azért, hogy a "mi fajtánk" kudarcot valljon. A történet szerint ugyanis (SPOILER!) a gettóba zárt űrlények kilakoltatását egy olyan bürokrata hivatalnokra bízzák, aki egy véletlen baleset során furcsa fertőzést szed össze: a betegség elhatalmasodik rajta és egyre inkább kezd a gettósított lényekhez hasonlóvá válni. A metamorfózis első hullámában fizikai elváltozások következnek, ám ahogyan a főhős egyre távolabb sodródik az emberi fajtól, ezzel párhuzamosan egyre közelebb kényszerül a földönkívüli civilizációhoz - érzéseiben és karakterében is. Természetesen az emberek is kitagadják soraik közül és ezáltal kénytelen átélni azt a megalázottságot és fájdalmat, amit ő okozott másoknak.

A District 9 első fele dokumentarista stílusban elkészített munka, melynek érdekessége, hogy a készítők állítólag több olyan véleményt is rögzítettek, melyek eredetileg nem a filmben szereplő földönkívülekről szóltak, hanem valamilyen létező kisebbségről. A sztori második felében inkább akciófilmmel elegyített drámába vált át, ami ráadásul elég nyers képeket vonultat fel. Minden látványos akciószekvencia és digitális trükk ellenére a mondanivaló olyan horderejű, hogy az amúgy perfekt képi világ sem tudja maga alá gyűrni - itt minden a történetet szolgálja és nem fordítva. Ezért válik a film végül megkerülhetetlen darabbá. 

Az számomra minden vitán felüli, hogy a District 9 eddig az év egyik legjobb sci-fi története, viszont mégsem tudok rá maximum pontszámot adni. A 10/9 azért mindenképpen jár (és ez a kilenc pont is inkább közelebb áll a tízhez, mintsem a kilenchez, legyen tehát 9.7), az egyetlen fájdalmam az, hogy a film az egész sztori végére kissé egyoldalú céllövöldévé romlik, mintha a forgatókönyv gyorsan lett volna lezárva. Elképzelhető szubjektum, de nekem a tetőpont nem a robbanásoktól és a Transformers-re emlékeztető elemektől lesz ütős. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki egyszerre szeretne egy érdekes hangulatú, megrázó alaptörténetű és nagyon látványos produkciót látni. Mint tudjuk, a jó filmet a rossztól az különbözteti meg, hogy a rossz filmek a stáblistánál véget érnek. A jó filmek azonban napokig-hetekig vagy még hosszabb időn keresztül is kitartanak, tovább élnek a néző képzeletében. Nos, most utóbbiról van szó.

Persze a Kristály Katedrális belül mutatja meg igazán milyen valójában. A hatalmas nagyterem két padsorát középen szökőkút választja el egymástól. Barátom élménybeszámolója szerint az istentisztelet úgy kezdődik, hogy a terem közepén feltör a víz a szökőkútból, a teremben lévő hatalmas fal egy darabja pedig elmozdul. Az így keletkezett résből "előbújik" a prédikátor, aki aznap hirdeti az Igét. Karácsonykor természetesen élőszereplős Betlehemezés is megtekinthető, valódi állatokkal, hevederekkel plafonra rögzített, reptetett angyalokkal. A Kristály Katedrális egyébként a világ legnagyobb üvegépülete, aranycsapokkal a WC-ben, holografikus Jézus-szoborral, a világ egyik legnagyobb orgonájával.

Mózes és a kőtáblák

Mivel nem akarom nagyon felidegesíteni magam, ezért - legyen bármekkora demagógia - ezt a bejegyzést egy idézettel zárom. E. Stanley Jones ellátogatott a Vatikánba, ahol megnézte többek között a Bambinót, azaz a kis Jézust ábrázoló szobrot. Ezután mondta a következőket: "Láttam a Bambinót, a gyermek Krisztust a római katedrálisban, drága ékszerekkel megrakva, azután kimentem és láttam az éhes gyermekek tekintetét, és azon gondolkodtam, hogy vajon Krisztus ennek az éhezésnek láttán örült-e ékszereinek. Aztán arra gondoltam, hogy ha így lenne, én már nem tudnék szívesen Krisztusra gondolni. Az a felékszerezett Bambino és az éhező gyermekek annak a szimbólumai, amelyet mi tettünk azzal, hogy Krisztust méltóságteljes, költséges katedrálisokkal és templomokkal ruháztuk fel, miközben érintetlenül hagytuk az emberi társadalom alapvető hiányosságait. Ezáltal Krisztus éhező maradt a munkanélküliekben és a kisemmizettekben."

Szerény belső